Az igazi morális válság
A fajvédelem fogalma a XIX. század második felétől terjedt el Magyarországon. Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük a fajelmélet fogalmától. A fajelmélet – ha nem tapadna hozzá többek közt a XX. század legszégyenletesebb története, a holokauszt – önmagában egy érdektelen, bár elterjedt tévhit lenne, amely megkérdőjelezi a különböző etnikumok egyenrangúságát, illetve olyan butaságokat hirdet, mint a faji homogeneitás („tisztafajúság”) előnyei. A fajvédelem szó azonban valóságos nyelvi lelemény, amely mögött egy fogalmi lelemény húzódik meg. Azon az ideológián alapul, hogy a kisebbségek elleni agresszív, fajelméleti alapú támadást indokolja ezeknek a kisebbségeknek a társadalmi veszélyessége. A lelemény lényege, hogy a védelem szó gyengédséget és gondoskodást áraszt, használatával a kisebbségek elleni agressziót a többség védelmezése, a többséggel szembeni felelősségérzet és gondoskodás mögé lehet rejteni. (Hasonló célú, bár ártatlanabb elnevezési lelemény a hadügy helyett a honvédelem használata.)
Ha valaki valamilyen fajelmélet talaján áll, az ma már nemcsak nevetséges, de szalonképtelen és vállalhatatlan is, ezt még a politika szereplői is tudják – ahogy Ungváry Rudolf tömören megfogalmazta: „Úriember nem zsidózik, a többieknek pedig tilos.” (ÉS, 2004/18.) De úgy látszik, hogy a fajvédelem – mint a felszínen a társadalmi gondok iránti érzékenység és aggodalom kifejeződése – megengedhető, eltűrt viselkedési forma a pártok és a média körében. Ha van morális válság Magyarországon, akkor ez igazán morális válság.
Itt van mindjárt a Fidesz népszavazási kampányának frontembere, Tarlós István, aki az Inforádió 2007. december 13-i adásában úgy nyilatkozott a Magyar Gárdáról, hogy „ahogy ezt a dolgot csinálják, mondjuk nem az én ízlésem szerint való”, ami mintha egy halvány elhatárolódás lenne, de rögtön hozzá is tette, hogy „különös értelmét nem látom”, vagyis politikailag ügyetlen lépésnek tartja a létrehozását, és mindjárt meg is indokolta: „különösen alkalmas arra, hogy félelemkeltőnek tüntessék fel” – vagyis azért tartja ügyetlennek, mert azoknak a malmára hajtja a vizet, akik hamisan akarják beállítani. Magyarul: nem biztos, hogy félelemkeltő, de alkalmat ad azoknak az erőknek, akik meg akarják hamisítani a gárda szándékait, hogy ezt megtegyék. Magyarul: nem biztos, hogy a gárdának rossz szándékai vannak, de a gárdát „félelemkeltőnek beállítókat” nem szabadna ebben segíteni, tehát nekik bizonyosan rosszak a szándékaik.
Talán túl hosszan időztem ennek a kis részletnek az elemzésénél, de aggasztónak tartom, hogy az ilyenfajta nyilatkozatok sokak szemében ma már „visszafogottnak” tűnhetnek, holott burkoltan éppen azokat ítélik el, akik a Magyar Gárdát gyanakvással szemlélik. Bizony ugyanebbe a sorba illik a köztársasági elnöknek az Országgyűlésben elmondott beszéde, amelynek lényege minden „visszafogottsága” ellenére az volt, hogy helyteleníti a gárdával kapcsolatos félelemkeltést, magát a gárdát pedig kerek perec a zsidók problémájaként tüntette fel, ezzel mintegy kizárva az országos közélet, a magyar demokrácia általános problémái közül. Megint eltértem a tárgytól, bár nem teljesen: ha van morális válság Magyarországon, az elnöknek ez a megszólalása aztán alaposan a része neki.
Térjünk rá akkor az igazi fajvédelemre. Tarlós fajvédelmére. Idézem: „én mindenféle megfélemlítést megengedhetetlennek tartok. Itt hozzá kell tennem, hogy én speciel azt sem engedném, és nem is akarom engedni, hogy az ország bármelyik szegletébe a fehér bőrűeket, szőke kék szeműeket tartsák félelembe, általában mindenféle fizikai erőszakot elutasítok, általában…” Figyeljük meg az általános fogalmazást és a feltételes mód használatát: kétszer használja Tarlós az általában szót, tehát jelzi, hogy most már az eredeti kérdésen túllépve általános békeszeretetét és az agressziótól való iszonyát fejezi ki – ugyanakkor kiemelve ezen a nagyon általános attitűdön belül azt, hogy ez „a fehér bőrűek, szőke kék szeműek” elleni támadásokra is vonatkozik. Figyeljük meg továbbá a feltételes mód használatát: engedném – ez a valóságos helyzetnek megfelelően azt jelzi, hogy a „fehér bőrűeket, szőke kék szeműeket” nem biztos, hogy bárki támadja vagy megfélemlíti, de ha ez történne, a Fidesz fővárosi frakcióvezetője azt se akarná megengedni.
De miért említ egy politikus ilyen veszélyt, ha azt nem tartja küszöbön állónak? Milyen hatást váltana ki, ha mondjuk egy politikus így nyilatkozna: Én nem tűrném el, ha a szlovén hadsereg csapatokat vonna össze az országhatár közelében? Bizony visszakérdezne a riporter: Miiii? Már miért vonna össze csapatokat? Az Inforádió riportere, Exterde Tibor is csodálkozva kérdezett vissza: „Jó, de bocsásson meg, ez utóbbira nincsen reális esély. Nincs olyan szeglete az országnak, ahol a fehér bőrű szőkéket bántaná bárki!” Ha helyesen értelmeztük volna a fenti feltételes módot, akkor olyasmi választ várnánk erre, hogy Hát persze, csak hipotetikusan mondtam, vagy Persze, ez képzeletbeli példa volt; még ebben az esetben is gyanús lenne, hogy miért éppen bőr-, haj- és szemszín alapján állítja fel a hipotetikus példát a politikus, hiszen ezek a színbéli kategóriák társadalmilag is, emberileg is irrelevánsak, lényegtelenek. Miért nem azt mondta például, hogy Ha az evangélikusokat, nyomdászokat, katonákat stb. bántanák, én azt se tűrném el? Nem, és itt tényleg elakad a lélegzetem, nem véletlenül említette éppen a bőr-, haj- és szemszínt, hiszen így válaszol Tarlós: „Ne tessék már ilyeneket mondani!”, majd a riporter újabb hüledezése után: „Hát nem a katonai felvonulással, de egyéb módon igen. Hát azért volt egy Olaszliszka, történt valami…”
Ezt a szövegrészt nem is kell különösebben értelmezni ahhoz, hogy kivegyük, mit is mond Tarlós: az olaszliszkai bűnesetet besorolja a bőr-, haj- és szemszín szerinti megkülönböztetésnek, a „fehér bőrűek, szőke kékszeműek” megfélemlítésének az esetei közé. Szerinte az olaszliszkai eset bizonyítja, hogy a veszély, amit említett – és amit már egy puszta eshetőség említéseként is furcsálltunk -, igenis létezik. Ez pedig azt jelenti, hogy Tarlós szerint az olaszliszkai tettesek azért ölték meg áldozatukat, mert az „fehér bőrű, szőke kék szemű volt” – mi ez, ha nem színtiszta uszítás? Mi bizonyítja, hogy ha a gázoló történetesen cigány (vagy bármilyen más származású) lett volna, nem ugyanerre a sorsra jutott volna-e? Ez a mondat tehát nem szorosan idetartozik, mert itt nem fajvédelemről, hanem szimpla rasszizmusról van szó: egyszerűen rasszista uszítás ezt a bűncselekményt faji indíttatásúnak beállítani.
Az azonban, amit néhány másodperccel később Tarlós hozzátesz, már a fajvédelem ideológiájának jól ismert megnyilvánulása: „azt se helyeslem, hogy bármit egyoldalúan kezeljenek”. Ezt az aljasságot az 1850-es évektől 1944-ig bármelyik antiszemita szónok mondhatta volna (talán mondta is) – a nem helyeslem ugyanis ún. faktív állítmány (erről korábban már írtam), vagyis csak akkor használhatjuk, ha a tagmondat formájában megjelenő bővítményében megfogalmazott állítást igaznak tartjuk. Tehát Tarlós szerint (valakik) egyoldalúan kezelik a megfélemlítés problémáját. A szövegösszefüggésből pedig egyértelműen kiderül, mit kell ezen pontosan érteni: Tarlós szerint azok, akik a cigányok megfélemlítését ellenzik, azok egyoldalúan kezelik a problémát, mert nem törődnek azzal, hogy a cigányok viszont megfélemlítik a nem cigányokat. Vagyis a nem cigányok is védelemre szorulnak (mint ezt Tarlós egy másik interjújában részletesebben is kifejtette) – ez az a bizonyos fajvédelem, amelytől (én legalábbis azt hittem) egy időre megszabadultunk. És ha jól sejtem, ezzel az emberrel most majd a kampány miatt mindenféle sajtótermékben szóba fognak állni magukat amúgy erkölcsösnek tartó újságírók, mert a legnagyobb ellenzéki párt őt találta jónak a kampánya élére állítani. Hát ez aztán az igazi morális válság.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
