Ketten egy új könyvről – Székács-Schönberger István: Egy zsidó polgár gyermekkora. Analitikus háttérrel. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2007. 232 oldal, 2500 Ft
Négy hang szólal meg ebben a kötetben: maga Székács-Schönberger István, fia, Székács András, a nagy ívű pályaképet felrajzoló Hárs György Péter és az önéletrajzi kézirattöredéket felkutató, azt három másik Székács-írással kompozícióvá fejlesztő, az egészet kitűnő filológusi munkával gondozó, értelmező utószóval ellátó szerkesztő-kiadó Kőbányai János.
A könyv megjelenése előtt száz évvel született a biokémikusnak és pszichoanalitikusnak is kiváló Schönberger István. A kiadást mégsem a kerek évforduló indokolta, hanem az, hogy éppen most teljesedett ki az a kompozíció, amely nem ennek a nagyszerű embernek a munkásságát kívánja megmutatni és értékelni – megteszik ezt a szakmai publikációk -, hanem a magyar zsidó polgárság történetét – egy sajátos zsidó elbeszélést – segít rekonstruálni.
A kötet önéletrajzi írása a tizenkilencedik század végének tipikusnak tekinthető családtörténettel indul. Székács nagyszülei a Monarchia perifériáiról – az apa családja Szerbiából, az anyáé Nyugat-Szlovákiából – igyekeztek a világvárossá váló Budapestre. A rohamos gazdasági fejlődés szárnyára vette az anyai nagyszülők kereskedelmi vállalkozását. Az apa szegény mesterember fiaként lépett értelmiségi pályára, az orvosegyetemet kitűnő eredményei miatt tandíjmentesként végezte el, a családi támogatást pedig magántanítványokért kapott pénzzel pótolta. Így ismerkedett meg későbbi felesége családjával is. A huszadik század elején a kisfiú biztonságos és szeretetteljes világba született: az apa orvosi jövedelméből bőven telt a kényelmes és kulturált életre, s a nagyapai örökségből pedig el tudták tartani a nagy rokonság munkára nem fogható tagjait, „snorrer” és a lusta nőbolond nagybácsit is. A kisfiú maga már háromévesen dr. Schönberger Pistaként mutatkozik be, ő is orvos akar lenni, akár édesapja. Ennek a verőfényes gyermekkornak a horizontját sötétíti el a világháború: az apa katonai egyenruhában jár a kórházba. Tizenkilencben bizonyossá válik mindenki számára: új, kegyetlen korszak kezdődött el. Zsidó barátaikat, rokonaikat a nyílt utcán támadják meg. Az antiszemitizmus szelleme még a gimnázium falain belül is érezhető. „Az élet attól kezdve zavart lett, az átmenet érthetetlennek tűnt.” Itt ér véget az önéletrajzi kézirat. (Az írást 126 tételből álló, önálló értékkel bíró jegyzetanyag segít értelmezni.)
Az életrajz megíratlan folytatását a szerkesztő három másik Székács-szöveggel pótolja. Az első írás a húszas-harmincas évek egyetemi világát idézi fel. Az orvostanhallgató ekkor kapott egész szakmai életére kiható indíttatást Hári Pál professzor Élet- és Kórvegytani Intézetében. A Palántázás című lírai szépségű írás egy munkaszolgálatos élményt örökít meg egy zsidó kislányról, aki a deportálás előtt még gyorsan elülteti a palántákat. A zsidó nép megtörhetetlen élni akarása ölt testet ebben a törékeny kislányban, akinek „a halál árnyékában is az élet biztosítása volt a fő gondja”. Az életrajz kronológiájába illesztett harmadik írás Székács pszichoanalitikus munkásságának egy angolról magyarra fordított darabja. Az Én-rendellenességek háború idején azokról a stratégiákról számol be, amellyel pácienseinek sikerült túlélni a gettólétnek és a koncentrációs tábornak az emberi méltóságot fenyegető megpróbáltatásait.
A második hang Hárs György Péteré. Túl a pszichoanalízisen című írása Székács szakmai könyvtárát vallatja tulajdonosának szellemi horizontjáról. A szokatlan analízis éles fényt vet a természettudomány és a pszichoanalízis kettős vonzásában élő tudós főbb orientációs pontjaira. Hárs nagy tárgyi tudás és beleérző képesség birtokában világítja meg hősének kapcsolatrendszerét a pszichoanalízis budapesti iskolájának tagjaival, elsősorban a két mesterrel, Hermann Imrével és Róheim Gézával.
Kőbányai János Kívül az elbeszélésen című szerkesztői utószava a könyv megszületésének hosszú történetét mondja el, azt, hogyan szervezte és tervezte a „szöveg-lelet” köré a kötetet. A megíratlan és föltáratlan magyar zsidó elbeszélésbe illeszteti bele Székács önéletrajzi töredékét, amely „az elbeszélés tengelyébe a zsidó létezést” állította.
A kötet postscriptumként közli Székács 1944-ben a pesti a gettóban született fiának, Andrásnak a visszaemlékezéseit. Ő gyermekkorának egy félelmetes emlékét idézi fel. 1953-ban a moszkvai orvosper mintájára Magyarországon is börtönbe vetettek néhány zsidó orvost. Miután egy házkutatás során a találékony ávéhásoknak sikerült macskák kardiogramjait kémjelentésként azonosítani, Székácsot is bebörtönözték, később feleségét is bezárták. A nagymama és a kisfiú magára maradt, a szomszédok már ki is igényelték a nagy polgári lakást. A történet tragikus végkifejletét csak Sztálin halála akadályozta meg. A zsidó orvos-per Pesten – akárcsak Moszkvában – elmaradt. Székács csaknem fél évszázaddal élte túl a börtönepizódot. Biokémikusként egy akadémiai kutatóintézetben végzett nemzetközileg is elismert munkát. Pszichoanalitikusként sokaknak segített úrrá lenni kínzó traumáikon. Kiképző analitikusként újabb segítőket adott a szakmának. Megőrizte és átadta a következő nemzedékeknek az egyre fogyatkozó számú magyar zsidó polgárság értékeit.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
