Ketten egy új könyvről – Székács-Schönberger István: Egy zsidó polgár gyermekkora. Analitikus háttérrel. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2007. 232 oldal, 2500 Ft
Alighanem igazat szólt a sadagorai rabbi, amikor azt mondta: mindenből lehet tanulni. Nemcsak mindenből, amit Isten teremtett, hanem az ember alkotásaiból is. Mit bizonyítanak ezek a szavak? Székács-Schönberger István számára, aki Palántázás című, munkaszolgálatos emlékeit megörökítő írásában idézi őket, azt, hogy „az ember végképp elszabadult gonoszsága folyamán” is szert tehetünk valamiféle tudásra. Nekünk, akik Székács önéletrajzát olvassuk, inkább azt jelentik, hogy amiképpen nem létezik felesleges élet, úgy nem létezhetik érdektelen élettörténet sem; ha a művészet varázslat, akkor az önéletrajz visszautasíthatatlan áldozat. Engem legalábbis e kéziratok sorsa mellett mindig lenyűgöz az a magányos erőfeszítés, ami a saját életnek igyekszik tartalmat biztosítani.
Mégis, egyre ritkábban találkozunk annyira érdekes „civil” memoárokkal, mint Székácsé, hiszen olyasvalakit, aki egész életében távol állt, nem a gondolkodástól, de „az ábrázolástól, a (el)beszélő szerepétől”, valószínűleg csak valamilyen történelmi kataklizma kényszeríthet effajta önértelmezésre. Meglehet, egy pszichoanalitikustól mégsem áll annyira távol a beszélő szerepe, noha Székács – ellentétben az utókorral – önmagát elsősorban biokémikusnak tekintette. És ez máris elvezet néhány olyan fogalomhoz, ami más hangsúllyal jelenik meg nála: az értelmiségi lét számára finom egyensúlyt jelentett a humán műveltség – négy nyelven beszélt, a görög és latin írókat élete végéig kétnyelvű kiadásban olvasta, avatott zeneértő volt – és a természettudományos, racionális gondolkodás között.
A másik, hogy „az elbeszélés tengelyébe a zsidó létezést” állítva konzekvensen zsidó értelmiségiként beszél magáról, ami generációjára – vagyis arra a vészkorszakot túlélt értelmiségre, amely nem találkozott a zsidó kultúrával – vajmi kevéssé volt, lehetett jellemző. Ennek oka Székács szerint a helyét a hitközségben meglelő, illetve a polgári életbe sikeresen betagozódott értelmiségiek közti szakadás, ezen belül a hitoktatás csődje volt, ami képtelen volt erős identitástudatot adni ennek a nemzedéknek. Ezzel kapcsolatban viszont elsiklik a szülők, azaz annak a jómódú polgári rétegnek a „történelmi felelőssége” felett, amelynek személyes és családtörténetét egyfajta modelljéül szánja, és ami legalább olyan mértékben volt részese annak, hogy megfosztatott a hagyománytól. Ugyanilyen érdekes emlékezetének az a torzulása, ahogy a meglelt narratíva és öntudat talajáról beszél gyerekkoráról: az 1920-as évekig terjedő önéletrajzból úgy tetszik, mintha mindig is birtokában lett volna. Holott annak ellenére, hogy az elsők között írt tanulmányt a túlélők lelki problémáiról – szerepel a kötetben, de ma, amikor másod-, harmadgenerációs kutatások folynak, nehezen tudjuk a neki megfelelő helyen értékelni -, fia, Székács András utóiratából tudjuk: nevét a háború után magyarosította, gyereke elől pedig a lehető legtovább – mígnem osztálytársai lezsidózták és megverték – titkolta származását.
Nem tudni, vajon pályaválasztásában családja volt-e rá befolyással, vagy pszichoanalitikusként visszatekintve tartotta ennyire fontosnak hozzátartozóinak betegségeit, mindenesetre környezetét is valami általánosabb – vagy specifikusan zsidó – társadalomfejlődési folyamat „tüneteként” kezeli. A szülők testvérei, unokatestvérei közt csupa pszichopátiással, homoszexuálissal, karakter- vagy kényszerneurotikussal találkozunk, miközben a szülők – természetesen – tökéletes harmóniában élnek, amely egyensúly azonban elég kényes lehetett, ha belegondolunk, hogy mindig ugyanabba a megjegyzésbe botlunk: „otthon minderről nem esett szó”. Székács éppen ebből a családi háttérből próbálja megfejteni, miért volt annyi zsidó géniusz a térségben, másfelől a degenerációra – ez egyik kulcsfogalma – helyezi a hangsúlyt, vagyis hogy a társadalmi mobilitással és jóléttel együtt – furcsa szóhasználatával élve – a „selejttermelés” is egyre növekedett. Ehhez hasonló észrevételei – a Gründerzeit zsidó kereskedőinek „primitivista expanziójáról” vagy a zsidó-dzsentri szövetségről – gyakran vitathatók, árnyalhatók, ám elbeszélésnek szokatlan szempontjai valóban meglepetésként hatnak. Aztán persze számtalan olyan értékes apróság kerül itt elő – megerősítve Kőbányai János alapos jegyzeteivel -, melyeket hiába keresnénk a történelemkönyvekben, ám e korosztály emlékezetében mélyebb jelentést nyertek. Korabeli pletykák, szólások, rigmusok eredete: megtudjuk, hogy az Operaház egyik basszistája mindig szabadkőműves volt, hogy miért nem lehetett zsidóból bőrgyógyász, hogy mi köze volt a budapesti Bach-kultusznak a numerus clausushoz.
Furcsamód mindarról, ami írását, látásmódját életre hívta, ami felől mi olvassuk beszámolóját, nem esik szó, de arról is csak fia írásából – ez szintén érzékletesen festi le az ötvenes éveket, amikor „a hentessel jóban lenni igen fontos dolog volt” – és a pályaképet bemutató Hárs György Péter tanulmányából értesülhetünk, hogy Székácsot az 1953-as orvosper idején is letartóztatták. Hárs inkább a szakmai közönségnek szánt írása mellett még olvasható Székács Hári Pálról, mesteréről szóló tanulmánya és Kőbányai Utószava, amiben gondolatébresztő részletek váltogatják egymást elég meredek megállapításokkal. Ezek közül csak a legsutábbat emelném ki, amikor Magyarországot a „holokauszt földjeként” említi – ez rendben is volna, éppúgy a holokauszt földje, mint minden ország, ahonnan zsidókat hurcoltak el, és mint minden ország, melyeknek kormánya – teljes odaadással – hozzájárult meggyilkolásukhoz; és valóban, Magyarországon a háború után is voltak pogromok. Azonban ennek a logikának a mentén eljutni oda, hogy a magyar a „holokauszt nyelve”, mégiscsak furcsa: persze érteni vélem, mire gondolt, tudniillik hogy számos tanúságtétel „nem fordítódott vissza magyar nyelvre” holott „az elbeszélés magyarul esett meg” – de gyakorlott szerkesztőként átgondolhatná szavait. Mert a holokausztnak tényleg van nyelve – magyarul is -, és a magyar – már elnézést a szánalmas parafrázisért – tényleg mindannak az esete, ami ezen a nyelven fennáll, benne mindazokkal a torzító, szanáló totalitárius kísérletekkel, melyek részben győzelmet arattak; egzisztenciális győzelmet, ha úgy tetszik, azzal a posztholokauszt nyelvi és létállapottal – bár e kettő majdnem ugyanaz – amiben élni kényszerülünk. Ám ettől még a magyar nem vált a holokauszt nyelvévé (ahogy egyébként a német sem, lásd Canetti sorait: Visszaadni a nyelvüknek azt, amivel tartozom nekik, hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek valamiért köszönetet mondjanak nekik).
E pongyolaságok és a kötet „felduzzasztott” jellege ellenére a szövegek válogatása indokolható – bár az önéletrajzot sem kellett volna annyira leletként kezelni, hogy az értelemzavaró hibákat se javítsák, hacsak nem jeleznek azok is valamit: hol, miről írt zaklatottabban? – mégis szívesebben olvastam volna a sokszor idézett Székáccsal készült kéziratos interjúkat, mert igaza van Hárs Györgynek: a halál mindent dokumentummá változtat.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
