Meg kell vizsgálni, miért hisz az európai politikai elit jó része inkább Oszama bin Ladennek, mint George Bushnak. Mert erről van ám szó, még ha nem is akarják bevallani azok, akik primitív, felületes módon Amerikát jelölik meg a világbéke fő ellenségének.
Az utóbbi időben több olyan publikáció jelent meg, amely elmarasztalja az Egyesült Államokat, de most éppen nem az iraki háború miatt, hanem a határon történő belépés külföldiek számára diszkriminatív voltáért, a repülőjáratok késéséért, a szállodák fizetési gyakorlatáért és több olyan, ehhez hasonló súlyú problémáért, amely miatt igazából bojkottálni kellene Amerikát, de legalábbis megbüntetni azzal, hogy nem utazunk oda semmilyen céllal.
Igen, külön fülkék vannak az amerikai állampolgároknak a repülőtereken – csakúgy, mint minden EU-országban a saját állampolgárok számára. Gyorsabban kezelik útleveleiket? Igen, talán abból az eléggé el nem ítélhető gyakorlatból kiindulva, hogy inkább nekik akarnak kedvezni – tudom, ez Magyarországon inkább fordítva szokott lenni.
Néha (nem mindig) sokat kell várni a belépéskor? Tessék megkérdezni, mondjuk, a déli határainkon belépni kivánó szerbeket a magyar ellenőrzésről. Egyébként helyesen, eltart egy darabig, amíg belépnek Magyarországra, ill. Schengen-országba. Késnek a repülőgépek? Semmivel sem többet, mint Európában, bár a légiközlekedés összehasonlíthatatlanul sűrűbb.
Kauciót kérnek a szállodában? Hát igen – pontosan úgy, mint Európában. S talán azt is tudni kéne, hogy a „hogy vagy”-nak fordított amerikai kifejezés a köszönés egy formája, amelyre valóban nem várják, hogy elmeséljük családunk hányattatásait a mohácsi vésztől kezdve. De hát mi sem fejtjük ki – remélhetőleg – a jó napotra, hogy „hát ebben az országban hogyan is lehetne jó napunk”. És folytathatnám.
A következtetés azonban csak egy lehet: a cikkben valós tényeket olyan megvilágításban olvashatunk, amelyek azt sugallják, hogy ezek kizárólag az Egyesült Államokban történhetnek így, holott majd mindegyikük majd mindenhol máshol is így van, nálunk is.
Sokkal fontosabb azonban arról beszélni, miért is alakult ki ez a fajta Amerika-ellenesség.
*
Itt most nem a szélsőjobb- és baloldal, nem a fundamentalista iszlám szélsőségek hozzáállásáról van szó, hanem a demokratikus európai politikai osztályról, amely ugyan korábban is hajlott némi felületes Amerika-ellenességre, de Amerikában alapvetően – helyesen – a demokrácia bajnokát látta és tisztelte. Ennek a rétegnek és az általa erőteljesen befolyásolt tömegeknek a véleménye mára alaposan megváltozott: Amerikában sokan a veszélyt, a demokráciának már-már ellenségét látják.
Könnyű lenne ezért a felelősséget a szélsőséges nézetek befolyására tolni – bár komoly részük van benne -, de akkor azt is meg kell vizsgálni, miért hisz az európai politikai elit jó része inkább Oszama bin Ladennek, mint George Bushnak. Mert erről van ám szó, még ha nem is akarják bevallani azok, akik primitív, felületes módon Amerikát jelölik meg a világbéke fő ellenségének.
A változás alapvető oka, véleményem szerint az, hogy a világ alaposan megváltozott. Egy új korszak kezdődött, amelyet szeptember 11-e fémjelez, amelyről vajmi keveset tudunk. De azt biztosan tudjuk, hogy más mint az ezt megelőző. Nem voltunk – vagyunk – azonban képesek – hajlandóak? – igazán elgondolkozni lényegén. Beleesünk abba a primitív csapdába, amely vallásháborúról, dzsihadról, kultúrák háborújáról beszél, vagy épppen az „erőszakos demokratizálást” tartja a probléma kiváltójának és már-már elfogadja, hogy a demokrácia Európa, a zsidó-keresztény kultúrkör monopóliuma.
Az igazi változás azonban a globalizációban keresendő. Abban, hogy a korábban főként a gazdaságra koncentrálódó és korlátozódó globalizáció ma már lényegesen túlterjed a gazdaság területein és egyre komolyabb hatással van az élet minden más területére is, beleértve nemcsak a politikát, de a kultúrát, a szociális helyzetet is. Sőt: egyre inkább behatol életünk mindennapjaiba is.
Ezt a jelenséget lehet szeretni és nem szeretni, de – éppen úgy, mint az időjárást – nem lehet figyelmen kívül hagyni, még kevésbé feltartóztatni. Az igazi kérdés, hogyan sikerül alkalmazkodni hozzá: nyertesei vagy vesztesei leszünk-e a folyamatnak?
Ez a kérdés komoly kihívást jelent még az olyan modern, fejlett, demokratikus államok számára is, mint Magyarország. Ennél azonban nagyságrendekkel komolyabb kihívást és igenis fenyegetést is jelent a hagyományos társadalmak számára, ahol a globalizáció a társadalom szövetét kezdi ki, a hagyományos struktúrák nagy részét fenyegeti és szétrombolásuk közben nem kínál, legalábbis nem automatikusan, olyan alternativát, amely azok helyére lépve teljesítené azokat a funkciókat, amelyeket a hagyományos struktúrák, jól-rosszul, évszázadokon keresztül elláttak.
Így például, a hagyományos társadalmak szociális hálójának, a gyermekek és öregek ellátásának nélkülözhetetlen eleme a nagycsalád, amelyet a globalizáció mind gazdasági, mind társadalmi értelemben komolyan fenyeget és előbb-utóbb fel is számol. Helyébe azonban nem lépnek olyan megoldások, amelyek ezt a gazdasági és társadalmi feladatot ellátnák. A gyerekek és az öregek szociális háló nélkül maradnak, aminek beláthatatlan következményei vannak.
A gazdaság globalizációja, vagy ha úgy tetszik modernizációja olyan társadalmi-politikai hátteret követel, amelyben a lehető leginkább érvényesülnek a szabad piac mechanizmusai. Azok korlátozását, akár a szociális igazságosság jegyében is, csak korlátozottan viseli el. Ezért a globalizációnak ma már ki kell terjednie a társadalom és a politika területeire is – s ez még akkor igaz, ha viszonylag hosszabb ideig is, a helyi sajátosságok következtében, diktatúrák is lehetnek sikeresek gazdaságilag (mint pl. Kína és Oroszország).
Ennek a kezdeti – és talán kicsit kezdetleges – megnyilvánulása volt az amerikai, alapvetően neokonzervatív indíttatású, mindent elsöprő, a reálpolitikát (amit egyébként szintén élvezettel szoktunk utálni) felülíró, a demokrácia terjesztésre irányuló politika – ami mára azért viszonylag normális külpolitikává szelídült, bár az elkövetett hibáktól és főként azok következményeitől még nem tudott megszabadulni.
*
Aki radikális változást vár a jövőre hivatalba lépő amerikai elnöktől, bárki is légyen az, csalódni fog. Egyetlen elnök sem teheti meg, hogy Amerika érdekei ellen forduljon. Ezért, természetesen komoly, de nem radikális változásokkal az utóbbi két év külpolitikáját kell folytatnia az új amerikai elnöknek is. A globalizáció „fogságában” a világ jelenleg – még – egyetlen globális hatalma nem teheti meg, hogy nem reagál a jelentkező kihívásokra. Így folytatnia kell a gazdaság globalizációjából adódó, azt kikövetelő demokratikus változások támogatását, ha más módszerekkel is.
Nekünk pedig el kellene gondolkodnunk azon, milyen világot szeretnénk. Olyat-e, amelyben a bin Ladenek, Putyinok és Szaddám Husszeinek uralkodnak és tesznek meg mindent nemcsak a demokratikus változások megakadályozásáért saját országukban és régiójukban, de megkísérlik ellehetetleníteni a demokráciák működését is? Ez ellen együtt kell működnünk, Európának, Amerikának, Ausztráliának, Japánnak és minden demokratikusan gondolkodó embernek.
Még akkor is, ha közben valamennyien hibákat követünk el – s még az is lehet, hogy az amerikaiak a legtöbbet, hiszen ők rendelkeznek a legnagyobb erővel. De nem szabad európai „felsőbbrendűségünk” tudatában lenézni a „primitív” Amerikát.
Nem szabad kettős mércével mérni: elítélni – helyesen – Abu Graibot és Guantanamót, de egy szót sem szólni az amerikai katonákat – és egyébként saját honfitársaikat is – bestiális kegyetlenséggel lemészároló terroristákról. Ajánlanám mindenkinek az erről szóló tudósítások és videók megismerését is, ahol emberek tucatjait lövik agyon a kamerák előtt, ahol lefejezik, elevenen megnyúzzák és elégetik az embereket, köztük katonákat, amerikaiakat és nem-amerikaiakat egyaránt.
Az amerikaiak természetes és nélkülözhetetlen szövetségeseink. Az európaiak (majdnem) honfitársaink az Európai Unióban. Csak együtt remélhetjük, hogy nem jutunk a Római Birodalom sorsára. És ebben támogatni kell az ezért harcolókat, katonákat és civileket egyaránt. Az amerikaiakat is. Mert ők sokszor helyettünk is harcolnak. És értünk is.
A szerző diplomata, a Demokratikus Átalakulásért Intézet (ICDT) igazgatója
Gyarmati István
