1968
Népszabadság * Aczél Endre * 2008. január 27.
1968. szeptember 17. Alexander Dubceket köszöntik prágai lakosok a párt székháza előtt
Kép: MTI(Átnyúló dolgok) A Népszabadság 1967. karácsonyi számában interjú jelent meg Lukács Györggyel, a kor legnagyobbnak elismert marxista filozófusával, kit épp annak az évnek a nyarán vettek vissza – a kor vicce szerint: „zártak vissza” – a pártba. Merthogy „56-os viselt dolgai miatt (a Nagy Imre-kormányban államminiszteri tisztséget töltött be) bő évtizeden át nem volt helye az MSZMP-ben.
Nos, Lukács „elvtárs” ebben az interjúban – levetkezvén a szakmájához illő kétkedést – valóságos eufóriával nyilatkozott a pár nap múlva bevezetendő magyar gazdasági reformról. Ami önmagában nem lett volna baj, csakhogy az, amit elmondott nem fért bele a magyar politikai vezetés (Kádár) szerepjátszó, megtévesztő stratégiájába. Lukács ugyanis a reformot (leánykori nevén: a „mechanizmust”) a múlttal, az addigi rossz gyakorlattal való teljes szakításként értelmezte, és tapintatosan bár, de vitába szállt azokkal, akik a reformot az addigi gazdas
Lukács Györgyágirányítási gyakorlat „továbbfejlesztéseként” árulták – nem is annyira hazai, mint inkább „táboron belüli” használatra. A filozófus nagyon életszerű – önnön eszme- és élményvilágára támaszkodó – párhuzammal élt, amikor azt mondta (némileg taktikusan, hiszen egy megfellebbezhetetlen Valakire hivatkozott), hogy a nagy Lenin se a hadikommunizmus továbbfejlesztésének tekintette az Új Gazdasági Politikát (NEP), hanem az addigi rossz, bár szükség szülte módon rossz gyakorlat meghaladásának. Tárgyilag ez tökéletesen igaz volt, de mondanom sem kell, hogy a politikai vezetés jónak látta vitába szállni vele. Éspedig azzal az átlátszóan hazug, önvédő (a szomszédban ott leselkedik Brezsnyev!) teóriával, hogy a magyar gazdasági reform nem a Lényegben csak a Módszerekben hoz újat. Lukácsot az MSZMP Politikai Akadémiáján pár hónap múltán maga a „kultúrpápa”, Aczél György feddte meg. Természetesen, bármit mondott is Aczél, egy pillanatig sem volt igaz, hogy az összes többi szocialista országban a szigorú, központi tervutasításos modell „továbbfejlesztésén” dolgoznak – illetve lehet, hogy dolgoztak, de ami munka folyt, az valóban csak a módszerekben volt tetten érhető, nem pedig a lényegben. Magyarországon éppen hogy az imént aposztrofált modell meghaladása volt az 1968. január 1-jén beindult kísérlet gerince. Egyszóval: a Lényeg.
Azazhogy. Teljesen váratlanul, Alexander Dubcek Csehszlovákiájában a magyarral párhuzamos modellkísérlet első vonásait kezdték felrajzolni, a magányos Kádár legnagyobb – bár gyorsan illanó – örömére és a „maradék tábor” legnagyobb bánatára. Volt azonban ennek a változásnak egy olyan kovásza, amelyet méltatlan volna említetlenül hagyni – már csak a magyar „áthallások” miatt is. Az 1967. évi csehszlovák írókongresszusról, annak „petőfikörös” hangulatáról van szó, amely az amúgy is rogyadozó Novotny-féle vezetés szellemi sírásója lett. Az írók lázadtak, éspedig két vonalon. Az egyik természetesen az irodalom, tágabb értelemben a kultúra pártirányítása volt, amely Csehszlovákiában még egy hruscsovi típusú olvadásnak sem engedett teret. A másik viszont egy külpolitikai téma: Izrael. (Minálunk ugyanezt a „funkciót” – tizenegynéhány évvel korábban – Rákosi mindenki máson túltevő Jugoszlávia-ellenes hadjárata töltötte be.) A dolog megértéséhez tudni kell, hogy Csehszlovákiában az Izrael-ellenességnek egyáltalán nem volt hagyománya, épp ellenkezőleg. 1948-ban a Csehszlovák Köztársaság a születőfélben levő Izraelnek nem csak pártfogója, katonai támasza is volt. Ilyenformán Novotnyéknak a „67-es arab-izraeli háborút követő, feltűnően durvára formált Izrael- és cionizmusellenes kampányához hiányzott a befogadó közeg. Politikájuk olyan ellenérzéseket váltott ki, hogy például Ladislav Mnacko, a kor egyik legnépszerűbb és legünnepeltebb (szlovák, nem zsidó) írója váratlanul Izraelben termett, s ott a parlamentben határolta el magát a hazai pártvezetés arabbarát politikájától. S lám, hiába fosztották meg őt a dühöngő Novotnyék állampolgárságától is, példáját az írókongresszuson többen követték. De persze nem Izrael volt a tét. Hanem a rabláncok levetése. Az erjedés, amely az író- és tudóstársadalomban pár évvel korábban a prágai Franz Kafka rehabilitálásával kezdődött meg, akkor ért csúcspontjához, amikor (a később elhíresült) Ludvik Vaculik e kongresszuson rendre utasította a párt ideológiai titkárát, vagy amikor a Magyarországon is népszerű Pavel Kohout drámaíró („Ilyen nagy szerelem” – a Vígszínházban szerettük meg…) felolvasta az akkor már üldözött Szolzsenyicinhez írott nyílt levelét.
(Dubcek) „Szását”, akinek a személyében először kapott Csehszlovákia szlovák vezetőt, 1968. január 5-én választották meg a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának. Emigráns kommunista szülők gyermekeként a Szovjetunióban (közelebbről: Kirgíziában, ahová Mészáros Márta ugyancsak emigráns apja, a kivégzett M. László szobrász keveredett) nevelkedett. Pártiskolát végzett, partizán lett, 1945 után meg pozsonyi „pártmunkás”; jó elvtárs. Őt történetesen Antonin Novotny klasszikusan cseh gyökerű „antiszlovakizmusa” vitte a reformerek
Oldrich Cerniktáborába, és alig hinném, hogy a szovjetek nagyon bánták ezt. Végtére is az 1953 óta regnáló prágai első ember (első titkár plusz államfő) látni valóan képtelen volt már kézben tartani a dolgokat, egyfajta tehernek, anakronizmusnak számított már a táboron belül is. (Jellemző módon leváltása mellett az a Vasil Bilak kampányolt a legélesebben, ki utóbb Dubcek egyik Júdása lett.) Summa summarum: Dubceket a mit sem sejtő szovjetek orra előtt választották meg Csehszlovákia első emberének. Annál is nagyobb volt a hitetlenkedés a bekövetkező dolgok láttán. Ami történt, azt pár hónappal később – egy magyar tévéinterjúban – a Dubcekhez nagyon közel álló Oldrich Cernik miniszterelnök „újjászületésnek” nevezte, maga Dubcek pedig „emberi arcú szocializmusnak”. Mind a ketten vállalták a nyílt és szinte teljes szakítást a múlttal, más szóval azt, amit a Kádár-féle vezetés a gazdasági reform „ideológiájában” (lásd még a föntebb említett Lukács-interjút) igyekezett elsinkófálni. Dubcekék csupa eretnek dolgot műveltek. (Lám, Husz János hagyománya…) Sietve rehabilitálták az 1948 és 1955 közötti törvénysértések áldozatait – nem csak a kommunistákat. Kirekesztették a hivatalviselésből a törvénysértések felelőseit: ellentétben Magyarországgal, nem csak azokat, akik kommunisták (és szocdemek) fölött ítélkeztek. Eltörölték – nem lazították, hanem eltörölték – a cenzúrát, ami valósággal sokkolta az újságírókat. Hirtelen Csehszlovákia lett a „legszabadabb barakk”; az emberek egyik napról a másikra arra ébredtek, hogy szinte teljesen szabadon lehet beszélni múltról, jelenről. Aztán: szimbolikus gesztusként – mint tudjuk, a szimbólumoknak átmeneti korokban mindig óriási jelentőségük van – engedélyezték (nem tiltották) a miniszoknya viselését meg a dzsesszklubokat. (A tárgyilagosság kedvéért: ez utóbbiak Lengyelországban „56 óta burjánoztak.) Szabaddá tették az utazást kifelé is, befelé is. Meghirdették az igazságszolgáltatás függetlenségét, a végrehajtó és a törvényhozó hatalom szétválasztását – csupa burzsoá ízű dolgot, az ország demokratikus hagyományainak a szellemében. Gazdasági vonalon lényegében ugyanazt ígérték, mint a magyar reform, két kiegészítéssel. Napirendre került a nemzeti valuta konvertibilissé tétele és a külkereskedelem (akkori eufemizmussal szólva „a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel”) arányainak nyugati irányú eltolása. (Megint csak a tárgyilagosság kedvéért: Magyarországon ez suttyomban, jelszóhirdetés nélkül történt meg.) Történelmi kuriózumnak kell ma már mondani, hogy mindezekkel a kezdeményezésekkel – amelyek a CSKP április akcióprogramjában nyomtatott formában is megjelentek – a korábban hitelét vesztett Csehszlovák Kommunista Párt (Dubcek pedig kivált) belopózott a nép szívébe. Az ország új vezetését (Dubcek, Cernik, Svoboda tábornok, Smrkovsky) voltaképp a feléje áradó rokonszenv legitimálta. Azt kell mondanom, hogy kommunista párt soha a kommunista világban se ennek előtte se ennek utána nem volt olyan népszerű, mint Dubcek CSKP-je. És a népszerűsége körülbelül abban az arányban nőtt, ahogyan a közvélemény érzékelte a feléje áradó ellenségességet. A „testvérpártok” megbízott csahosai, élükön a keletnémet Ulbrichttal (plusz a bolgár Zsivkov, plusz a lengyel Gomulka) már márciusban ítélőszéket tartottak Dubcek fölött. Márciusban: tehát az akcióprogram nyilvánosságra hozatala előtt! Már itt érzékelni lehetett, hogy a Csehszlovákiában zajló eseményeket Moszkva egyszerűen és közönségesen „ellenforradalmi” jellegűnek, leszerelendőnek ítéli. Ha hinni lehet az egykorú beszámolóknak, egyedül Kádár volt más véleményen: neki a drezdai, „első autodafén” az volt a véleménye, hogy a csehszlovák elvtársak csak az elődeik által elkövetett hibákat javítják ki, türelmi időt kell adni nekik. Ha jóhiszeműek vagyunk (nem kell szükségképp annak lenni), higgyünk abban, hogy Kádár szeme előtt egy olyan jövőkép lebegett, hogy Csehszlovákiában végső soron „pozitív kifutása” lesz a dolgoknak és északi szomszédunk – némi elkerülhetetlen szabadosság után – csöndben és fegyelmezetten besorol… Hová is? Szövetségesnek a társtalan magyar gazdasági reform mögé.
(Tet) Pár héttel Dubcek hatalomra jutása után a vietnami kommunisták (a ma is regnáló északiak, déli gerillaszövetségeseikkel egyetemben) harminchat nagyobb dél-vietnami város és település ellen indítottak egyidejű támadást, amely a holdújév miatt a „Tet-offenzíva” nevet kapta a keresztségben. Hanoi számítása az volt, hogy az amerikai expedíciós erőkkel és déli bábjaikkal szembeni nacionalista érzület e támadás nyomán általános felkelést indukál, mely következményeiben a déli rendszer (a „Vietnami Köztársaság”) összeomlásához és az amerikai csapatok kivonásához vezet. A számítás nem vált be. Katonai értelemben e mindkét oldali kegyetlenkedésekkel járó offenzíva nem volt sikeres, a felkelés elmaradt. Viszont történt valami, amivel a Tet elindítói aligha kalkuláltak. Az amerikaiak (a kommunistákéhoz mérten csekély, de „nettó” mégis magas) emberveszteségei a tengerentúli közvéleményt végképp szembefordították a (J. F. Kennedy által kezdeményezett) háborúval. Az „új magatartás” üzenetét Johnson elnök felfogta: bejelentette, hogy (a 2o. szélességi foktól északra) szünetelteti Észak-Vietnam bombázását, egyszersmind nem jelölteti magát újból elnöknek. Drámai volt.
(Hair) Ezen az 1968-as tavaszon mutatták be a New York-i Broadwayn a Hair névre hallgató musicalt, az amerikai hippi mozgalomnak és a vietnami háború elleni tiltakozásnak ezt az emlékművét. „Make love, not war” (kb. Szeretkezz, ne háborúzz) – ebben a jegyben fogant két állástalan színész (Ragni és Rado) szövegkönyve, amelyhez Gail McDermot írt zenét. Noha a szerzők se korábban, se ezután nem alkottak maradandót – és az igazat szólva csak Milos Forman 11 évvel később készült filmje lett maradandó – annak idején a kedves és fáradhatatlan hippik ágyból ki-ágyba be mozgása, az alig bújtatott, korábban még bocsánatosnak sem minősülő obszcenitások, a másság, a drogok, a szeretetre méltó bőrszín-különbözőség és a hippi kultúra megannyi kelléke iránti (hogy is mondjam) empátia történelmet csinált. Ha másként nem, hát úgy, hogy a Hairt csak az 1737 óta érvényben levő színházi cenzúra eltörlésével lehetett (az első felvonás végi mezítelen „felvonulás” miatt) Londonban színre vinni.
Ajánlott Cikkek
„68: Orbán ellenforradalma„68 árnya FranciaországonKárpótlás a cseh „68-asoknak
