Boldog, aki olvassa
„De ki az én felebarátom?”
Lukács 10,29
Az elmúlt fél évszázad egyik legmegrázóbb segélykérését a magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján sokszor megismételt kétségbeesett rádióüzenet közvetítette: „Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen!… Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” 1956. november 4-én reggel ezzel a magyar írószövetségi felhívással ért véget a Szabad Kossuth Rádió budapesti adása és a magyar újjászületés tizenkét napos csodája. Jól tudjuk, a világ egyetlen politikai, gazdasági hatalma sem segített – Márai szavaival – a „Népek Krisztusán”: a magyar népen. Akkor sem, azóta sem. De mi sem segítünk magunkon, egymáson. József Attila hetven éve még megdöbbent a nemzeti nyomoron: hogy „háltak az uccán” – mi már megszoktuk, hogy valaha szebb napokat látott „világvárosunkban” hajléktalanok ezrei tengődnek a szabad ég alatt, télvíz idején is. Elfordítjuk fejünket a nap mint nap hozzánk forduló, egyre több kéregetőtől, s el sem jut a tudatunkig, hogy (ma még) tízmilliós országunkban legalább kétszázezer embertársunk éhezik, és több százezer gyermek él kilátástalan szegénységben. Ragályos kórként terjedő érzéketlenségünket, közönyünket, önzésünket alátámasztja az a felmérés is, mely szerint honfitársaink csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy ha valaki komoly bajba kerül, akkor senki nem törődik majd vele.
Ezért az irgalmas szamaritánus példabeszéde ma épp olyan időszerű, mint kétezer éve, amikor Jézus elmondta egy zsidó törvénytudónak. A Biblia egyik legismertebb története szerint egy ember Jeruzsálemből Jerikóba megy, rablók kezébe esik, akik kifosztják, agyba-főbe verik, és félholtan otthagyják az úton. Történetesen egy jeruzsálemi pap is azon úton tart Jerikóba, látja a földön fekvő, magatehetetlen embert, de segítségnyújtás nélkül elmegy mellette. Kisvártatva ugyanígy tesz – vagyis nem tesz semmit – egy levita (a leviták Lévi törzséből származó vallási vezetők voltak, kisegítő szolgálatot láttak el a jeruzsálemi templomban). Végül egy szamaritánusnak is arra visz az útja. A szamáriabeliek a zsidókkal rokon, keverék népcsoport voltak, de évszázadok óta ellenséges volt a viszonyuk. A zsidók lenézték és elkerülték a szamaritánusokat, s az ellenszenv és az elutasítás kölcsönös volt. Olyannyira, hogy éppen az irgalmas szamaritánus példabeszéde előtt olvassuk a Lukács írása szerint való evangéliumban, hogy a szamaritánusok a Jeruzsálembe tartó Jézust is elutasítják – nem adnak neki és tanítványainak szállást. Mégis ő, a szamaritánus utazó az, aki meglátja a földön fekvő embert, és megesik rajta a szíve. Odamegy hozzá, olajat és bort önt a sebeire, azaz fertőtleníti, majd bekötözi azokat, a félholt embert felülteti teherhordó állatára, elviszi egy vendégfogadó házhoz, és ott ápolja. Másnap, mielőtt továbbindul, pénzt ad a fogadósnak, és kéri, hogy viselje gondját a sérült embernek, és megígéri, hogy ha az általa adott összegnél többet költene rá a fogadós, amikor visszatér, megadja neki a hiányzó részt.
A példabeszéd végén Jézus azt kérdezi a törvénytudótól, mit gondol, a három utazó közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett. Az pedig így felel: aki könyörült rajta, aki irgalmasságot gyakorolt vele. Erre Jézus azt mondja: „Eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedjél.”
A példázat közvetlen előzménye, hogy a törvénytudó próbára akarja tenni Jézust, amikor megkérdezi tőle, mit kell tennie, hogy az örök életet elnyerje. Jézus visszakérdez, hogy mi van megírva a törvényben. A törvénytudó helyesen válaszolja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.” Majd utána – igazolni akarván magát – megkérdezi Jézustól: „De ki az én felebarátom?” Ő ezt megvilágítandó mondja el az irgalmas szamaritánus példázatát a törvénytudónak – és nekünk, mai embereknek is. Hogy felhívja a mi figyelmünket is bajba jutott, segítségre szoruló embertársainkra, és felébressze a mi lelkiismeretünket is, hogy kötelességünk segíteni rajtuk.
Manapság, amikor egyre többször szakadék választja el egymástól a szavakat és a tetteket, Jézus arra tanít bennünket, hogy nem az a lényeg, ki az én felebarátom, hanem az: kinek válhatok én felebaráttá? Nyilvánvalóan annak, akinek a szenvedése részvétet vált ki belőlem, és akivel nem csupán együtt érzek, hanem tettekkel segítek neki. Ma sem lehet pontosabban és szebben megfogalmazni a felebaráti szeretet lényegét, mint azt az öreg János apostol tette első levelében: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.”
Ne feledjük: mindannyian eshetünk rablók kezébe, és mindannyiunk lehet irgalmas szamaritánus. Ehhez csak nyitott szemre, könyörülő szívre és segítő kézre van szükség. Csak…
Faggyas Sándor, a Magyar Hírlap szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökségi tagja
