Carlo és vendégei I. 18. 10.57
Népszabadság * Sándor Erzsi * 2008. február 1.
Kép: DUNAFILMA rosszindulatnál van rosszabb: a begerjedt jóindulat. Látható a Duna TV-ben egy egyszerű és jóravaló állampolgár, akinek meggyőződése, hogy toleráns, együttérző, mentes mindenféle ocsmány előítélettől, és mindeközben tisztánlátó, pontosan fogalmazó, esetünkben: átlát a szitán. Adottak a lehetőségei is, hogy ebbeli nézeteit világgá kürtölhesse a tévé műsorában.
Matisa Carlo díjakkal ékesített gasztronómiai szakember, főz-süt-párol-habar, működik, ahogyan azt a szakmai szabályok megkövetelik tőle. Ember abban kivetnivalót nem találhat. Ám Matisa Carlónak nem csak főzőműsora van – ami normális, miért ne lenne egy szakembernek szakműsora -, hanem küldetése is. Az a meggyőződése, hogy rendes ember. Főzőműsorába meghívja vendégnek Mikesy Györgyöt, a Duna TV kurátorát és a jeltolmácsát. Több dolog adódik persze ebből a helyzetből. Leginkább az, hogy az ember bárkit hamarabb hív meg vendégségbe, mint a tulajdonosát, vagy ha igen, azt inkább üzleti tárgyalásnak hívják, és csak alaposan indokolt esetben kamerázza be a helyszínt. A másik helyzet még izésebb. Mert Matisa Carlo elsősor-ban főz, jelen esetben lazacos macheroncinit, és ebbeli tevékenységéből egyáltalán nem oszt lapot Mikesy Györgynek. Kötényt sem, holott az ember – amilyen egy marha néző – azt gondolná, hogy ha valaki beszélgetni akar valakivel főzés közben, akkor azt biztosan segíteni hívja. Vagdalni a lazacot kockára, kavargatni a tejszínt, vagy pucolni a fokhagymát. De nem. Mikesy Györgyöt arra kárhoztatják, hogy álldogáljon a pult bal oldalán úgy, hogy sem ő, sem a jeltolmácsa ne takarjon ki semmit sem a lazacból, sem a séfből. Miközben a lazac készül, Matisa Carlo humanista himnuszának hangjait hallatja. Megtudjuk, hogy a siketek mind kiváló emberek, és ezt ő onnan tudja, hogy gyerekkorában, egy uszodában úszott velük, ezért aztán nem is javasol a részükre semmiféle megkülönböztető jelet, amit hordhatnának. (Könyörgöm, legalább egy úszósapkát!)
Közben petrezselyem apróra.
Aztán még onnan tudja, milyen is, ha az ember nem hall, mert az ő fiai fülbe dugott walkmannel bicikliznek, és az pokolian veszélyes.
Tűzre tett tejszín kavargatása.
Ő viszont a maga részéről egy száz százalékos képességekkel rendelkező ember, aki felfogja, hogy bármelyik pillanatban érheti őt olyan baleset, amely következtében ebből a százból már csak alig marad valamennyi. Na most, aki ezt képes felfogni még hamarabb, mintsem bekövetkezne, abban van társadalmi felelősségérzet, aki meg nem, abban meg nincsen.
Matisa kavarja, Mikesy kurátor úr pedig vendéghez illően beszélgetésbe elegyedik. Elmondja, hogy az az aprócska különbség, ami a siketek és a füldugós biciklisták között van, az végül is csak a figyelem. A siketek hozzászoktak, hogy nem hallanak, ezért aztán őket kevesebb baleset éri. „Fantasztikus! Nem is hittem volna!” – lötytyint még egy kis tejszínt a lábasba Matisa.
A sajátos koreográfiának megfelelően Matisa minden megszólalásakor odalép a vendégéhez, neki beszél, majd a kitett pont után visszatér a tűzhelyéhez kavarni. Mondatot elmondtam, uff, én beszéltem!
Mikesy kurátor úr láthatóan nem talál ebben semmi kivetnivalót. Néha megpróbál Matisa emberi szóözönében helyet találni valami tétova siket jogvédelemnek. Elmondja, hogy a közszolgálati hírműsorokat csak a TV 2-n és az m1-en feliratozzák; siketekhez csak a médiainformációk egy százaléka jut el – ami tekintve, hogy ott ül a kuratóriumban, nem nagy eredmény. Bár ezt nem mondja.
Aztán: a fogyatékossággal élők segédeszközei drágák, holott alanyi jogon kellene hozzájutniuk; ha dolgozhatnának, nem vinnék az adót, hanem hoznák; az, ami számukra segítség, a társadalom más tagjainak is az lenne (a rámpa az öregeknek, babakocsisoknak, a felirat az időskori nagyothallóknak). Eközben szépen rotyog a mártás, ami fölött Matisa Carlo társadalmi igazságtételének ad hangot. Mert a társadalomban minden ember fontos, és ki tudta ezt a legjobban annak idején? Hát a király! Nem azért, mert igazságos volt, hanem mert gondoskodott az alattvalói és a hazája jövőjéről!
Nem viccelek. Nem sötétedett el az adás, nem kezdtek el bekészített videóról magyar nótát játszani, nem jelentette fel magát ebben a pillanatban Mikesy kurátor úr egy másik kuratóriumnál, és a fakanalat sem dugta le a séf torkán. Ment minden a szokásos útján. Főtt a lazac. A siket jogvédő egyáltalán nem találta kirekesztőnek, hogy vízipálmaként díszletéül szolgál egy főzőműsornak, amelyben a fölöttünk gondoskodó Papa által irányított állam álma lengedezi be a stúdiót. Holott az önnön emberszabásától könynyekig meghatott royalista séf kipróbálhatta volna, milyen az, ha egy siket emberrel kellene együtt főznie. Folyamatosan magyaráznia neki, megértetnie vele az apró kunsztokat. Ha csakugyan partnernek tekintette volna, nem csak kulisszának, önnön társadalmi lelkiismeretétől megittasulva. A láttam én már igaz embereket, pedig sérültek voltak – filozófiája egyszerűen megbocsáthatatlan és felháborító egy közszolgálati műsorban. Vagy bárhol. Aki még mindig nem érti, az próbálgassa a mondatot elmondani úgy, hogy a „sérült” helyett bármilyen tetszés szerinti kisebbség nevét teszi (hutu, tuszi, kurd, zsidó, cigány, néger). A Duna TV-ben elég sokat tettek eddig azért, hogy a kisebbségi jogokat társadalmi szintre emeljék. Úgy látszik, elérkezettnek látják az időt arra, hogy egyszerű kipipálássá degradálják az ügyet: ma egy sikettel főzünk, holnap egy falábúval énekelünk. Egyelőre csak a lazac halt bele. Sajnos a tulajdonosi testület egy tagjának az asszisztálásával.
