Forrás: Népszava

Érdemes és érdekes nyomon követni zenetörténészek és kritikusok elemzéseit Tokody Ilona szerepformálásainak fejlődéséről. Három évtized alatt egyetlen alakítása sem volt sablonos, nem merevedett meg egyetlen figurája sem. Változott, gazdagodott, részint azáltal, hogy a maga tanulmányaiban új és új szépségeket, addig rejtve maradt részleteket fedezett föl, részint szükségszerűen alkalmazkodott színházakhoz és partnerekhez Fotó: Kertész Gábor

Fotó: Magyar Állami Operaház Úgy-e, szinte hihetetlen! A művésznő, aki pályája alatt mindvégig törékeny alkat volt, egész megjelenésével kislányos és ma is az, operaszínpadi jelenlétének harmincadik évfordulóját ünnepli. Izgatottan készül az ünnepi gálaestre, amelyen nem élete első nagy szerepét, a Turandot Liuját fogja énekelni, hanem azt, amelyben pályája csúcsán lett a világ egyik Prima Donnája. Leo­nórát Verdi A Végzet hatalma dalművében. Mindenképpen különleges előadás lesz. A La Forzát hosszú szünet után szinte néhány hete újította föl a budapesti Operaház, de mostanra a művésznő kérésére is sok minden változik. A zenekart a fél évszázados karmesteri jubileumát ünneplő Lukács Ervin fogja vezényelni: maga kérte ezt Kovács Jánostól, hiszen Tokody Ilona pályája vele indult. Gvárdiánt kivételesen Polgár László fogja énekelni, aki erre az estére azért érkezik haza Zürichből, mert partnerként ott akar lenni annak az oldalán, akivel együtt indult el. A további két előadásban Kováts Kolos énekli a szerepet, Don Alvarót pedig az a hőstenor, Bándi János fogja megeleveníteni, aki ma valószínűleg a legideálisabb erre.

Harminc év, de hogyan indult! Idehaza, és igen hamar a nagyvilágban is. Bécsben, a New York-i­ Metben, Amerikában Houston­ban és Los Angelesben Domingóval Desdemonaként az Ottelóban, Zeffirelli színpadán, Tokióban, Madridban, Hamburgban, és a többi között olyan karmesterekkel, mint Giuseppe Patané, Claudio Abbado, Sinopoli, Gardelli – csak néhány név mutatóba.

A Zeneakadémia elvégzése után két évig énekelt az Andrássy úton és az Erkelben, amikor a korszak egyik nagy rendezője (az 1970-es évek végén vagyunk), Mikó András hozzálépett és közölte vele: „kislányom, döntőbe jutottál a pozsonyi nemzetközi énekversenyen”. Tokody elképedt, színpadi mesterére nézett, és azt felelte: „hiszen nem is pályáztam!”. Mikó elmondta, ő küldte ki rádiófölvételeit, a zsűri azok alapján tette az elsők közé, ki kell utaznia a mindent eldöntő megmérettetésre. Ott meg, mi­után Puccini Manon Lescaut negyedik felvonásával dobogóra lépett, Seehfelner úr, a bécsi opera akkori direktora kereste meg, nem vállalná-e el a Bohémélet Mimi szerepét, tudja-e? Hogyne, válaszolta csillogó szemekkel, Mikó viszont szikrázón pillantott vissza rá: „miként is mondhattad, hogy tudod, amikor még soha nem énekelted?”. Tokody azzal védekezett, nem azt mondta Herr Seehfelnernek, hogy játszotta már, csak azt, hogy tudja a szerepet. Merthogy otthon az első hangjegytől az utolsóig, a padlásszobába lépéstől Mimi szomorú haláláig olaszul és magyarul is megtanulta az egészet.

Maestro Patané, aki ekkor Pesten dolgozott vele, lelkére vette a világbelépőt. Unszolta az Opera vezetőit, csak nem engedik ki úgy a nagyvilágba a nagy ígéretet, hogy idehaza nem adnak neki alkalmat a bemutatkozó szerep bemelegítésére. És keményen nekiállt, egy héten keresztül kíméletlenül gyötörte Tokody Ilonát, hogy Bécsbe kész Mimiként érjen ki. A maestro egy előadást ingyen dirigált Tokodyval. Odakint egyetlen próbája volt, lámpalázzal küszködött, vészesen közelgett a döntő délután, amikor megcsörrent a szállodai telefonja: Patané, aki maga is tanúja akart lenni fölfedezettje nemzetközi debütálásának, olasz étterembe ebédre invitálta. Az asztalon virágcsokor, de két kis zászló is: a piros-fehér-zöld és a zöld-fehér-piros. Később ébredt rá a szoprán, miért is a meghívás. Patané meg akarta kímélni, hogy az esti entrée-ig ne könyörtelen izgatottsággal teljenek órái, gondolhat bármire, csak a premierre nem. Rodolphe, a költő, a partnere sem akárki volt: Franco Bonisolli, azoknak az esztendőknek az egyik nagy tenorja. Mindez olyan kitűnően sikerült, hogy érkeztek az újabb meghívások további Mimikre. Meg Halévy operájának, A zsidónőnek a Racheljére, majd újabb Puccini-hősnőként Manon Lescaut-ra.

Szinte Bécs ismétlődött a New York-i Metben is. Egy szerepre kérték föl, a Bajazzók Neddájára, a karmesteri pulpituson Placido Domingo. Lement a három este, nyomban ott marasztalták Merilyn Horn Carmenje oldalán Michaëlaként.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy egyszeriben a korszak másik nagy magyar dívája, Marton Éva mellett, aki kint élt, Tokody Ilona lett az a szoprán világsztár, aki a nemzetközi sikerek közepette is mindvégig a Magyar Állami Operaház tagja maradt.

A lírai Puccini-hősnők után jöttek a nagy drámai Verdi-heroinák. A Trubadur Leonórája, Aida, az Álarcosbál Améliája, a Don Carlos Erzsébete és a Verdi-életművet betetőző páratlan vígoperában, a Falstaffban Alice. Együtt a másik imádott vígoperai szereppel, a Gianni Schicchi Laurettájával. A partnerek: José Carréras, Placido Domingo, Luciano Pavarotti, Fiorenza Cosotto, Juan Pons, Jelena Obrazcova.

A szerepfölsorolásokból úgy látszik, mintha a bécsi klasszicizmus, kivált Mozart elkerülte volna a művésznőt, ami nélkül pedig elképzelhetetlen igazi operadíva. De nem így van. Igaz, inkább a romantikus bel canto avatta hősnőivé, de énekelte a Cosi fan tutte Fiordiligijét is, ezt a hangszálgyilkos figurát, akinek első felvonásbéli éteri áriája néhány helyen megközelíti A varázsfuvola Éj királynőjének bravúros koloratúr magasságait, hogy aztán szinte átmenet nélkül szopránt gyötrő mélységekbe ereszkedjék. Keveseknek adatott meg a hibátlan alakítás. És énekelte, igaz, elvétve A varázsfuvolában Paminát is. Ha színpadon kevesebb Mozart jutott is, mondja a jubiláló művésznő, az életéből nem hiányozhatott, nélküle nem lehet megtanulni a hitelesen elsuttogott pianókat, és kivált a varázsosan bravúros legátókat nem. Ezért otthon, amikor gyakorol, állandó örömét a Don Giovanni Donna Anna és Donna Elvira egy-egy bravúr áriájában leli. „Mozart hoz rendbe – vallja -, nélküle nem tudtam volna elénekelni a többit sem.”

Érdemes és érdekes nyomon követni zenetörténészek és kritikusok elemzéseit Tokody Ilona szerepformálásainak fejlődéséről. Három évtized alatt egyetlen alakítása sem volt sablonos, nem merevedett meg egyetlen figurája sem. Változott, gazdagodott, részint azáltal, hogy a maga tanulmányaiban új és új szépségeket, addig rejtve maradt részleteket fedezett föl, részint szükségszerűen alkalmazkodott színházakhoz és partnerekhez. Természetesen rendezőkhöz is, de mostanában talán ez a legküzdelmesebb. Nem hallgatja el, hogy egyáltalán nincs ellenére a modern színpad, csak attól hőköl vissza, amikor a rendező a komponistával és a karmesterrel szemben föltűnően önmagát mutogatja: itt vagyok! A pályáját elemző írások rámutatnak, hogy kezdetben például az Aidában a második felvonás kettőse, az Amnerisszel vívott egyenlőtlen párbaj (Amnerisz királyleány, Aida rabszolganő) kötötte le a figyelmét, arra összpontosított. Később is nagy fontosságot tulajdonított ennek a jelenetnek, de amikor Ilosfalvy Róbert lett Radames, a páratlan szépségű Nílus-parti jelenetre helyezte a hangsúlyt: a partitúra szerint is kulcsfontosságú, mert a tragédia közvetlen előjátéka, igazán ez a fordulópont a sziklasír halál előtt. Olyannyira belevitte egyéniségét ebbe az Aidába, hogy a kritikák szerint Ilosfalvy líraiságának megőrzése mellett ekkorra lett súlyos hőstenor. Valami hasonlóra készülhet az ünnepi La forza del destinóban is. Nem egyszerűen megemlékező estét szeretne, hanem olyat, amely harminc év után is az élő, eleven dívát, a világsikereket aratott Prima Donnát mutatja.

És bevallja, sok szerepálma van még, de közülük is az egyik legkitüntetettebb Richard Strauss Rózsalovagjának Tábornagynéja. Az egész szerep, de azon belül is a harmadik felvonás záró tercettje, ez a mélyen költői, bécsi hangulatú, kissé szomorkás románc, szinte mozarti hangulatú részszépségekkel. Nem látszik elérhetetlennek a kívánság, mert a jelenlegi társulat álomszereposztásra adhat alkalmat. A zenekar élén az a Kovács János, aki szinte csak az imént, az Elektrában hiteles „wienerisch” Richard Strauss-légkört idézett föl, Octavian szerepében a milánói Aidában felejthetetlent alakított Komlósi Ildikó, Faninálnak Perencz Béla ígérkezik, és Ochs bárónak természetesen Polgár László. Az oly fontos epizódalakításra, mint az intrikus Annina, olyan tehetség kínálkozik, mint Wiedemann Bernadette.

A Prima Donna pedig természetesen az ünnepelt tüneményes szoprán, Tokody Ilona.

Várkonyi Tibor

Comments are closed.