Köves Slomó * Magyar Hírlap * 2008.01.25
Régen is voltak „szoros határidők”. A zsidó kommentárok szerint az első emberpár teremtése, bűnbeesése, bűnhődése mind egy nap alatt történt. Ádám és Éva még a hatodik napon kiűzetett az Édenkertből, és egyebek mellett halandóvá lett.
A Biblia tanúsága szerint az eset az Édenkertben történt, ennek az Édenkertnek pedig a szöveg (1Mózes 2:8-17.) a pontos helyszínét is meghatározza. Folyókat és országokat említ. Úgy tűnik, mintha egy földrajzilag körülhatárolható terület lenne mindez. De hát akkor mi is ez az Édenkert? Egyezik ez az általában emlegetett Túlvilággal, azzal az Istenhez közeli szellemi állapottal, ahova halálunk után, testünktől megszabadulva kerül a lelkünk? Továbbá mit jelent az, hogy a jó és a rossz tudásának fája? Mit jelképez az, hogy a bűnbeesés után „megnyílt mindkettőjük szeme és megtudták, hogy mezítelenek” (Uo. 3:7.)? Ezenfelül milyen tartalmi összefüggés van a bűnbeesés és a halandóság között?
Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először a szellemi és az anyagi lét kapcsolatát kell hogy megvizsgáljuk. A zsidó misztika értelmezése szerint Isten eredendően tökéletes világot teremtett. Egy olyan világot, amelyben minden teremtmény egyértelműen az isteni teremtő erőt közvetíti, és ezáltal minden fizikai és szellemi entitásban érződik a léteztető és éltető Isteni Energia. Ebben az állapotban az ember mindenben látja és érzi az isteni kéz irányítását és tündöklését, így aztán fel sem merül benne, hogy azzal ellentéteset cselekedjen. Ilyen körülmények között a fizikai világ és a spiritualitás nem mondanak ellent egymásnak, hiszen a világ fizikai, anyagi elemei is az isteni fénynek megfelelően, láthatóan az isteni célt szolgálva rendeződnek. Ezáltal a lélek számára sem szenvedés a testben való lét. Az emberi test olyan kifinomult, hogy teljes mértékben alkalmazkodik az isteni lélek szintjéhez, ezért a lélek nem kívánkozik ki a testből, attól a törekvéstől hajtva, hogy közelebb kerüljön Istenhez, mert nem érzi azt, hogy a test korlátozná ebben. Az ember tehát halhatatlan. Ilyen állapotok közt viszont a lelkek szellemi világának megtestesítőjét, az Édenkertet és a fizikai világot sem kell külön szférákként értelmeznünk. Ez az idealisztikus állapot jellemezte a világot a bűnbeesés pillanatáig. Az „Édenkert a földön létezett”.
A bűnbeesés pillanatától azonban minden radikálisan megváltozott. De hogyan?
A zsidó bölcsek tanítása szerint „a bűn legnagyobb büntetése maga a bűn”. Minél több rosszat követünk el, annál lejjebb süllyedünk és fásultabbakká válunk, annál kevésbé látjuk bűneink és cselekedeteink súlyát. Ez a bűn legnagyobb büntetése. Ez történt Ádámmal és Évával is. A bűn elkövetése által lerántották magukat ebből az idealisztikus állapotból. Fizikai testük és az őket körülvevő anyagi világ egy szinttel megromlott, és már nem volt képes harmonikusan egyesülni a spirituálissal. Ezen a ponton a fizikai világ megromlásának hatására a szellemi világ, az Édenkert „egy szinttel” eltávolodott tőlünk, különvált az anyagi és a spirituális szféra. Ezt jelképezi az első emberpár Édenkertből való kiűzése.
Nem földrajzilag lettek áthelyezve, hanem az a szellemi állapot emelkedett „fejük fölé”, amelyet Édennek nevezünk. Ebben az eldurvult fizikai létben és testben viszont már a lélek sem képes örökké élni, éppen ezért az ember halandóvá vált, lelke kénytelen elhagyni testét. A bűn általi süllyedés, durvulás a további vétkes gondolat és cselekedet, és ezért volt a bűn utáni pillanat az, mikor Ádám és Éva szégyellni kezdte meztelenségét. Hirtelen még az amúgy ártatlan tényezőben is a bűn gondolata fogalmazódott meg bennük. Mivel ettek a jó és a rossz gyümölcséből, vétkeztek, értékrendjük megzavarodott, nem tudtak már radikális határt húzni jó és rossz között.
Mit szimbolizál ez a történet? Emlékeztet arra, hogy Ádámhoz és Évához hasonlóan mi is minden bűn elkövetése által egyre távolabb kerülünk az istenitől, egyre nehezebben tudjuk befogadni és érteni a minket éltető és léteztető isteni energiát. Fölhívja a figyelmünket arra is, hogy ennek a folyamatnak a fordítottja is igaz. Minél több jót teszünk, minél több Istennek tetsző pozitív, építő, gondolatunk, szavunk, cselekedetünk van, annál közelebb jutunk vissza az eredeti állapothoz, amelyben a szellemi és az anyagi idealisztikusan megférnek egymással és kiegészítik egymást. Minél több jót teszünk, annál fogékonyabbakká válunk további jó cselekedetekre, annál több jót teszünk embertársainkkal. Ahogy minden lopás után egyre kevésbé fáj a tolvaj lelkiismerete, ugyanígy minden adakozás után egyre kevésbé fáj az adakozó keze, amikor a zsebébe nyúl.
Köves Slomó, rabbi, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség
