A lapunk által felkért ombudsman értékelése az elmúlt két hét írásairól
Népszabadság * Lipovecz Iván * 2008. január 29.
Abban a szerkesztőségben, amelynek volt szerencsém tizenhét évig a vezetőjének lenni, rendszeresen kiosztottuk a Hét cikke díját. Engedtessék meg nekem, hogy e gyakorlat mintájára most nyilvánosan tegyek indítványt az elmúlt „Két hét cikkére”. Nálam ezt a titulust Cseri Péter január 22-i írása, a Radnóti, javítva című érdemelte ki. Bár ahogy e veszprémi tudósítás sajtóban nyomon követhető utóéletét látom, tulajdonképpen az egész szakma erre figyelt fel leginkább a Népszabadságban megjelent dolgozatok közül.
A történet lényegében két verssorról és abban is egyetlen szóról szól: Melocco Miklós, a Sólyom László köztársasági elnök által felavatott „56-os emlékmű alkotója a szobor talapzatán egyszerűen átírta Radnóti Nem tudhatom című versében a csecsszopókat csecsemőkre. Merthogy neki az eredeti verzió nem tetszett. Cseri cikkében nemcsak önmagában eme intellektuális sírgyalázás feltárása a remek, hanem a csattanó is. Ahogyan – a legalább tizenöt éve az udvari patetizmus modorában szobrokat faragó Melocco érvrendszerét követve – ötletekkel szolgál József Attila Kései sirató, illetve Petőfi Sándor Mit nem beszél az a német című verse „kritikusnak” mondható szövegrészeinek átfazonírozására. Pazar írás Cserié!
A Népszabadság legszebb hagyományaira emlékeztetett ebben az időszakban a sok helyszíni tudósítás, az újságírók személyes jelenléte a világ számos eseményén. S nemcsak ott, ahol a tudósító amúgy is kéznél van – például Sárközy Júlia Rómában a Prodi-kormány bukásakor, vagy Nyilas Gergely Moszkvában, amikor Szemjon Mogiljevicset letartóztatták -, de ott is, ahová különtudósítót küldött ki az újság: Gergely Mártont Belgrádba a szerbiai elnökválasztásra, Seres Attilát Indiába, a magyar miniszterelnök jelenlétében történt üzletkötésekre. Az ily módon olvasható jelentések mindenképpen hitelesebbek, színesebbek, mint a hírügynökségi anyagok rutinszerű átvétele. Persze, a saját tudósító szerepeltetése veszélyeket is rejt magában: az eseményfolyamatban szelektáló, egy-egy részletre koncentráló újságíró a teljes képpel óhatatlanul adós maradhat. Az indiai példát említve: hiába lehetett látni a sajtóban megjelent fotókon, hogy Gyurcsány Ferenc Újdelhiben a miniszterelnökkel meg a Nemzeti Kongresszus Párt elnökével (a néhai Radzsiv Gandhi özvegyével) is találkozott, e beszélgetésekről semmit sem tudtak meg az olvasók.
Viszont mindenkinél előbb volt alkalmuk értesülni a magyar kormányfőnek egy olyan gondolatáról, amelynek előadása később bel- és külföldön egyaránt kavart némi vihart. Seres Attila ugyanis a következő héten Strasbourgba is elkísérte Gyurcsány Ferencet, aki az Európa Tanács (tehát nem az Európai Unió) parlamenti közgyűlésében adta elő nézeteit az EU közös agrárpolitikájának megreformálásáról. Ezek másnapi megismétlésével jókora feltűnést keltett a davosi világgazdasági fórumon (ahonnan viszont a Népszabadságnak már sajnálatos módon nem tudósított saját embere). „Fel kell hagyni a visszafogott termelés támogatásával, és az unió büdzséjéből így felszabaduló pénzt az oktatásra és a tudományos kutatásokra kell költeni” – idézte Seres a miniszterelnököt, mintegy ráérezve arra, hogy ez a mondat még valamiképpen a hét szenzációja lesz. És így is történt: miután Gyurcsány Davosban még azt is kifejtette, hogy „az élelmiszerárak megugrása lehetőséget ad az Európai Unió agrártámogatási rendszerének felülvizsgálatára és átalakítására, mert magas élelmiszer-piaci árak esetén a gazdák kevésbé vannak ráutalva a támogatásra”, szavait az International Herald Tribune (IHT) úgy kommentálta: a magyar kormányfő az EU egyik „szent tehenéhez” nyúlt.
A Népszabadság javára legyen mondva, hogy másnap terjedelmes cikkben (Kigyomlált Gyurcsány-beszéd) járta körül a témát, bemutatva: nemcsak az EU-ban, de még a magyar kormányban (Gráf József) is megtalálhatók e teória ellenzői (a miniszterelnök egyébként az MTI-nek telefonon adott nyilatkozatában utóbb részben korrigálta önmagát). Végül is a magyar mezőgazdaságnak nem állhat érdekében egyetlen év világpiaci élelmiszerár-emelkedése alapján az uniós agrárrendtartás gyökeres átalakítása – miként azt a Népszabadságban az Európai Bizottság egyik magas állású tisztviselője is megerősítette. (Bosszantó hiba, hogy ugyanebben a cikkben az idézett IHT-t angol, s nem pedig Európában megjelenő amerikai lapnak nevezték. Hasonló bakit az újság az előző hét közepén követett el, amikor egy madridi nemzetközi tanácskozás illusztrációjaként közölt fotó alá azt írta: Jordánia királynéja, Núr. Nos, a láthatóan még ma is igen csinos Núr nem a jelenlegi jordán uralkodó felesége – aki nála húsz évvel fiatalabb és Rainának hívják -, hanem a néhai Huszein király özvegye, és e mivoltában a „Jordánia királynője” udvari cím birtokosa.)
Hétvége: a január 19-i melléklet egyik-másik cikke igazán izgalmas olvasmány volt. Kezdem mindjárt a nyitócikkel: Horn Péter akadémikus Mindennapi húsunk című írásával, amely nem kevesebbet állít, mint hogy az egyébként egyre tömegesebbé váló és összetételében egyre egészségesebb állatitermék-fogyasztás hamarosan konfliktusba kerülhet a drága olaj kiváltására meg a tisztább környezet megteremtésére készülő bioüzemanyag-felhasználással, amihez temérdek kukoricára lesz szükség. „Az USA ma is a világ legnagyobb kukoricaexportőre, de etanolipara a 2007-re tervezett 60 millió tonna exportját jóval meghaladó mennyiséget, már 80 millió tonnát használ. …Az unió döntése szerint 2010-re a felhasznált üzemanyag 5,75 százalékát, 2030-ra 25 százalékát kell bioüzemanyaggal helyettesíteni, ám ha ez az előírás teljesül, annak drámai hatása lesz a szántóföld-hasznosítás struktúrájára Európában is.” Vagyis hogy a bioüzemanyagok elterjedésének ugyanúgy fizikai-természeti korlátai vannak, mint mondjuk a szénhidrogének mértéktelen pazarlásának. Fekete-fehér megoldások a gazdasági adottságoktól függetlenül nincsenek.
Szalai Anna a kormánynegyed-beruházás elvetélésének történetét feldolgozó, alapos tájékozottságáról tanúskodó cikkével (Az idő fogságában) tulajdonképpen régi adósságát törlesztette. Korábban ugyanis mindig az volt az érzésem: valamit elhallgat – talán azért, mert egy bizonyos érdekcsoport szemszögéből írja a cikkeit, de hogy melyikéből, az nem derült ki. Nos, azt hiszem, a szerzőnek egyszerűen terjedelmi korlátjai voltak: a napilap engedte pár flekkes híradásaiba nem tudott belegyömöszölni mindent. Most viszont kiírta magából, amit csak tudott. Annak alátámasztására, hogy „a projektben részt vevők mindegyike – legalábbis nyilatkozataikban – konstruktív támogatásáról biztosította a beruházást, ám együttes munkálkodásuk más képet mutatott”.
Ennek a Hétvégének a harmadik gyöngyszemét Győri Sándor „követte el” (Sosua, a zsidó város).
A Népszabadságnak húsz évvel ezelőtt még bonni tudósítója, aki a rendszerváltás idején sikeres vállalkozóvá képezte át magát, most, úgy látszik, újra megtalálta írói vénáját. Csak az alkalom kellett hozzá: Győri a Dominikai Köztársaságban járván egyszer csak eljutott Sosuába. „Amíg ugyanis errefelé a városok zöme a kalandos életű Kolumbuszhoz vagy ivadékaihoz köti alapítását az 1500-as évek fordulóján, addig Sosua története mindössze hét évtized csupán. Alapító atyái kivételesen nem a spanyol konkvisztádorok, hanem németországi, ausztriai tanárok, orvosok, könyvelők, csehországi iparosok, magyar muzsikusok. …valamennyien a biztos pusztulás elől menekülő közép-európai zsidók voltak.” Győri felidézi 1938 júliusát, amikor a Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére összehívott eviani konferencián egyetlen ország akadt, amely hajlandó volt befogadni a Közép-Európában akkor már létükben fenyegetett zsidó polgárokat: a Dominikai Köztársaság. Hogy miért, az is kiderül a cikkből: Rafael Trujillo, az ország diktátora a csupa fekete lakosság „kifehérítésére” – tehát egyfajta fordított fajideológia megvalósítására – szerette volna „hasznosítani” az európaiakat.
