Népszabadság * Tóth Ákos * 2008. január 29.
Január 3-án ismertettünk egy tanulmányt, amely hitet tett az elkülönítés nélküli oktatás mellett, de a gyakorlatra vonatkozóan voltak kritikai észrevételei.
Megállapításai a teljesség igénye nélkül a következők: számos iskola csak a roma és nem roma gyerekek integrációjáért járó pénzért vállalja az elkülönítés elleni programot, a tanárok azt lélek nélkül hajtják végre, ha ugyan végrehajtják, néhányuk jobbnak látja ugyanis gyerekét más iskolába vinni, ahol a „sajátjai” között lehet, továbbá sem a szülők, sem az érintett települések lakói nem fogadják el a közös oktatás szükségességét.
Másnap kitört a botrány. Szerkesztőségünket számos értelmiségi kereste meg közvetlenül és informálisan, sokan a lapot hibáztatva azért, hogy egy kutatás „rossz minőségű eredményeit” közöljük. Többen a készítők szakmai tudását kérdőjelezték meg az integráció ellenségeinek minősítve őket, illetve szemünkre vetették azt, hogy miért nem egy másik fölmérést idéztünk, amelyre már annyian hivatkoznak (bár csak kevesen látták), hiszen abban feketén-fehéren az áll, hogy az integrált oktatás előnyös a cigány gyerekek számára, eredményeik javulnak, miközben a velük egy osztályba járó „magyar gyerekek” tanulmányi eredményei sem romlanak. Az Oktatási Minisztérium roma integrációs titkárságának vezetője az MTI-nek hosszan nyilatkozott arról, hogy a lapunkban közölt fölmérés elavult. Bezzeg a másik! Az általunk közölt fölmérés persze nem 2004-es volt, ahogy azt az illetékesek állították, és azt már senki sem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy a két kutatás két különböző dolgot vizsgált: az egyik az integrációs környezetet, a másik azt, hogy úgy egyébként az integrált oktatás jó-e. Jó. A közeg rossz.
Az események fölgyorsultak. A Magyar Nemzet, átvéve lapunkból a kutatás eredményeit, azokat úgy interpretálta, hogy az egész integrációs kísérlet kudarc. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy, a romák oktatásával foglalkozó konferencián ugyanakkor hitet tett az integráció mellett, szintén utalva arra „a másik”, addig még nem publikált kutatásra. Lapunk megkereste ennek a munkának egyik szerzőjét, aki ismertette eredményeit, nem tagadva, hogy ez a fölmérés, bizony, még nem teljesen földolgozott, de kimutatható belőle az integrált oktatás eredményessége. Közzé is tettük. Néhány nappal később a szabad demokraták az integrációs források fokozott ellenőrzését követelték, mondván, bebizonyosodott, hogy olyan iskolák is kaptak pénzt – a jászladányi vagy a hajdúhadházi például -, amelyek épp a cigány gyerekek kiközösítéséről hírhedtek el. Az oktatási tárca illetékese másnap azt mondta, hogy ez már nem fordulhat elő, ez a „korábbi gyakorlat” sajátossága.
Itt tartunk ma. Pontosabban: a helyzet ennél is rosszabb. Mert nemcsak a helyi társadalomnak van szüksége időre ahhoz, hogy fölfogja a kiközösítés ártalmait és megtanulja az együttélés méltóságának és szépségének szabályait, oda-vissza. Ennél mélyebb változásra lenne szükség: a döntéshozók és holdudvaruk fejében. Azokéban, akik azt gondolják, hogy a nem tudás a hatalom. Akik inkább elfordítják a fejüket, vagy a másik szakmai felkészültségét kérdőjelezik meg, ha egy kutatás során nekik nem tetsző, de a valóságot tükröző eredményt produkálnak. Mert a szegregáció ott rejlik mindenben: a kicsinyes marakodásban, mások legyalázásának kényszerében, az önigazolások gyártásának rengetegében. A tragikus az, hogy sok okos, fölkészült és jó minőségű ember közös célja – a kiközösítés nélküli oktatás, amely az alapja a cigányság fölemelkedésének – elporlik az egymás közti marakodásukban, miközben kívül tombol az ostobaság. Egy volt agrárminiszter arról beszél, hogy a cigányság problémájára két megoldás létezik, a kiirtás vagy az eltartás, Farkas Flórián fideszes cigányvezető meg arról, hogy lépjenek csak be a romák a Magyar Gárdába, Kerepesen pedig voltak olyan cigány gyerekek, akik hetente csak két napot járhattak iskolába.
És e ponton kell befejezni. Nekik is – nekünk is.
