Szlovák szélsőségesek kettős kereszttel ellensúlyoznák a magyarok „hülye turulmadarait”, és ismét átírnák a két nép közös történelmét. Széles körben ápolják a fasiszta pap, Andrej Hlinka emlékét, és a szlovákiai katolikus egyház sem mindig áll ellen a kirekesztő honszeretet kísértésének.
Január elején Kelet-Szlovákiában avatták fel a Ján Slota által kezdeményezett „kettős keresztes hadjárat” első motívumát. A tízméteres, vasbetonból készült feszület a Ronyva-patak szlovákiai oldalán fekvő, zempléni Csörgőn (Cerhov) áll, alig száz méterre a magyarországi Alsóregmectől, és néhány kilométerre Kölcsey Széphalmától. A felvidéki települést a kormánykoalíció részét alkotó Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke a szlovákság legkeletibb településének nevezte – s ami igaz, az igaz: Csörgőn már régóta nem lehet magyar szót hallani. Szlovákia déli határának ez az a szakasza, ahol a magyar falvak sorát megtörve, a szlovák etnikum leér a magyar határig.
Turulmadaras emlékművek
Slota az idei esztendőt a kettős kereszt évének nyilvánította, a kormánypártok pedig januárban bejelentették: 2008 – az önálló állam kikiáltásának 15. évfordulója – a szlovák történelmi és nemzettudat erősítésének éve lesz. Az SNS elnöke a kettős keresztet avató beszédében kijelentette: „Az egész országban szlovák kettős kereszteket fogunk állítani, délen is, hogy ne kelljen azt néznünk, hogyan röpködnek Dél-Szlovákia felett a hülye turulmadarak.” Slota ezzel arra utalt, hogy számos délszlovákiai magyarlakta településen turulmadaras emlékmű áll, nagy részük az első és a második világháború áldozatainak emlékére.
Az SNS azt szeretné nyilvánvalóvá tenni, hogy nem enged azoknak, akik kétségbe akarják vonni az ország területi integritását és a szlovák államiságot. „Mindenki számára egyértelművé tesszük, hol fekszik Szlovákia, és ki ott az úr” – közölte a szélsőséges nézeteiről ismert Slota.
A keresztállításra kiszemelt következő célpont Révkomárom, a szlovákiai magyarság egyik kulturális központja. Slota megjegyezte: nem volna szabad ismét előállnia annak a néhány évvel ezelőtti helyzetnek, amikor a Duna-parti városban a Matica slovenská – szlovák nacionalista intézmény – nem állíthatott szobrot a két szláv hittérítőnek, Cirillnek és Metódnak, mert a helyi magyar önkormányzat ezt megakadályozta.
A kettős kereszt Szlovákiában nem csak az állam, de a szélsőjobboldal jelképe is. A 2006-ban betiltott, de ma is tevékenykedő Slovenská pospolitost (Szlovák Testvériség) szervezet tagjai által viselt fekete öltözékhez a nyakukba akasztott fehér kettős kereszt nélkülözhetetlen tartozék. A szervezet megjelenése – a kettős keresztet magában foglaló fekete zászlójukkal együtt – az 1939 és 1945 közti fasiszta szlovák állam katonai elit alakulataként működő Hlinka-gárdára emlékeztet. Az 1863- ban született katolikus pap és politikus, Andrej Hlinka 1936-ban például ezt jelentette ki egy népgyűlésen: „Én vagyok a szlovák Hitler, olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban.” A baloldali pártokat csak „zsidó-bolsevik csőcselékként” emlegette, és kijelentette: „Addig nem nyugszom, míg a vörös Szlovákiából nem csinálok fehér Szlovákiát.” Andrej Hlinka képmása ma többek között a szlovák ezerkoronáson látható. 
Egyház és sovinizmus
A mai szlovák államiság máig ható módon gyökerezik a XIX. és XX. században. Az akkor éledő sovinizmus már a második világháború előtt fasizmusba csapott át, amely sajátos szlovák módon erősen kötődött a katolikus egyházhoz. Andrej Hlinka alapozta meg az ottani fasizmus eszmevilágát. A katolikus papot 1906-ban magyarellenes agitáció miatt két évre bebörtönözték, de szabadulása után visszahelyezték állomáshelyére. Az első világháború után síkra szállt a független Csehszlovákia mellett, és egyenlőségi alapon működő cseh-szlovák országot szorgalmazott. Csalódnia kellett, mert Masaryk és Benes elnökök Prága-központú államot építettek, amelyben a szlovák nem is lehetett hivatalos nyelv. Később a Hitlerhez fűződő fokozódó rokonszenve, megrögzött antiszemitizmusa teremtette meg a szlovák fasiszta állam létrehozásának eszmei feltételeit. Halála után, 1938-ban az általa alapított Szlovák Néppártban az elnökséget egy másik pap, Jozef Tiso örökölte meg.
1939. március 14-én, Csehszlovákia szétesésével létrejött az úgymond független szlovák állam, amelyet sokszor inkább Berlinből irányítottak, mintsem Pozsonyból. Az új ország első vezetője az a Tiso lett, akinek nagy felelőssége volt abban, hogy a nyolcvanezres szlovákiai zsidóság többsége koncentrációs táborban végezte. Tiso rendszeresen úgy beszélt, mintha a katolikus hittanítás és a náci ideológia megegyezne: „Mindezt, a zsidóellenes intézkedéseket, isteni parancsra tettük: szlovák, küldd el azokat, akik ártanak neked, szabadulj meg tőlük.” Ezzel párhuzamosan a náci Németországból átvették a fasiszta törvényeket, majd 1944-ben Tiso maga hívta be az országba a német csapatokat, hogy leverjék a fasiszta uralom elleni felkelést.
Tiso és a jó szándék
„Tisztelem Tiso elnök urat, mert emlékszem, hogy gyerekként nagyon szegények voltunk, de amikor ő volt hatalmon, jobb színvonalon éltünk” – nyilatkozta a háborús bűnökért végül kivégzett Tisóról 2007 elején Ján Sokol nagyszombati érsek. A főpap már 2006 októberében is vihart kavart, amikor megjelent Milan Durica történész Jozef Tiso 1887-1947 című életrajzi könyvének bemutatóján. A műben a szerző azt állítja, hogy Tiso nem volt felelős a zsidóellenes törvényekért és deportálásokért, sőt a katolikus pap boldoggá avatását követelte. A szlovák püspöki kar elhatárolódott ugyan Sokol kijelentéseitől, Frantisek Tondra, a testület elnöke azonban hozzátette: Jozef Tisóval kapcsolatban nem lehet egyértelmű álláspontot kialakítani. (Az egyház egyébként 1946-ban nyilatkozott először a pap-politikusról, amikor is kifejezte meggyőződését, hogy Tisót a legjobb szándék vezérelte, ha hibákat követett is el.)
Nincs könnyű dolga a magyar katolikus egyháznak sem, amikor különféle gesztusokkal igyekszik a két nép megbékélését szolgálni. Amikor 2006 nyarán a hazai püspökök megkövették szlovák társaikat, azt írván: „fájdalommal gondolunk vissza azokra az esetekre, amikor magyar emberek okoztak sebeket szlovák embereknek vagy közösségeknek”, a viszontgesztus az egyházdiplomáciában edzett fülek számára nem hangzott túlságosan meggyőzően. A válaszban ugyanis – bár tartalmazta a „megbocsátunk és bocsánatot kérünk” kitételt – nem volt még csak hasonló mondat sem, amelyből kiderülne, hogy a szlovákok is okoztak sérelmet a magyaroknak, nem is keveset.
G. Fehér Péter, vilag@hetivalasz.hu
8. évfolyam 4. szám, 2008.01.24
