Megnyitó
Ámos Imre centenáriumára
„Ha élne, ma lenne százéves.”
Az ilyesfajta mondatokon röhögni, mindenféle ünnepélyen. De miért? A tudomány jelenlegi álláspontja szerint az ember minimum százhúsz évre van kalibrálva. Ugyanez a tudomány persze kidolgozta a Cyklon B elnevezésű gázt is, a tömeges megsemmisítés akut problémájának megoldására.
Igaz, Leni Riefenstahl például nyolcvanon túl szokott rá a mélytengeri búvárkodásra. Kilencvenen túl még megúszott egy helikopterbalesetet, valószínűleg azért zuhantak le, mert nem ő vezette.
Éljen Ámos!
Él, eljött a saját centenáriumára, kétoldalról támogatják, de a szeme fiatalon csillog, angyali tekintet, ahogy körül van hordozva, az maga műalkotás. Túl mindenféle díjakon, komoly leütéseken Londonban, Párizsban. A legfinomabb ügynökök mindenfelé. Még legalább három, élesen elváló alkotói korszak. Nyolc-tíz kép a Guggenheimben. Kilencven felé rászokik a szivarra.
Elgondolhatatlan.
Celan, Améry, Borowski, Primo Lévi. Mintha csak azért élték volna túl, hogy önmaguk fölött ítélkezzenek. Vagy az ítéletet ezúttal nevezzük kegyelemnek?
A fennmaradt visszaemlékezések szerint Ámosnak legalább háromszor felkínálta a sors a menekülés esélyét. Mindháromszor visszautasította. Menjen minden, ahogy a víz folyik, válaszolta feleségének, Anna Margitnak, a második alkalommal.
Szerb Antal sem akart menekülni. Radnóti sem. Unom a dekkolást, mondta volna állítólag. És Ámos? Ezek után, amiket látott, már nincsen mit nézni? Vagy elkezdett tátongani egy Isten alakú hiány? Tele lesz a szemed a látással? De hát egész életében belső képeket nézett. Művein az úgynevezett látvány mint kivetítés jelenik meg, még az egészen ártatlannak látszó korai akvarelleken is. Talán itt és most ennyit az ábrázolás tilalmáról. A halál választása mégsem tisztán festészeti kérdés?
Menjen minden, ahogy a víz folyik, ez nemcsak bölcs mondat, hanem elegáns is. Noha az embernek eszébe jut, amit Arisztid mondott Taszilónak, aki az ötvenes években kérdőre vonta, miért nem csináltatja meg a fogait.
Ezeknek?
A művészet akkor jó, ha nincsen tekintettel. Nagyjából semmire, önmagán kívül. Kákániában, ahol élünk, mindenestre legfeljebb zseniket neveznek ripőköknek, sohasem fordítva, ahogy azt Robert Musiltól tudjuk. A sértést nagyon nehéz kanonizálni, nehéz kanonizálni azt, aki folyton ordít, főleg, ha korábban már hallottuk szépen is beszélni.
Lehet-e képpel üvölteni, sikoltozhat-e egy grafika, ezek persze releváns kérdések.
Lehet és sikoltozhat.
Ámos nevezetes utolsó rajzán állandó motívuma, az üres létra, Jákob harcára is utal. Zsidó Jézus. Jézust minden pillanatban keresztre feszítik, így Simone Weil. A Holokauszt nem ér véget (és mellesleg nem „holokauszt”), így Kertész. A Holokauszt az Apokalipszis előlege, így Ámos Imre. Ámos nem kért a sorstalanságból. Múljon el tőlem e keserű pohár? Nem. Menjen minden, ahogy a víz folyik.
És még valami, ami figyelemre méltóan nem vezet sehova.
Ámos jelenkori kanonizálását az Antal-Lusztig-gyűjtemény tiszteletre méltó gazdáján kívül túlnyomórészt Kőbányai Jánosnak és a Múlt és Jövőnek köszönhetjük. Kőbányai kanonizáló tevékenysége súlyos művészettörténeti és teológiai kontextusba állítja Ámos művészetét. „Ikercsillagnak” hívja Ámost, Radnóti mellé, akivel, ahogy írja, konfliktusa támadt, gyanítom, azért, aminek megfogalmazásához Vas Istvánt hívja segítségül. Vas szerint egy zsidó két dolgot állíthat, egy, „zsidó vagyok”, kettő, „nem akarok zsidó lenni”, ám nem mondhatja azt, amit Radnóti: „nem vagyok zsidó.”
Mindezt azért mesélem el, mert a kanonizációs munka melléktermékeként Kőbányainál a következő súlyos megállapításokat olvashatjuk: „Ha (…) Radnóti pályáját a Bori notesz s az azt közvetlen megelőző néhány vers nélkül szemléljük: az eredmény lehangoló. (…) Lábujjhegyeskedő viselkedés, erőltetett hang. (…) Versei formailag színvonalasabbak, mint tartalmilag.” És az ász a végére: „Ma szövegirodalomnak értékelnénk, s a formai idézések okán: akár posztmodernnek is.” (Az Apokalipszis képköltője – Ámos Imre)
POSZTMODERN! Jézusom. Ennél szörnyűbbet nem is mondhatott volna.
A töredékesen idézett passzus, sajnos, lélektani megoldást is ad, mindezt az esztétikai silányságot Radnóti megfelelésvágya, az asszimiláció belsővé tett kényszere magyarázza. Még jó, hogy jött a Holokauszt.
Látom, vagy látni vélem itt, ezen a kiállításon azt a pár szem korpát, ami e szerint a filozófia szerint Ámos gyöngyei közé keveredett. Az a helyzet, hogy a művészet, sajnos vagy szerencsére, abszolút formai kérdés.
Kolorit és valőr, ritmus és arány, dinamika, struktúra, intenzitás, perspektíva, a fény természete és titkos forrásai, anyagok és felületek, mindenféle eljárások. Majdnem kézzelfogható problémák.
„Most szipogok, és a törlőrongyokat használom zsebkendőnek” – írja Ámos egy levelében.
Hogy mi teszi a művészetet, azt akkor látod, ha közel mész hozzá. Közel, hogy ne azzal foglalkozz, amit ábrázol, hanem a hogyannal, mert „a Forma teszi Isten képévé az Egészet” (Dante).
Úgy huszonöt évvel ezelőtt Erdély Miklós, akihez – ha kell, meg tudom mutatni – vezet út Ámos művészetéből, az úgynevezett Fiatal Művészek Klubjában elmesélte, hogy amerikai műgyűjtők öt centiméterről nézték a műveit, erős nagyítóval. Az asztal másik végén ültem, viszont közel szerettem volna kerülni hozzá, ezért azt mondtam neki, persze, a kezedet nézték. Ingerülten válaszolt: „Nem, mondom, hogy a képeket!”
Sose tudtam meg, hogy tényleg félreértette-e.
Ámos Imrének ma születésnapja van. Játsszuk azt, hogy él. Menjünk közel hozzá, bár ezt egy múzeumban elég veszélyes tanácsolni. Egészen közel, amilyen közel csak lehet.
Nézzük a kezét. Nézzük a képeket.
(Ámos Imre debreceni, centenáriumi kiállításán – Újabb művek az Antal-Lusztig-gyűjteményből. MODEM, Nyitva február 17-ig. A megnyitó szerkesztett változata.)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 04. szám
