Ágoston Vilmos: A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2007. 398 oldal, 2800 Ft
A könyv duplán aktuális. Egyrészt a nemzeti ideológiák ma is elő-előkerülnek a sutból, másrészt a könyv egyik szereplője, Wass Albert gróf száz éve született.
A nemzeti ideológiák lecsengett toposzokkal operálnak ma is, és ezek a toposzok, mind román, mind magyar részről, az önfelmentésre apellálnak. A nemzet ártatlan és jó. Mi (magyarok vagy románok) sohasem támadtunk, mi csak védekeztünk, minden háborúnk védelmi háború volt. Sohasem kebeleztünk be semmit, csak visszaszereztük ősi jussunkat. Mi nem gyilkoltunk le ártatlanokat. Bezzeg ők! A zsidókat is ők irtották ki. Míg mi mentettük, addig ők mindent elkövettek, hogy eltüntessék őket a föld színéről. A föld színéről, vagyis innen.
A nemzeti képzelet, mindkét részről, Erdélyt tartja a legfontosabb kérdésnek, ez a neuralgikus pont. A románok azt mondják, hogy ők már több mint kétezer éve itt vannak (a dákok révén), a magyarok pedig arra hivatkoznak, hogy amikor ide bejöttek, egyetlen románnal sem találkoztak, hiszen a románok csak a XII. századtól kezdődően telepedtek be, elsősorban a magyar urak révén, akiknek szükségük volt munkaerőre. A történelmi tények kiegészítésre szorulnak, és ezt a kitoldást a nemzeti képzelet az egységes nemzetállam ideológiájának megfelelően teszi. A történelmi fikció a nemzeti képzelet alapvető műfaja. E műfajt pedig leginkább Erdély három jelentős eseménye foglalkoztatja: az I. világháború vége, 1918, amikor Gyulafehérváron (Alba Iulia) a románság kimondja az egyesülést, a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia feloszlik, és Magyarországot feldarabolják; a második 1940, a bécsi döntés éve (amelyet mindkét nemzeti képzelet másként nevez), a harmadik pedig a II. világháború vége, amikor a mai országhatárokat megrajzolják. Ezekről a történelmi eseményekről már nem csupán a mitikus régmúlt ködlő emlékeivel rendelkezünk, hanem konkrét ismeretekkel, ennek ellenére mindkét nemzeti képzelet a maga szájíze szerint emlékezik (már ha lehet azt állítani, hogy a képzeletnek szájíze van). Vegyük az események közül a legneuralgikusabbat, és idézzük fel, miként beszél róla Ágoston könyve. 1940-ben a magyarok „visszakapják”, „visszacsatolják” Észak-Erdélyt, így szól a nemzeti képzelet, holott a magyar katonai dossziékban egyértelműen az áll, hogy a magyar alakulatok megszállták Erdélyt. „A most megszállott Erdély területén…”, kezdődik Náday István altábornagy körlevele 1940-ben, majd a továbbiakban utasításokat ad a katonáknak, hogy miként bánjanak az itt maradt román lakossággal.
A románok igazságtalannak tartják ezt a megszállást (ahogy Ágoston mondja, a magyar képzelet már csak azért sem nevezheti annak, hiszen a terminust a román képzelet lefoglalta), úgy tartják, hogy az országra rákényszerítették (Hitler a vétkes!) ezt a diktátumot, nem kellett volna a tárgyalásokon részt venniük, a részvétellel hitelesíteni az igazságtalanságot.
A magyar hivatalos dokumentumokban szintén igazságtalannak nevezik a döntést, több okból is. Dél-Erdélyben jelentős számú magyarság maradt, gazdaságilag a fejletlenebb régiókat kapták vissza, az út és a vasúthálózat csomópontjai is román kézben maradtak. Mert a németeknek, így vélekednek a magyarok egymás között, szükségük volt a Fekete-tengerre és a román kőolajlelőhelyekre is. De azért is pártolták inkább a románokat, mert az egyértelműen fasiszta román kormány közelebb állt a német orientációhoz.
Ágoston azokat a dokumentumokat is idézi, amelyek azt igazolják, hogy ezzel a döntéssel a német politika valószínűleg egy magyar-román háborút előzött meg, ugyanis mindkét ország készen állt annak kirobbantására, és ennek, a többfrontos háborúra készülő német politika számára, negatív következményei lehettek volna. A magyar levéltári adatok 1942-ben is úgy emlegetik a bécsi döntést, mint kényszerű politikai fordulatot.
A román képzelet egyáltalán nem vet számot azzal, hogy a nagyhatalmi döntés kialakításában milyen tételt jelentett a Vasgárda, a legionárius mozgalom, a számtalan pogrom, a leplezetlen népirtás.
A nemzeti képzelet nem tartja bűnösnek saját nemzeti kormányát a népirtásokban, még a legegyértelműbb, nagyon pontosan dokumentált gyilkosságokban sem. Az ártatlan zsidók, a fegyvertelen lakosság kiirtása semmivel nem menthető, a nemzeti képzelet azonban megteszi. Mindkét részről. A román nemzeti képzelet igyekszik elhallgatni, mit tett Antonescu, mit tettek Horia Sima legionáriusai, igyekszik megfeledkezni mindenről, vagy ha már nem lehet, akkor a németek és még inkább a magyarok számlájára írni. (A nemrégiben több erdélyi városban is felállított holokauszt-emlékművek talapzatán is az áll, hogy az idegenek a bűn elkövetői.) A magyar képzelet is a németek nyakába varr mindent, illetve azt bizonygatja, hogy a zsidótörvényeknek, majd a deportálásoknak épphogy a zsidó lakosság megóvása volt a célja, a népharag ellen védték így a zsidókat, a népharag magyarázataként pedig a nemzeti sérelmeket nevezi meg, mert zsidók műve volt Trianon is, a Tanácsköztársaság is, és hát az az igazság, mondja a népharag, hogy kiszorították a magyar lakosságot az egyetemekről, a kereskedelemből stb. Jogos önvédelem tehát, állítja a nemzeti képzelet.
Ágoston értetlenkedik, hogy vajon Horthy, aki legfőbb hadúrként egyértelműen felelős a fegyver nélküli családok meggyilkolásáért, miként úszhatta meg, hogy a vádlottak padjára kerüljön. A nemzeti képzelet Horthyról azt tartja, hogy igazi magyarként mindig a nemzet érdekeit védte, hogy csak amikor már muszáj volt lépnie, akkor lépett, de akkor is csak a vidéki, nincstelen, „értéktelen” zsidóságot deportálta.
Ugyancsak a fenyegetésre, a sérelmekre és az igazságtalanságra hivatkozik a román nemzeti képzelet. Amikor az 1990 utáni román kormány ódzkodott a magyar nemzetiségi jogok megadásától, akkor is a leselkedő veszély volt a legfőbb hivatkozás, indok és érv.
Az önfelmentő mítoszokat, írja Ágoston, azért is nehéz lebontani, mert arra épülnek, hogy a másik meg akarja semmisíteni az övéit.
1918 után a románok semmit vagy csak látszólag tartottak be a békekötésben magukra vállalt kötelezettségekből, a magyarok sem bántak kesztyűs kézzel a románokkal, miután bevonultak Erdélybe, a kor dokumentumaiban, a német-olasz bizottság irataiban részletesen olvasható, mi is történt. Másrészt azonban a sérelmek jelentős része rémhíreken alapszik, ám ezeket a rémhíreket a nemzeti képzelet valósnak tekintette, és felhasználta az önfelmentő mítosz aládúcolására, sőt, tovább építésére. És bizonyos irodalmi művek is: tényként kezeltek minden rémhírt.
*
Az irodalomban tenyésző nemzeti ideológia nem különbözik a történelem és a politika ideológiai fikciójától, jelzi Ágoston. Doru Munteanu 80-as években (Ceau?escu idején) megjelentetett regényeit, illetve Wass Albert életművét hozza fel példának. Wass esetében bővebben, részletesebben elemzi a műveket, irodalomkritikai szempontok szerint is, bizonyítva, hogy csakis ideológiájuk miatt népszerűek.
Az összehasonlítás Ágoston kutatói módszerének a lényege. Miért érdekli az, ami közös? Miért nem azt vizsgálja, hogy kinek van igaza? Azért „mert amikor a nemzetek, nemzetiségek, vagy egyetlen nemzeten belül is a különböző ideológiák hívei eljutnak a kompromisszumok tagadásához, a feloldhatatlannak látszó konfrontatív állapothoz, akkor megszűnik az igazság, és érvelésük lényegének megközelítése, a kizárólagosság hibái inkább a hasonlóságokban fedezhetők fel, nem a különbségekben”. (Amit tovább mond, az is tanulságos: „A konfliktus elkerülésének módja nem az, hogy elméletileg kimutatjuk, miben térnek el egymástól a különböző ideológiai igazságok, mert ha nagyon eltérnek egymástól, akkor már szinte nem is kerülne sor nyílt konfliktusra. Ezért a nemzeti, csoport-, vallási, hatalmi konfliktusokban mindig az érvelés szimmetriája az, ami mindkét oldalról elvezet a konfliktus kirobbanásához, és úgymond más utat már egyik sem tud elképzelni, mint saját igazának a kizárólagos győzelmét a másik felett.”)
Melyek a közös jegyek e két író esetében? Erdély jogos birtoklása, a kizárólagos, az ősi nemzeti birtokra való elvi és érzelmi utalás. Ennek megvédése és ápolása alapvető emberi igazság. Az igazságáért küzdő nemzet emberséges, derék és jó, míg az ellenség bármilyen erkölcsi elvetemültségre, gonoszságra, hazudozásra, lopásra, gyilkosságra képes.
Az is közös, hogy miként használják fel ezeket a könyveket a nemzeti ideológiák a nemzeti érzelmek felmelegítésére. Ezek az érzelmek valójában sérelmek és indulatok. Ez az ideológia elaltatja a kritikai szellemet, önáltató magyarázatokkal torzítja el a mértéktartó szemléleteket, nézőpontokat, elvadítja az embereket, vakká, önzővé teszi őket. Ez a fajta irodalom azonnal elfogadható érzelmeket vált ki a hívekből, fejfájdítós mámor jellemzi, mint azokat a borokat, amelyekhez könnyen hozzá lehet jutni; manipulálhatóvá válnak az emberek. Másrészt, aki kilép a nemzeti ideológia bűvköréből, azt máris nemzetidegennek lehet nevezni, és innen kezdve minden észérv feleslegessé válik. „A nemzet végnapjai – mint minden közösségé – akkor kezdődnek el, amikor egyetlen menedékébe húzódik vissza, a képzelet világába” – összegzi Ágoston. Az irodalom is lehet a képzelet lépre csaltja, és a képzelet is lehet az irodalomé. A nemzet pedig így lesz a kényszerképzeteké.
A Wass-kultusz egyik magyarázata, hogy a konfrontatív nemzeti képzelet mindenben számíthat rá; „ez nem irodalom, hanem nemzeti ideogramma, amit a politikai vonulatok egy része táplál, felhasznál”. Mert irodalomként alig értékelhető. A könyv közel fele a Wass-életmű elemzését tartalmazza. Ágoston kimutatja, hogy a Wass-versek színvonala még a Szabolcska Mihályéit sem éri el. Dilettáns forma, szentimentális, nótás giccs, ami „nem teszi méltóvá, hogy Wass Albert költészetét a magyar irodalom kiemelkedő alkotásai között számon tartsuk, és nagy nemzeti költőként idézzük”. Prózája elemzésekor pedig megállapítja, hogy nagyon szegényes, lényegében kétféle stilisztikai eszközt használ a gyűlölet ideológiája mentén: a triviális megbélyegzést és a körülírásba rejtett uszítást. „Olvasói és hívei (politikusok, pártideológikusok stb.) a tekintélyelvű (autoriter) társadalom valamely múltban megvalósult, romantikus nemzeti eszményét szeretnék újból visszahozni és létrehozni a jelenben.” Épp ezért gondolhatjuk, hogy aligha fogják észrevenni, miféle mondatokkal találkoznak, miféle szellemmel. „Több magyar gyerek kell, hogy mienk legyen a jövő. Meg kell változtatnunk ennek a földnek a színét. Nem mások lenyomásával, hanem a mi fajtánk felemelésével és vérünk nemes tisztaságával. (…) e nélkül nincs magyar feltámadás.” Wass alapgondolata: „A magyar lélek igazságszeretete és igazságkereső természete tette lehetővé azt, hogy magyar uralom alatt nem csak megmaradtak, de elszaporodtak és kultúrájukban kivirágozhattak a magyar élettérbe bevándorolt nemzetiségi csoportok.” Wass Albert a magyar élettér írója marad hívei számára, minden bizonnyal Ágoston könyvének megjelenése után is.
De hát, és ez a Wass-könyvek példányszámának magyarázata, a gróf hívei nem az esztétikumot keresik (vagy a nem konfrontatív egymásrautaltság jegyeit), hanem tényirodalomként olvassák műveit.
Hová vezethet mindez?
Nagyon érdekes és elgondolkoztató Ágoston felelete, a könyv utolsó két bekezdése: „A válasz az ellentétes folyamatok egyensúlyában rejlik. Míg Romániában jelenleg a – korábban olyannyira stabilnak hitt – nemzeti képzelet bástyáinak lebontása folyik, addig Magyarországon azok újbóli felépítésén dolgoznak egyes pártok és hívek. Szerencsére a nemzeti hadseregek már kikerültek a konfrontatív nemzeti képzelet erőteréből. Így jelenleg a két nép közötti háborúnak semmilyen realitása nincs.”
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 04. szám
