Követési távolság
Békés Pál: Semmi baj. Régi és újabb novellák és bélyegek. Palatinus Kiadó, Budapest, 2007. 315 oldal, 2900 Ft
Békés Pál új kötetét olvasva az volt az első benyomásom, hogy az író egyre jobb formában van, hiszen a tavalyelőtt megjelent Csikágó című gangregényt követően néhány hónapja újabb, számomra kifejezetten érdekes könyvet tett le az asztalra. Ám ez az első benyomás annyiban módosításra szorul, hogy a Semmi baj című új novelláskötet csak részben tartalmaz új anyagot. Szám szerint talán több is benne a régi szöveg, mint az új. Úgy pontosítanék tehát: Békés már régebben is volt jó formában. Nagyon helyes, hogy most, ebben a szépen kigondolt és felépített kötetben ezt ismételten a tudomásunkra hozza és nyomatékosítja.
Úgy látom, Békés Pál prózájának jót tesz, ha valami keretbe illeszkednek a szövegei, ha füzért tud képezni az egyes elbeszélésekből, ha egy formai, szerkesztésbeli ötlet össze tudja tartani, össze tudja húzni az egyes írásokat. Ha van valami madzag, amelyre fel tudja fűzni az egyes történeteket. A Bélyeggyűjtemény sokszínű és minőségileg is ingadozó darabjait összetartja az ügyesen kitalált, következetesen kiaknázott forma-ötlet (a csattanós rövidtörténet, a 100 híres regény szinopszisa), melyet nyilván nem Örkénytől függetlenül gondolt ki. De aztán teljesen függetlenedett tőle, létrehozva a saját egyéni „egyperceseit”: a „bélyegek”-et. A Csikágó hosszabb elbeszéléseit összetartja a közös helyszín és a visszatérő, fel-felbukkanó figurák sora, a motívumok és variációk hálója, valamint a mintegy százéves történelmi alakulásfolyamat huzata, levegője. A klasszikus novellafüzérnél talán szorosabb, a regényszövés eljárásaihoz képest lazább, mindenesetre olyan működőképes formát teremt meg a „gangregény” írója, melyben az elbeszélések többet érnek együtt, mint érnének külön-külön.
A Semmi baj nem attól több mint egy szokásos novelláskötet, hogy régi és újabb darabok vannak benne, hanem attól, hogy az írásokat egy ember életének folyamatára fűzi fel a szerző. Ez az ember maga az (általában) egyes szám első személyben szóló elbeszélő, aki 1956-ban megszületett, felnövekedett egy asszimilált zsidó családban Budapesten (soha nem kapott ólomkatonákat, de műanyagot sem), iskolába járt a 60-as, 70-es években, az egyetem bölcsészkarára a 70-es évek végén (kár, hogy ezzel kapcsolatban a narrátor azt a gyenge viccet is megereszti, hogy: elbabö = elbaszott bölcsész). Aztán műfordítani és írni kezdett, eltartási szerződést kötött egy tenyérjós zsidó öregasszonnyal, utazott, ingyenfülkéből telefonált, közvéleményt kutatott, ismerkedett hazánkkal és a nagyvilággal, hajdani baráti társasága meg szétszéledt, majd megtörtént a rendszerváltás, közben hősünk is családot alapított, és néha még összefutott egy-egy régi figurával. Az írások egy, az ötvenedik évén túljutó magyar férfi jellegzetes sorsát rajzolják ki. Mégpedig úgy, hogy a háttérben mindig erősen jelen van a történelem. Mondhatni, ezt az itt megfogalmazódó sorsot leginkább a magyar történelem alakítja. Hogy ez konkrétan milyen módon értendő, azt jól összegzi a hátsó borítóra került Birtokviszonyaim című szellemes szöveg, mely a XX. század rövid magyar története egy szubjektív, ám mégis jellegzetes családi legendárium alapján megfogalmazva, arról szól, hogyan veszik el az ükapától, majd a dédapától újra a felvidéki birtokot, s hogyan marad belőle egy lemezjátszó meg egy tévé. (A régi jó Mikszáth, ha tudta volna, mikor A Balóthy-domíniumot megírta, hogy jöhet annál a bajnál még rosszabb is!)
Már az első novellában hangsúlyos szerep jut a történelmi időnek, elbeszélő hősünk ugyanis héthónaposan, épp 56 novemberében majdnem meghal, mert leesik a pelenkázóról azalatt, amíg anyja kinéz az utcára, hogy csak nem lőnek-e már megint. A kötetnyitó Biztos című szöveg tudtommal új írás, bizonyára azért volt rá szükség, hogy meglegyen a dolgok eleje. Később is azt láthatjuk, hogy a már meglévő darabok közé (melyeket néha átír a szerző, nyilván azért, hogy egységesítse az anyagot) be-beszúrva találunk újabbakat. A szerzői cél a lyukak kitöltése lehetett, hogy ezáltal a töredékekből megkonstruálódhasson egy családi múlt, egy életút, egy életszakasz emlékezetének íve. Szép példája a takarékos szerkesztésmódnak, ahogyan a Sor című rövidtörténet mellé (mely arról szól, hogy az anya túléli a koncentrációs tábort) ugyanúgy odateszi a szerző a Geller című párját (mely arról szól, az apa hogyan élte túl azt, hogy a nyilasok a Dunába próbálták lőni), mint a Bélyeggyűjteményben annak idején. Hasonló logikával kerül egymással szembe újra A csajok című (gyerekek, válások) és A srácok című (felügyelőbizottság, elvonó, államtitkár, narkó) két régi „bélyege”, meg ennek mintájára most először olvasható egymás mellett a Rendes kerékvágás és az Örökbéke (melyekben a XIX. századi háborús tapasztalatokról, illetve az ezek nyomán komolyan és megfontoltan eltervezett békés XX. századról esik szó). A kötet végén is két új novellát találunk. A Két lehetőség egy régi barát, Thényi sorsát követi északnyugat Kanadába, ahol a hajdani vagány anglikán lelkész lesz az eszkimók között. Ezt még értem, ez nem is volna rossz zárás: mindenki szétszéled, a sorsok meglepő fordulatokra képesek, lám, mi lett a fiatalkori barátból is, akivel elbeszélő főhősünk régen annyit kirándult a hegyekben. Az Állva temessetek pedig egy Kriston nevű figurát követ valami rejtélyes, álomszerű buliba, ahol 20-25 éve nem járt. Ez a novella hangsúlyosan záróelemként íródott meg most, tudatosan ezzel kívánta tehát a szerző befejezni kötetét. Bevallom, nem értem a dolgot. Nem világos, pontosan miről van itt szó, a kötet ismeretében hova kössem mindazt, amiről itt olvasok. Ez a szöveg kilóg az anyagból, más poétikájú, tematikailag is különösnek hat. Nem folytatja a korábbiakat, nem zárja le az eddigieket, hanem inkább valami másfajta irányba nyit. A nyitás értelme pedig egyelőre számomra nem világos.
A kötet címét adó írás, a Semmi baj a „bélyegek” közül való, de nem szerepelt az 1999-es Bélyeggyűjtemény című kötetben. (A „bélyegek”-ről tudható, hogy az ÉS Bélyeggyűjtemény-sorozatában jelent meg nagy részük. Aztán feltehetően továbbiak is íródtak, de minden bizonnyal több van belőlük, mint száz.) Ez a szöveg arról szól, hogy Enrico Caruso sikerrel énekel a San Franciscó-i operában 1906-ban, majd földrengés tör ki a városban. Az énekes attól fél, hogy emiatt elmegy a hangja. De mégsem megy el, kipróbálja, miközben romokban hever a város. „A dal befejeztével Caruso föllélegzett. Ragyogva kiáltotta a téren támolygó élőhalottaknak. – Nincs semmi baj! Semmi baj!” Ennek a csattanóját tekintve a jobbak közé számító rövidtörténetnek a címe és végszava kicsit átértékelődik kötetcímmé válva. Ott már inkább arról szól, hogy bármi is történt velünk az elmúlt században, azért mégiscsak rendben van ez így. Pontosabban a baj az olyan biztosan megérkezik ide hozzánk állandóan, hogy ezt akár rendben lévőnek is tekinthetjük.
A kedélyes elbeszélőnek hajlamos vagyok egy pillanatra elhinni, hogy esetleg tényleg így van. Akármi történt is a családokkal, a szülőkkel, akárhogy volt is az úttörőtáborban, a gyári munkán, akármilyen kamasz-megalázások voltak is a koripályán, akármilyen volt is az a „vietnami háború-ellenes műsor” harmadik gimnáziumban, akármilyen volt is az a petting egy pincehelyiségben Thényi és Karin közt a berlini fal emlékére, akkor is itt vagyunk és élünk. Enyhe nosztalgia és rezignált életbölcsesség uralja ezeket a novellákat. Én néha mégis elszomorodom, meg-megállva olvasás közben. De aztán folytatom, mert behúz a szöveg. Ügyes helyzetrajzok és kimért párbeszédek érzékeltetik egy elmúlt korszak levegőjét. A hosszabb elbeszélések egyenetlenebbek (nekem például az Elégia átírva sem elég meggyőző, viszont a Találkozás egy szovjet emberrel például igen). A „bélyegek” közül ide bekerült néhány rövidebb darab megbízható, és a kompozíció szempontjából is igencsak fontos. A már említett Sor és Geller mellett A név, a Rózsa, az Irodalom erős szöveg, más kérdés, hogy az utóbbi kettő csak nagyon távolról kapcsolódik tematikailag a kötethez, ugyanakkor hangvételükben annál inkább. Például a Mozgólépcső és Rendrakás azonban egy-egy jellegzetes figura életét magába sűrítve finoman árnyalja az összképet.
A kötetben tán ez a legfontosabb. Az összkép. Békés Pálnak a Semmi baj kötetcím és hívószó segítségével sikerült régi és újabb írásaiból karakterest válogatást közreadnia. A Csikágó mellé téve új könyvét nyugodtan mondhatjuk: Békés megfogalmazott valami érdemlegeset arról, milyen is a mi hazánk. Most mondjam a vakondokos viccet? De mégiscsak a miénk.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 04. szám
