Fölhorkant egy vagy két tucat párizsi feminista dáma, sőt csaholt is, a szó eredeti értelmében. És hogy nyomatékot adjon szándékának, arca elé még kutyamaszkot is illesztett, mintegy mozgalmuk nevének jelképéül: Házőrző szukák. Morogtak, szűköltek a Le Nouvel Observateur szerkesztősége előtt, Jean Danielt, a főnököt követelték. Tiltakozásul az ellen, hogy a lap megsértette prófétájuk emlékét. Címoldalán közölte Simone de Beauvoir aktfotóját, egy fürdőszoba tükre előtt, szemérmetlen meztelenségben. Hátulról. Gyönyörködni lehet a mintegy negyvenéves asszony teltkarcsú csípőjében, formás hátsójában, amely kissé már zsírpárnás ugyan, de férfiember így is örömét lelheti benne.
A szentségtörést csak fokozta, hogy mindez emlékszám borítóján jelent meg. A Nouvel Obs Simone, a megbotránkoztató címmel idézte föl, hogy most januárban volt éppen száz éve az írónő születésének. A feministák nem elégedtek volna meg azzal sem, ha Daniel ünnepélyesen bocsánatot kért volna tőlük, nagyobb elégtételt követeltek. A hetilap macsó szándékát ellensúlyozandó, közölje Sartre csupasz fényképét is, a konzervatív filozófus Raymond Aronét, és a hamarosan kilencvenesztendős Jean Danielét. De a redakcióban szóba se álltak velük. Aminek az lett a következménye, hogy szinte az egész párizsi sajtó a Nouvel Obson csámcsogott. A jobboldali lapok örültek, hogy baloldali kollégájuk került a viharba, a baloldali vetélytársak remélték, olvasókat csábíthatnak el.
A Rothschild báró résztulajdonában lévő inkább anarchista baloldali Libération két vezércikket is szentelt a témának. Az elsőben alaposan lehordta a L”Obs hirdetési stábját. Azt gyanította, a Simone-fotó közlésének egyéb szándéka nem is volt, mint tetszetős környezetet teremteni a luxuscikkeknek, hiszen szerinte a hetilap egyebet sem tesz, mint drága plazma- és LCD tévéket, luxusautókat, aranyórákat „ad el”. A redakció – írta a kommentátor – ocsmányul képmutató, mert írásaiban kárhoztatja a tévécsatornák „elpornósítását”, Sarkozy szoknyavadász kalandjait, eközben pedig a hirdetési részlegen kívül az előfizetési osztály buzgó szervezői is ilyen fotókkal hajszolják a példányszámot.
Amikor mindezt már végigcsámcsogták a konkurensek, maga a Nouvel Obs állt elő a pikáns fotó eredeti történetével. Simone de Beauvoir az 1950-es évek elején Amerikában volt, és mert élettársával, Sartre-ral kezdetben megállapodott, hogy ők egymáséi ugyan, de bizonyos „kontingens” határán belül a külső kapcsolat is eltűrt, Chicagóban szenvedélyes szerelmi viszonyt kezdett Nelson Algren íróval. Aki nem volt valami szerencsefi, havi tízdolláros bérű, lepusztult lakásban élt, ahol nem volt sem fürdőszoba, sem zuhany. Megkérte ifjú barátját, Art Shay fotóst, szerezzen olyan lakást, ahol Simone kedvére megfürödhet. Az egyik barátnőtől sikerült ilyet alkalmi kölcsönbe szerezni, és a színhelyre Shay vitte el taxival az írónőt. Útközben elbeszélgettek, illetve inkább Beauvoir faggatózott, nős-e, szereti-e a feleségét, és Nelson barátja nem próbálta-e meg elcsábítani fiatal hitvesét. Shay elmondása szerint azzal felelt, hogy viszontkérdezett: ő, Beauvoir, Párizsban hűséges-e Sartre-hoz, és itt, Chicagóban hűséges-e Nelson Algrenhez? „Ügyes riporter maga” – mondta Beauvoir, de válaszolni nem volt hajlandó.
A lakásba érve Shay magára hagyta a fürdőszobában a vendéghölgyet, de arról hallgatott, hogy a kölcsönző barátnő a lábtörlő alatt rejtette el a lakás kulcsának másolatát. A fotós, illetve még nem is fotós, csupán a Life munkatársának fullajtárja, munkaeszközeinek cipelője, készült már hivatására, neki is megvolt a Leicája. Visszalopózott, és mert Algren elmondta neki, Simone mindig nyitott ajtók mögött tisztálkodik, meglátta a tükör előtt anyaszült meztelenül hajfürtjeit igazító Beauvoirt. Nyomban exponált néhány kockát, de a gép kattanása elárulta, mit cselekszik. Az írónő meg se rezzent, nem fordult meg, és mintha mi sem történt volna, annyit mondott csupán: „gonosz fiú”, és folytatta toalettjét. A tekercs elkallódott, nemrégen került elő, de Shay elhatározta, addig nem publikálja a fölvételt, amíg Beauvoir él. Most már húsz éve halott, nincs kitől fölhatalmazást kérni, különben is már megjelent az Album for an Age című kötetben (Egy korszak albuma), ezért úgy vélte, fél évszázad után átengedheti a Nouvel Obs emlékszámának. Annál is inkább, mert a most nyolcvanöt éves Shay április végén kiállítást rendez a párizsi Albert Loeb galériában, ahol eredeti változatában lesz a falon Simone de Beauvoir ominózus formás hátsó felének fotója. Ennél sokkal szemérmetlenebb képek is megjelennek élő, magamutogató sztárokról, így Shay is, a Nouvel Obs szerkesztősége is értetlen a művihar láttán.
Annál is inkább így reagáltak, mert a meztelen fotó csak illusztráció, a lap maga a megszokott formájában és tartalmában emlékezett meg az évfordulóról. Terjedelméhez mérten kis tanulmányt közölt, életrajzot és értékelést. Talán a Le Monde-on kívül, amely irodalmi mellékletében ugyancsak méltón idézte föl a francia feminista mozgalom megteremtőjének alakját, éppen a Nouvel Obs a legilletékesebb erre, hiszen életük és alkotásuk teljében ez a redakció adott rendszeres fórumot Sartre-nak és Beauvoirnak. A magazin az az irigylésre méltó baloldali politikai orgánum, amely senkit és semmit nem cenzúráz, mindenki helyet kap benne, aki a minőségben eleget tesz a követelményeknek. Sőt, a másik oldal rangos gondolkodói is, ha mondanivalójuk van, és nem szidalmaznak.
Igaz, a kis tanulmány is, akárcsak a fotó, azt a címet viseli, hogy „Simone, a megbotránkoztató”, de tényszerűen, minden erkölcsbíráskodást mellőzve számol be az írónő életéről. Idéz a levelekből, amelyekben Sartre-t, életének első férfiját „kedvesemnek, szerelmemnek, férjemnek” szólítja, és úgy írja alá őket: „hitvesed”. Fölidézi a cikk Claude Lanzmann-nak, a holokauszt művészi krónikásának az emlékeit is, az egyetlen férfiét, aki Sartre-on kívül tartósan élt együtt Simone de Beauvoirral. A nevezetes Temps modernes szerkesztőségében 1952-ben ismerkedtek meg egymással, amikor a később világhírnévre szert tett folyóirat szerzői listája még ismeretlen gondolkodók dolgozatainak adott helyet. Beauvoir akkor már megírta A második nemet, sőt megkapta a Goncourt-díjat is A mandarinokért, amelynek címötlete mellesleg Lanzmanntól származott. A kettős kezdetben lassan alakult ki, a negyvennégy éves írónő túlságosan is öregnek hitte magát a szerelemre, de csaknem egy évtizedig maradtak együtt, sőt, miután útjaik elváltak, még Beauvoir 1986-os haláláig is hetenként legalább kétszer találkoztak.
Csakugyan megbotránkoztató volt Beauvoir? Különösen A második nem megjelenése után sokan tartották annak, sőt, a mai napig is akad konzervatív, aki így vélekedik. A Nouvel Obs megemlékezése idézi Albert Camus-t, aki azzal vádolta a Le Deuxieme sexe szerzőjét, hogy „megbecstelenítette a francia férfit”, François Mauriac pedig a Temps modernes egyik munkatársának úgy nyilatkozott, „ebből a kötetből mindent megtudtam főnökasszonyának vaginájáról”. E berzenkedések ellenére, ami abban az időben nagy szó volt, a könyvből egy hét alatt húszezer példány fogyott el, és ma minden világnyelven bárhol megtalálható.
Ami pedig a fotóbotrányt illeti, nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó skandalum a francia irodalomtörténetben. Az 1920-as évek elejéről Illyés Gyula számol be a Hunok Párizsban egyik fejezetében Anatole France haláláról. Ifjú írók, akik nem szerették különösebben France-ot, A Dög címen cikkgyűjteményt adtak ki a temetés alkalmából. Olyan, akkor még ismeretlen nevek bukkantak föl a szerzők között – Illyés „hunosítja” őket -, mint Breton András, Aragon Lajos, akik igyekeztek megszentségteleníteni a búcsúztatást. Illyés a Lázadó angyalok címet adta a fejezetnek, pedig a La révolte des Anges eredeti fordítója a műnek (akkor is, most is Kunfi Zsigmond átültetésében élvezhetjük magyarul) a nyelvünkön sokkal szebben hangzó Pártütő angyalok címet adta.
Megvolt tehát a históriai elődje annak a skandalumnak, amely ma Beauvoir hátsója körül próbált meg „eseményt” formálni a korszakalkotó írónő születésének századik évfordulójából.
Várkonyi Tibor
