A divatba jött megemlékezések sorában ne feledkezzünk meg a magyar történelem minden idők legsötétebb és leggyászosabb időszakáról, a nyilas rémuralomról, azokról a hónapokról! Horthy Miklós kiugrási kísérletének kudarca abban kulminált, hogy átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek. Ezzel kezdetét vette a tébolyodott terror. Szálasi első dolga volt, hogy felfegyverezze a nyilas pártosztagokat. Megkülönböztető jelüknek a nyilaskereszttel ékesített árpádsávos karszalagot választották. Ezzel kezdődött az Árpád-házi lobogó meggyalázása. Október 20-án elindult az első gyalogmenet a megsemmisítő táborok felé. November 6-án további gyalogmenetek indultak el Hegyeshalom felé. Sokan már útközben elpusztultak. Ez lett a sorsa a magyar irodalom egyik kitűnőségének, Radnóti Miklósnak is, aki Győr határában lelte halálát. November 12-én megtörtént az első tömeggyilkosság a XIV. kerületi nyilas pártházban.
Január 14-én a Wesselényi utcai gettóban és a Maros utcai kórházban tömegvérengzés volt, s ugyanezen a napon elkészült a nyilasok terve a gettó totális felszámolására. És ami másnap történt, azt az égre kellene örök mementóul felírni: Schmidthuber tábornok, a pesti oldal német parancsnoka német katonákkal akadályoztatta meg a magyar nyilas osztagok tervének kivitelezését. Két nappal később felszabadult az utolsó fővárosi gettó is. Újabb adalék arra nézve, hogy nem kellene a magyar nácik elvetemültségét csak a németekre kenni, hivatkozva arra, hogy a háborúba való belépésünk olyan sorscsapás, amely geopolitikai helyzetünkből adódóan elkerülhetetlen volt. Valójában a magyar nácik nagy étvággyal vettek részt Hitler oldalán a háborúban és a zsidók üldözésében.
Cinikusnak tartom a naponta közszereplést vállaló történészünk álláspontját, amely szerint a háború elvesztése számunkra nemzeti tragédiát jelentett. Tehát nem a magyar politikai elit felelőtlen döntése jelentette a tragédiát, hanem az, hogy vesztesek lettünk. Mert győzelem esetén a teljes magyar zsidóság kiirtható lett volna, esetleg én is, mert gyereklétemre – éppen betöltöttem a 16. évemet – bevonulásom napján nem teljesítettem azt a parancsot, hogy egyetlen szál fegyverrel a kezemben tartóztassam fel az előrenyomuló szovjet csapatokat. Ebből is kitűnik, hogy a magyar nácik uralomra kerülése és hatalmi tébolya nem csupán zsidóügy. Történt mindez az árpádsávos, becses nemzeti ereklyénk égisze alatt. Ezt a történelmi zászlót beszennyezték, sárba tiporták. Nem ítélhetők el azok a jó szándékú fiatalok, akik úgy vélik, hogy nemzeti ereklyéink védelme hazafias cselekedet. Ám meg kell ismerniük közelmúltunk valós történelmét és – őszintén szembenézve nemzeti szégyenünkkel – enyhíteni deficitünket, hogy lemoshassuk a mások, de magunk által is „ránk kent gyalázatot”.
Kovács György, Székesfehérvár
