A magyarság nem homogén etnikum (más népek sem!). A kétszázezer honfoglaló 895-96-ban s az azt követő évtizedekben rátelepedett a sokkal nagyobb létszámot képviselő Kárpát-medencében élő szlávokra. A társadalmi munkamegosztás, a helyváltoztatások, a vegyes házasságok hatására megindult egy nagyfokú keveredés, amely az idők folyamán megkérdőjelezte népünk összetételének „egyneműségét”. Ámbár már ázsiai vándorlásaink idején is sokat veszítettünk „fajtisztaságunkból”. Ne feledjük, Árpád vezérrel nem hét, hanem nyolc törzs érkezett a Kárpát-medencébe, s e nyolcadik – kabar törzs – jórészt zsidókból állt! Ha sumér hatások nem is, de bolgár-török népi, nyelvi, kulturális beütések kimutathatók abból az időből. Azok a rasszisták, idegengyűlölők, akik ma „steril” magyarságról beszélnek, nem számolnak a történelem kivédhetetlen integrációs, asszimilációs munkájával, s nemkívánatos, természetellenes, visszafordítható (?) folyamatnak tekintik azt.
A más népekkel való keveredés azóta is tart. A tatárdúlást követően IV. Béla befogadta a kunokat, jászokat, a törökök százötven éves jelenlétének megszűnte után a Habsburgok módszeresen telepítettek németeket (svábokat), románokat, szlovákokat, délszlávokat hazánk területére. A megfogyatkozott magyarság helyére kerülvén nagy szerepet játszottak az ország felvirágoztatásában. Részben a pogromok elől menekülve (Galícia, Oroszország), részben a jobb életfeltételek reményében s nem utolsósorban a csalogatásoknak engedve jelentékeny izraelita tömegek költöztek át Magyarországra. Nagy elfogultság és hiba lenne itteni tevékenységükben nem látni a pozitív elemeket. Többször űzték ki a zsidókat az országból, de mindannyiszor visszacsábították őket, mert az illetékeseknek rá kellett jönniük arra, hogy különösen a gazdasági életben nélkülözhetetlenek. A cigányság megjelenése ugyancsak színezte és gazdagította az etnikai palettát.
Nem lehet a folyamatot visszafordítani, lehetetlen a bevándorolt népeket visszakényszeríteni őshazájukba. Ezt elsősorban a „mélymagyarság” sínylené meg, mert a sok évszázados megszállások annyira meggyengítették, hogy a történelem elnyelhette volna. Magyarságunk életerejét nemcsak fennmaradásunk bizonyítja, de az is, hogy asszimilálni vagy integrálni tudtuk a bevándorlókat. Jó lenne, ha szittya vitézeink belenyugodnának abba, hogy nincsenek (nem is voltak) „mélymagyarok”, mi fajtánk, ti fajtátok stb. Illyés Gyula, Németh László helyére tette a régen dúló vitát: „magyar az, aki annak vallja magát”. Így megmarad a magyarság, történelmileg kialakult teljességében. Ez a vegyes összetétel adja népünk igazi arcát, karakterét. Hegedűs Sándor, Budapest
