Forrás: Népszava

Amerikai emigráns honfitársunk, Kati Marton sikerkönyvet írt. Bestsellerlistát vezetett az amerikai eredeti is, ezen a címen: A nagy menekülés, kilenc zsidó, aki megváltoztatta a világot.

Nagy valószínűséggel hozzájárul a könyv sikeréhez a szerző kalandregénybe illő élete, s ezt nem is akarja véka alá rejteni. Mint mondja: “A történet az én családom története is. A könyv kilenc magyarjához hasonlóan az én családom is Budapest aranyévei alatt emelkedett fel…” aztán az aranyévek után az írónő sorsa is két diktatúra – a náci és a kommunista – előli menekülés. Édesapja, Marton Endre zsidó munkaszolgálatos, megszökik, ettől kezdve a család Budapesten bujkál. A háború után Marton Endre két nagy amerikai hírügynökség budapesti tudósítója lett. 1955-ben amerikai kémként letartóztatták, 1956 tavaszán kerül szabadlábra. Marton Endre az, aki november negyedikén az utolsó híradást küldi arról, hogy a szovjet csapatok megtámadják Budapestet.

A szerző kötődik gyökereihez, zsidó mivoltához (noha ő és családja a Budapestre oly jellemző szabadelvű “világiasok” voltak), de egyként utálja a nyilas rezsimet és a kommunista diktatúrát.

Sorsából természetes módon adódott, hogy érdeklődése a világhíres magyar menekültek felé fordul. Ebből lett a könyv, amelyik a fizikus Teller Ede, Szilárd Leó és Wigner Jenő, a matematikazseni Neumann János, a fényképezést és a film új korszakát megnyitó Friedmann Endre (Robert Capa) és André Kertész, Korda Sándor (Sir Alexander Korda) és Kertész Mihály (Michael Curtiz), s korunk nagyszerű írója, Arthur Koestlernek élettörténetét meséli el.

Kati Marton nem akar “mértékadó életrajzot” írni, ő mesél, fecseg, pletykál, anekdotázik. Frivol hangot üt meg, karnyújtásnyira hozza imádott világát, az első világháború előtti Budapest aranykorát a Nagymező utcai lokálokkal, a szecessziós palotákkal, a ragyogó pesti kávéházakkal. Ez a város az a szellemi televény, melyből kisarjadnak a magyar géniuszok. Ez az a szabadelvű világváros, ahol a vidékről idekerült nincstelen zsidógyerekek a gazdag polgárok csemetéivel együtt első iskoláikat – a legendás fasori Evangélikus Gimnáziumot – végzik, a Velence kávéházban némafilmvetítést bámulnak, s megszerzik az útravalót, ami a világhírhez szükségeltetik. Annak a generációnak, amelyik még találkozott a régi pesti kávéházakkal, akik még láttak írókat, színészeket, széllel bélelt hírlapírókat, válogatott szegénylegényeket kávéházi asztalok mellett világmegváltóan vitatkozni. Különösen szívhez szóló, ahogy Marton Kati velünk együtt siratja el ezt a világot: “huszonegy éves korában Szilárd Leó összecsomagolt, útravalóul ott volt neki a kiváló oktatás. (…) Megtapasztalta, hogy a gyűlölet és a radikalizmus mérge milyen villámgyorsan képes megfertőzni egy nemzet véráramát”. Kordát, később Churchill egyik legjobb barátját az antifasiszta kicsengésű Lady Hamilton és megannyi színpompás szuperfilm (A bagdadi tolvaj, Az oroszlánnak szárnya van) rendezőjét így mutatja be: “Megtestesített mindent, amit Horthy gyűlölt: kozmopolita volt, zsidó és értelmiségi. Prominens tagja a pesti kávéházi társaságnak, melyet Horthy felelősnek tartott a kommunista kísérletért és az ország erkölcsi hanyatlásáért.” Megismerjük száműzetésében a modern fizikát megteremtő “nagy négyest”, Szilárd Leót, a későbbi Nobel-díjas Wiegner Jenőt, Teller Edét, a matematikus Neumann Jánost, akinek káprázatos képességei egyik kortársát arra a megállapításra sarkallta: “a Berkeley Egyetemen elterjedt a vélekedés, hogy Neumann semmihez sem fogható agyvelejét földöntúli lények fejlesztették ki”.

Ott vagyunk Berlinben, az UFA Stúdióban, ahol Lubitsch, Fritz Lang, Billy Wilder társaságában az egykor ágról szakadt Kertész Mihály éppen a Rabszolgakirálynőt rendezi (1942-ben majd a Casablanca teszi halhatatlanná), ahol összetalálkozik a hatalmas hollywoodi stúdiót alapító Warner fivérek idősebbikével, aki így áradozik: “hanyatt estünk Curtiz kameramozgásától. Olyan snitteket láttunk, mint soha! Zseniális volt, azonnal eldöntöttem, ez az ember kell nekünk.” Követjük a Párizsban éhenkórász ifjú Friedmann Endrét, a “világra szóló vagányt” (a filmcsillag Ingrid Bergman lesz egyik élettársa), amint a kimondhatatlan Friedmann helyett felveszi a Capa nevet, és beleveti magát a spanyol polgárháború poklába, hogy elkészítse az embertelenséget megrázó erővel bemutató, világhíres A milicista halála című fotóját. A könyv – akaratlanul is korrajz és kultúrhistória – bepillant Los Alamos, a titkos atomváros kulisszái mögé, ahol az összeférhetetlen Teller csatázik főnökével, Oppenheimerrel, és Szilárd Leó ostromolja ötletei­vel Albert Einsteint. Ismeretséget kötünk Arthur Koestlerrel, aki a moszkvai kirakatperek borzalmait átlátva kiábrándul a pártból, és megírja leleplező remekművét, a Sötétség délbent. Megtudjuk: “A háború után 1946-ban egyértelmű volt, hogy Franciaországban a kommunisták megnyerik a választást, ám ekkor megjelent Párizsban a Sötétség délben (De Gaulle együltében olvasta végig a könyvet) – és a kommunisták vesztettek.

Mindenkinek ajánlom, olvassa el a könyvet. Nemcsak élvezetes órákat szerezhetnek maguknak, de új szemszögből ismerhetik meg a magyarságot, a nagyszerű és tragikus XX. századot, s bensőséges ismeretséget köthetnek azokkal a nagy hazánkfiaival, akik valóban megváltoztatták korukat.

Szász István

Comments are closed.