Láttak már a trianoni határok közé rajzolt Nagy-Magyarország-térképet? El tudják képzelni? Se Északkelet-, se Északnyugat-Magyarország, és Délvidék se nagyon. Illetve minden van, de máshogy.
Első ránézésre olyan, mint nagyon régen, csak apróban. Összetöpörödve. Nyíregyháza, Győr, Szeged, Pécs odaátról integet.
Merő, orrba verő gúny. Fricska. Hogy az ugyanolyan még nem ugyanaz. És hogy ezt akarjuk-e? Mert önerőből megoldható.
Először bosszantott a karikatúra. Hogy miért kell mindenből bohócot csinálni? Aztán már nem fájt. Magunkra ismertem benne. Ilyenek vagyunk. De leginkább ilyenek lehetünk. Különösen most, amikor egyszerre tágul és szűkül a horizont.
December 21-től határaink majd fele semmivé lesz. Adminisztratív akadály nem választ el Szlovákiától, Ausztriától és Szlovéniától. (Romániára négy évet még biztosan várni kell.) Úgy utazhatunk oda, mintha hazamennénk. És tényleg. A nyelvi sorompó előttünk később, csak a magyar szó elhalta után csapódik le. A most még „odaát” élő magyarok előtt pedig akkor sem. Jönnek, jönnek, jönnek, legfeljebb kellő empátiával leszlovákozzuk őket. Hogy tudják, hol vannak. A Ghymesből ismert, szlovákiai Szarka Tamás mondta, hogy mióta az eszét tudja, a határok átjárhatóságának a napját várja. A búcsút a határőröktől. Most megkapja. Ő is. Akárcsak mi. Ez már nem kérdés. Az már inkább, hogy mire megyünk vele. S hogy mire megyünk együtt.
Ahogy az egyik cseh elemző írta a minap: a Nagy-Magyarország lopakodva visszatér. Higgyünk is neki, és mégse. A régi térképek praktikusan már nem használhatók. Félrevezetnek. De bízhatunk Kölcsey Himnuszában, Vörösmarty Szózatában, Kodály Psalmus Hungaricusában, József Attila Hazámjában, Radnóti Nem tudhatom-jában, a közös történelemben és kultúrában. S benne sokakkal együtt Szarka Tamásban is. Örüljünk kicsit, hogy egymásra találhatunk. A siker mindannyiunké.
Mégis sorsszerű, hogy a határtalanodással majd egy időben sztrájkba bénul az ország. Félve attól, hogy folytatódik, ami már jó ideje tart. A népetetés mögé rejtett önfeladás, gyengülés és satnyulás. Amikor majd megint a rendszerváltoztatás nyertesei járnak jól, s mindenki más veszít. Figyelmet, ellátást, biztonságot. A mindennapi tapasztalatok súlyosan eltérnek a mindennapi kormányzati retorikától. A hiteltelenség béklyóba köt. Már az uniós csatlakozás sem hozta el azt a jó világot, amit a Nyugatba vágyó sokaság tőle okkal elvárt. S most az egészségügy rohamléptű átalakításával még az is elveszni látszik, ami eddig megszerzettnek tűnt. Vasutasok, pedagógusok, egészségügyiek és postások ezrei demonstrálnak. Gazdák torlaszolják el az utakat. Fejük felett baloldali és liberális értelmiségiek petíciócsatáznak egymással. A kormányzati döntésekre se felhatalmazás, se érthető és elfogadható magyarázat nincs. Csak a szétfeszítő menetelés. A kormány baloldali szlogenekkel ki tudja, merre, a Magyar Gárda Árpádsávos lobogóval épp az ellenkező irányba. Mindkettő a népet vinné tűzön-vízen át.
Félelemmel, szorongással teli a közélet. Fullasztó a légkör. S a hatalmon lévők semmivel sem törődő arroganciája súlyosan sérti a kiszolgáltatottakat. Elborzasztó, hogy a volt gazdasági miniszter Kóka János épülő villájára Molotov-koktélt dobnak, de egyben figyelmeztető is. Aki az empátiára való hajlamot nyomokban sem fedezi fel magán, és súlyos megszorítások idején képes több száz milliós villa építésébe kezdeni, az jobb, ha nem a politikában keresi a boldogulását. Mert nem fogja megtalálni.
Paradox helyzet. Egyre többen szorulnak otthonukba, miközben bárhová mehetnének. Szabadon. Hitelből. Nemhogy belaknánk Európát, vagy legalább a körénk táguló Nagy-Magyarországot, beleszűkülünk a kicsibe.
Bárki találta is ki azt a karikatúrát, tükröt tartott elénk. Legfőképp a kormány elé.
Megláthatja magát benne.
Borókai Gábor, borokai.gabor@hetivalasz.hu
7. évfolyam 51-52. szám, 2007.12.20
