A köztársasági elnök döntésével, hogy újratárgyalásra visszaküldte az Országgyűlésnek az egészségbiztosítási törvényt, (tudatosan, vagy akaratlanul) a magyarság számára az oly régóta várt igazi nemzeti felemelkedéshez vezethető új korszak nyitására teremtett lehetőséget. Olyan lehetőséget, amely (ezt is érteni és tudatosítani kell!) politikai, történelmi távlatban hosszú ideig megismételhetetlen.
Hogy az eldöntendő kérdés a jövőt meghatározóan sorsdöntő, arról sok szó esik, hogy a létrejött helyzet is legalább ennyire jövőt eldöntően sorsdöntő, arról még nem beszélt senki.
A magyarság jövőjének, a nemzet sorsának alakulása miatt a mostani döntési helyzet valós lehetőséget kínál az önpusztító állóháború felszámolásá- ra, a nemzet alapérdekeit a pártok önarcúságát megőrizve is szolgáló „legnagyobb közös osztó” megtalálására. Bűnt követ el a nemzet ellen, aki ebben a kérdésben nem a kormánypártoktól várja a helyzetet felismerő valódi, a beidegzett gyakorlattal szakító kezdeményezést, de ugyanígy bűn az is, ha valaki nem számol azzal, hogy minden pártban vannak olyanok, akik hosszabb távú (egyéni és politikai) érdekeik szolgálatában nyitottak lennének fogadni és támogatni egy ilyen félreérthetetlen, jól érzékelhető, valós kezdeményezést.
Ehhez a kezdeményező és döntési helyzetben lévő vezető kormánypárti politikusoknak fel kell ismerniük, és tudatosítani kell önmagukban, hogy a magyar politikai közgondolkodás, az emberek zsigereikben átöröklődő nemzetfelfogása és történelemszemlélete nem a valós tények ismeretén alapul. Arra az 1867-es kiegyezéshez vezető út és az azt követő korok vannak meghatározó hatással. Minden jövőbeni kibontakozás, előrelépés elengedhetetlen alapfeltétele azonban az is, hogy a felismerésen túl legyen eltökéltség és bátorság a leszűrt tanulságokat nyilvánosan is kimondani. Még akkor is, ha ez nem kevesek érzelmét, önérzetét sérti, sokakból tiltakozást vált ki.
1848 bukását, leverését követően nemzetünk legjobbjai felismerték, hogy akkor szolgálják leghatékonyabban hazájukat, ha nem kergetnek (még oly andalító és szép) álmokat, ha nem a sérelmi politikának, a megtorlás folyamatos felhánytorgatásának sáncai mögé húzódnak, hanem engedik a sebeket a maguk természetes módján behegedni. Akkor tudnak valódi hasznot hajtani az országnak, ha a világ történéseire figyelve, az így kínálkozó lehetőségeket fordítják a magyarság javára. (Például a kiegyezés létrehozásánál az osztrákok königgrätzi vereségét, az ország gazdasági fejlődésének megalapozásához a zsidók emancipációját, a soknemzetiségű ország belső békéjének megőrzéséhez nemzetiségek anyanyelvi oktatását.) Természetesen tudatában kell lenni annak is, hogy az ilyen formátumú politikusok voltak kevesebben, de életútjuk alapján olyan tiszteleti állapotban, hogy érvényesíteni tudták szándékaikat, el tudták érni alapvető céljaikat. A többség ekkor is a talp- és tányérnyaló lét „mameluk” állapotába süppedt. Látni kell azt is, hogy a „nagy öregek” kihaltával elhalt politikájuk lényege is. Olyan nemzedékek sora következett, akiknek csak arra futotta tehetségéből, hogy „nemzetmegváltónak” hirdessék saját rossz beidegzéseiket, és kicsinyes vágyaik kielégítését állítsák be a nemzet felvirágoztatásához vezető egyetlen üdvözítő útnak.
A hangadók között csak keveseknek adatott kellő tehetség ahhoz, hogy felfogják: a XX. század második felében Magyarországról Magyarország nélkül döntöttek, akik megértették, hogy a nagyhatalmak hosszú időre megmásíthatatlanul eldöntötték: Magyarország a Szovjetunió érdekkörébe tartozik. Nem kellettek ehhez magyar kommunisták. Mint ahogy nem kellettek magyar ellenzékiek ahhoz sem, hogy: a szovjet világhatalom összeroppanjon. Ezért nem választódott, választódhatott ki hazánkban egy karizmatikus vezetőréteg. Az igazán tehetségesek az új helyzetben a gazdaságba mentek át. Új politikai „elitté” a régi rendszer előnyeit (pl. különböző szakkollégiumokban folyó egyetemi tehetséggondozás, oxfordi ösztöndíj stb.) ügyesen kihasználók alakultak. Azok, akik többségének nincs elég tehetsége a nagyot alkotáshoz, fontosságukat, önön „kiválóságukat” csak mások gyalázásával tudják „bizonyítani”.
És bármennyire sajnálatos, igaz ez a szocialista pártra is. A régi pártállam szellemi elitje jellemzően kivonult a politikából. A megmaradtak nagy részének egzisztenciális létkérdés, hogy valamilyen szinten képviselő legyen. Elvtelen kabinetalkuk sorával igyekszik biztosítani helyét, és néhányan közülük még attól sem riad vissza, hogy korrupciós eszközökkel teremtse meg anyagi biztonságát. Látja mindezt természetesen a társadalom is. Ezért fordulnak el mind többen undorral a politikától. Bár nyugalmat szeretnének és demokráciát, de a politikai cirkuszt most már inkább a sípolókra, randalírozókra hagyják.
Ebben a helyzetben nyílt most sorsfordító és sorsdöntő lehetőség. Most sem kínálkozik persze könnyű, ütközésektől mentes és biztos sikert ígérő út. De végre világít valami fény. Most már csak az a kérdés, hogy van-e kellő bátorság és elszánás elindulni ennek irányába, vagy végleg a nem-cselekvés sötétsége lesz úrrá. Most az a kérdés, hogy folytatódik-e az eddigi gőgös merevség, vagy felszínre tör és érvényesül a hatalomban nem osztozó, ténylegesen segíteni akaró, felkészült szakemberek véleményét nem pusztán formailag meghallgató, hanem azt komolyan is vevő döntéshozatal.
Egy maroknyi hőzöngőt nem számítva, a társadalomban a megnyugvást, a bizalom helyreállítását az eredményezné, ha természetesen az alkotmányos rendnek megfelelve, a törvényesen megválasztott parlamenti többségre támaszkodva, Gyurcsány Ferenc vezetésével egy új személyi összetételű kormány jönne létre. Egy olyan új kormány, amelyet a közvélemény többsége által ismert és elismert, tapasztalt (nem feltétlenül párttag, de a hagyományos szociáldemokrata értékekhez kötődő) szakemberek alkotnának. Ennek megfelelően kellene természetesen a koalíciós megállapodást is újraértelmezni.
Mindenképpen indokolt, hogy ez ne tárcákra és pártdelegáltakra vonatkozzon, hanem az alapvető közös érdeket szolgáló kormányzati célok megvalósítására elfogadtatható személyekre.
Ez nyilván többek ellenállásába ütközne, sokan éreznék sérelmesnek, támadnák politikailag. De éppen velük kellene, ha szép szóval nem megy, akkor a párton belüli józan többség erejével megértetni, hogy ez az az utolsó lehetőség, amit a történelem kínál. Ezzel minden megnyerhető, e nélkül minden elveszne.
A szerző közíró
