Népszabadság * Dr. Erdős Attila * 2008. január 15.
Kép: MarabuA cím nem arra utal, amire először gondolna a kedves olvasó. A kórházakról lesz szó. Az üzleti iskolák tárgyalási stratégiával foglalkozó óráinak klasszikus feladata az egymással szembe robogó és robbanószert szállító teherautók esete. Szemben halad két kamion egy olyan úton, amelyen csak egy jármű fér el, van azonban egy buszmegálló, amelybe egyikük be tud parkolni, de ketten nem. Aki beáll a parkolóba, komoly büntetést kap. A két sofőr telefonon tud egymással beszélni, és természetesen látják is egymást. A feladat: tessék meggyőzni a másikat, hogy ő álljon be a buszmegállóba. Ha nem sikerül – bumm! A hallgatók többnyire azt javasolják, hogy a másik álljon be a parkolóba, ő meg majd utólag rendezi a büntetés rá eső részét. Ha Önnek sem jut eszébe más megoldás, olvasson tovább – vagy rögtön ugorjon a cikk végére.
Szóval egészségügy. Függetlenül attól, hogy mi lesz február 11-én, nem hiszem, hogy jó taktika lenne abban bízni, hogy minden marad úgy, ahogy eddig volt. Vagy a megalakulandó pénztárak, talán az OEP, esetleg a Biztosítás Felügyelet, vagy egyszerűen csak a pénztelenség, de valami mindenképpen ki fogja kényszeríteni, hogy a jelenlegi status quo megszűnjön, és elsősorban a kórházak lesznek rákényszerítve a változtatásra.
Nagyon kevés dolgot lehet annyira biztosan előre látni, mint hogy a kórházmenedzsment szerepe iszonyatosan megnő. Amikor kórházról beszélünk, általában X. Y. főorvos vagy professzor képe jelenik meg előttünk az ágyakkal a háttérben, noha az egész eltűnhet a süllyesztőben, ha a kórházi menedzsment nem képes megteremteni a működés feltételeit. Az elkövetkezendő években a finanszírozási szerződések megkötésén teljes osztályok, klinikák sorsa áll vagy bukik. Hiába dolgoznak ott jobbnál jobb doktorok, ha a menedzsment bénázik, semmit sem ér. Az automatikus, sztenderd OEP-szerződéseknek biztosan végük, teljesen új kompetenciák és készségek kellenek majd a szerződéskötésekhez. A kapacitásokat lekötő szervezet – legyen az pénztár, biztosító vagy OEP – előbb-utóbb profikat küld tárgyalni, akik nemcsak azt tudják, hogyan kell egy szerződést aláírni, hanem ismerik a különböző tárgyalástechnikai elemeket, tanultak játékelméletet, ki fogják játszani a kórházakat egymás ellen, vissza fognak élni az információs aszimmetriával stb.
Persze a külső szerződések megkötésére igénybe lehet venni szakembereket, vannak ügyvédek, közgazdászok, aki kér, kaphat segítséget.
Van azonban egy sokkal nehezebben kezelhető probléma: a „belső” menedzsment, a mindennapok működése. Elérni, hogy a kórházi dolgozók is adaptálódjanak a változásokhoz, melyek nélkül esély sincs a túlélésre. Az a vezető, aki nem lesz képes elfogadtatni munkatársaival a megváltozott játékszabályokat, meg fog bukni, és vele az egész intézetet. A feladat pedig iszonyatosan nehéz, hisz sehol másutt nincs annyi változásra képtelen, a status quóhoz a végsőkig ragaszkodó ember, mint az egészségügyben. Ez felfoghatatlan, hisz egyébként többségében értelmes, magasan képzett személyekről van szó.
Minden intézmény tulajdonosának és fenntartójának fel kell tennie és el kell döntenie azt az udvariatlan kérdést, hogy az intézményük menedzsmentje alkalmas-e a megnőtt és megváltozott feladatok ellátására. Ha „nem” a válasz, ne udvariaskodjanak, azonnal rúgják ki az illető(ke)t, és keressenek alkalmas személy(eke)t, mert különben nagy bajba kerülnek.
Különösen igaz ez az egyetemi klinikákra. Java részük már most is nagy bajban van, és attól tartok, még nagyobban lesz. A romlásért azonban nem a megváltozott finanszírozási rend, hanem sokkal inkább az egyetemi szervezetek felépítése, választott testületeinek döntésképtelensége a felelős. Ahol öt-hat szinten kell átvergődnie egy döntésnek, ott halálra van ítélve a szervezet, hisz egyre kevesebb az idő tilitolizni. Arról nem is beszélve, hogy az egyetemeken a legerősebb a „saját-utam-járom-ha-fene-fenét-eszik-akkor-is” mentalitás, tehát itt van a legnagyobb szerepe a legfelső vezető „leadership” kvalitásainak. Az pedig, hogy ezt a munkát el lehetne végezni egy saját klinika vezetése és az orvoslás gyakorlása mellett félállásban, még viccnek is rossz. A jelenlegi állapotokat és a tendenciákat látva az egyetemi klinikák szorulnának leginkább a nap 24 óráját csak a klinikákra fordító vérprofi vezetőkre.
Tételezzük fel, hogy megvan a menedzsment, és a helyzet magaslatán áll. Mire fókuszáljon?
Informatika és mérőszámok, hisz egyre nagyobb szükség van megbízható adatokra. Mindenre: költségek, kezelési eredmények, ráfordított idő, gyógyszerfelhasználás stb. Információ nélkül sem dönteni, sem érvelni nem lehet. Nem kell feltétlenül „óriás” rendszerekben gondolkodni, noha, aki időben invesztált e területen, annak most sokkal könnyebb. Egy jó Excel-tábla többet ér, mint egy rossz komplex adatbázis. Az adminisztrációs terhek nemcsak a pénztárak oldalon fognak nagyon megnövekedni – ha lesznek ilyenek egyáltalán -, hanem a kórházakon belül is.
Már paranoiásnak tartanak, annyit emlegetem a kezelések eredményeit jelző mérőszámokat, de sokan még mindig nem értik, miért olyan fontosak ezek. Ha lesz több pénztár, ha nem, a költséghatékonyság a gyógyításban, ahogy az egész világon, nálunk is egyre nagyobb figyelmet kap – nagyon helyesen. A költséghatékonyság egy hányados: a számláló helyén az egészségnyereség található, a nevező az erre fordított költség. Minél nagyobb a hányados, annál hatékonyabb az ellátás. Mindaddig, míg nem mérik a kezelések eredményességét, a számláló egységnyi kezelt beteget jelent: egy vagy ezer, teljesen mindegy, hogyan, de kezelt beteget. A nevező viszont változhat: Ha „A” intézmény az ezer beteget olcsóbban fogja ellátni, mint „B”, akkor a mindenkori finanszírozó „A”-t preferálja, mert költséghatékonyabbnak tűnik nála az ellátás. Ha a kezelt betegek száma helyére a meggyógyítottaké kerülne, akkor más lehet az eredmény, és nem feltétlenül a legolcsóbb ellátó lesz a legköltséghatékonyabb. Indítsák el a folyamatot, doktor urak, a saját érdekükben, ne várjanak a Felügyeletre. Ezáltal egyrészt olyan információhoz jutnak, melyen keresztül javíthatják az ellátást, másrészt érveket vásárolnak a pénzek kezelőjével szemben. Nagyon nagy szükségük lesz hamarosan rá.
Ha mindez megvan, akkor három dologra kell még mindenképpen figyelmet fordítani: 1. Érdemes specializálódni, kiválasztani olyan szakterületeket, ahol vagy a meglevő eszközparkkal és emberanyaggal, vagy elérhető fejlesztésekkel ki lehet emelkedni az átlagból. Ha most felsóhajtanak, hogy se pénzem, se emberem, mi a francra specializálódjak itt a nagyröcsögei kórházban – nem kell nagy dolgokra gondolni. A Shouldice Hospital Kanadában kizárólag sérvet operál kiemelkedő gyógyulási
aránnyal, elhanyagolható szövődményi rátával, nagyságrenddel költséghatékonyabban, mint bárki más. 2. Kezeljék kiemelten az orvosi tevékenység folytán előforduló hibák, tévedések ügyét, és kövessenek el mindent, hogy ezek ne eltussolódjanak, hanem ellenkezőleg, mihamarabb a felszínre kerüljenek. Tudom, hogy a mai boszorkányüldözéses, bűnbakkereső világban ez első hallásra meghökkentőnek tűnhet, de nem az. Ha egy hiba bekövetkezik, annál csak egy nagyobb baj van, ha még egyszer előfordul. Márpedig, ha nem kerül a felszínre, akkor nem is lehet belőle tanulni, következésképpen ismét elő fog fordulni. Ha jönnek az üzleti biztosítók, a tévedések és műhibák lesznek azok, amelyekre nagyon oda fognak figyelni, ugyanis a perelhető összeg nagysága jelentősen emelkedik, ha nem egy kórházat, hanem egy multinacionális biztosítót lehet perbe fogni. A presztízsről nem is beszélve. 3. Kiemelten figyeljenek rá, hogy a kórházban mindenki megértse: az egészségügy szolgáltatás, és nem a betegek vannak a kórházért, hanem fordítva. Ez lesz a legnehezebb, de ha meg tudják oldani, mindenkinek – saját maguknak is – nagyon sok jót tesznek ezzel.
Vissza a robbanószeres kamionokhoz. A megoldás egyrészt merész, másrészt viszont rém egyszerű: ki kell dobni a kormányt az ablakon. Innentől kezdve kényszerpályán van a szembejövő, mert vagy beáll a parkolóba, vagy mindketten elpusztulnak. A racionális ember ilyenkor ugyan majd szétrobban a méregtől, de akkor cselekszik helyesen, ha arra fordítja energiáját, hogy a beállást követő időszakot túlélje. Nincs semmi másnak értelme. Felesleges azon gondolkodni, mi lett volna, ha…, micsoda kitolás… stb. A helyzet egyértelmű: vagy elfogadom a játékszabályokat, vagy mindketten elpusztulunk. Ahogy egy zsidó közmondás tartja, ha mindenáron disznóhúst etetnek velem, legalább a legjobbat kapjam.
Ha elfogadják a törvényt, ha nem, egy kormány már kirepült az ablakon, valami változás lesz. Mindannyian jobban járunk, ha nem foglalkozunk azzal, hogy jó-e a törvény vagy rossz. Sokkal célszerűbb megjavítani azt, ami amúgy sem működik jól, mint várni olyasmire, amire semmi ráhatásunk sincs. Ehelyett inkább dobják ki Önök, kórházi szakemberek a kormányt az ablakon, mindentől és mindenkitől függetlenül rakjanak rendet a saját portájukon, így le tudnak válni a kényszerpályáról. Ha ez megvan, édes mindegy, hány pénztár vagy biztosító tologatja a papírokat. Önök és a betegek is jól járnak, a többi pedig nem érdekes.
A szerző orvos, MBA, erdos.attila@gmail.com
