A magyar (gazdaság)politika szempontjából is elgondolkodtató írás jelent meg az amerikai közgazdasági társaság lapjának múlt szeptemberi számában.
Alberto Alesina és Nicola Fuchs-Schündeln, a Harvard Egyetem közgazdászai a kelet- és nyugatnémet polgárok értékválasztásait vizsgáló felméréseket feldolgozva arra a kérdésre keresték a választ, hogy 45 év kommunizmus hagyott e nyomokat az NDK-ban élő emberek preferenciáin az állam szerepével kapcsolatban.
A tudományos szempontból alapos vizsgálat azt találta, hogy a keletnémet polgárok sokkal inkább szeretik az állami beavatkozást, az állami újraelosztást, mint nyugati társaik. A felmérés kimutatta, hogy ez nem eleve meglévő különbség, ami esetleg már 1945 előtt is fennállhatott – akkor ugyanis a kelet- és nyugatnémet tartományok közötti gazdasági, társadalmi és politikai preferenciákban megnyilvánuló különbségek csekélyek voltak. A még ma is tapasztalható különbség határozottan az NDK létének tulajdonítható, méghozzá két szempontból is.
Általános megfigyelés, hogy a szegényebbek (tehát akik az újraelosztás nyertesei) érthető módon szeretik a feléjük irányuló újraelosztást. Pusztán az a tényező is magyarázhatná az eltérést, hiszen az NDK az újraegyesülésnél sokkal szegényebb volt, mint az (akkori) NSZK. Az elemzések azonban azt mutatják, hogy a kelet és nyugat gondolkodása közötti összes eltérés körülbelül negyedét magyarázza a jólétbeli különbség. Azaz a kommunista ideológia hatása a mai napig jelentős.
Mivel a vizsgálatot az NSZK-ban 1984 óta, a volt NDK területén 1990 óta minden évben elvégezték, arra is lehetőség volt, hogy az értékválasztás változását is tanulmányozhassák. Az eredmények lassú közeledésre utalnak nyugat és kelet között, s a szerzők a következő megállapítást teszik: a jelenlegi ütem mellett 20-40 év kell ahhoz, hogy a keletiek preferenciái megegyezzenek a nyugatiakéival. A különbségcsökkenés harmadát magyarázza az idősebb korosztályok kihalása és az új korosztályok megjelenése, kétharmadát pedig az egyes emberek értékválasztásainak tényleges változása. Mindezek a megállapítások Európa egyik leggazdagabb államából valók, ahol világos, hogy a keletiek nem tudják lényegesen befolyásolni a gazdaságpolitika alakulását, hiszen az országban kisebbséget alkotnak.
Vajon mi lehet a helyzet ott, ahol nincs gazdag „nagy testvér”? Tudjuk, hogy a magyar lakosság is lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet az állam szerepére, mint a nyugat-európaiak, sokkal inkább igényli az állami gondoskodást a kommunista időszak nyilvánvaló katasztrofális teljesítménye ellenére is. Egy 2001-es vizsgálat azt mutatja, hogy a magyar lakosság 1992-ben a keletnémetnél kevésbé etatista, nagyjából a lengyelekhez hasonló, de a csehszlovákoknál jóval inkább az államra hagyatkozik.
Vajon mi történhetett azóta? Az uniós támogatások megjelenése ráadásul hasonló hatással járhat, mint a nyugatnémet támogatások az ország keleti felében, azaz ezek önmagukban is kedveltebbé tehetik az állami beavatkozásokat. Érdekes kérdés tehát, hogy azon országokban, ahol nincs olyan nyilvánvaló minta, mint Nyugat-Németországban, mennyi időt vehet igénybe az értékválasztások normalizálódása, vagyis a kommunista korszakra jellemző gondolkodás sutba vágása. A biztos választ nem tudni, de az sem világos, hogy melyek azok az erők, amelyek a preferenciák normalizálódásának irányába hathatnak – az pedig valószínűtlen, hogy a változás önmagától álljon be.
Ha ez a helyzet, akkor a közjót a szeme előtt tartó politikus „feladatkörének” is változnia kell, hiszen a vezetői szerep nem jelentheti a többségi igényekre való hivatkozást, mivel azok láthatóan nem egyeztethetők össze a sikeres, normálisan működő piacgazdaságot mozgató értékekkel. A történelem nem nélkülözi a példákat a nehéz vezetői szerepvállalásra. Az egyiptomi kivonulás után Mózes azért bolyongott negyven évig a pusztában, hogy Izráel népe az ígéret földjére már ne szolgaként, hanem szabad emberként érkezhessen meg. Az elmúlt két választás tapasztalata azt mutatta, hogy a vezetői szerepfelfogásban Mózes helyett ma még mindig sokkal inkább Kádár János a példa, aki nem vezetni, hanem hatalmát megtartani szerette volna – bármi áron.
Hamecz István, uzlet@hetivalasz.hu
8. évfolyam 3. szám, 2008.01.17
