Tudatfolyam, amelyben piranhák úsznak
Nádas Péter kötetének amerikai fogadtatásából
Nádas Péter: Fire and Knowledge [Mese a tűzről és a tudásról]: Fiction and Essays. Angolra fordította Imre Goldstein. Farrar, Straus and Giroux, 2007. 392 oldal, 30 dollár
Nádas Péter az a fajta író, aki fanyar tud lenni anélkül, hogy az olvasót megmosolyogtatná – Európa közelmúltjának sírhantjai túlságosan frissek ehhez. Erőteljes munkái a veretes komolyság európai irodalmi hagyományába illeszkednek, amit többek közt W. G. Sebald, Thomas Bernhard és Kertész Imre fémjeleznek. A Németországban egyértelműen irodalmi hősnek tekintett Nádas prousti témájú – ha nem is terjedelmű – regényeket alkotott (Emlékiratok könyve). Jelen válogatás 1962 és 2000 között született rövidebb lélegzetű írásait tartalmazza. Ennek a metsző és érzékeny, gondolatébresztő kötetnek minden komoly irodalombarát polcán ott a helye.
(Publishers Weekly, 2007. május 28.)
*
– A Mese a tűzről és a tudásról című írásban véleményem szerint a fő téma, amit leginkább igyekszik kifejteni, a józan ész elvesztése a társadalomban. Miért ezt a témát választotta éppen ebben a történelmi időpontban?
– Éppenséggel más időpont is lehetett volna. Ehhez még diktatúra sem kell. Elegendő, ha az emberek állandó politikai elnyomásban élnek egy háború vagy a vallásos maradiság árnyékában. Ebben az esetben az emberek nem magukról a dolgokról fognak beszélni, hanem arról, ahogy a dolgok viszonyulnak a háborúhoz vagy az elnyomáshoz. Egy álnyelv alakul ki és szolgál navigációs eszközként a politikai elnyomás körülményei között. Ezzel párhuzamosan a normális nyelv életben marad egy ideig, mert a beszélők kölcsönösen tisztában vannak a különbséggel, amit kénytelenek a politika miatt beilleszteni a közé, amit mondanak és amit gondolnak. Cinkosan kacsingatnak egymásra ennek az álnyelvnek a takarója mögül, de elérkezik a pillanat, amikor a káosz veszi át a hatalmat, és a beszélők eltévednek az egymás számára alkotott becsapósdi dzsungelében. Ebben a pillanatban a józan ész uralmának össznépi szinten befellegzik. Amikor a regényemet írtam, a diktatúra enyhült és lazult, de ugyanekkorra tehető és éppen az anyanyelv hétköznapi gyakorlatában, hogy a diktatúra hosszú évtizedei alatt bekövetkezett roppant spirituális és intellektuális kár egyértelműen láthatóvá vált. A szavak elveszítették egyezményes jelentésüket. Ezt nem hagyhattam annyiban, már csak morális megfontolásból sem.
(Davis Kovacs beszélget Nádas Péterrel. Bomb Magazine, 2007. nyár)
*
Tiszteletemet Nádas Péter új kötete iránt a Hazatérés című esszé váltotta ki, amelyben leírja azt a hároméves mentális kalandozást, amely Emlékiratok könyve című művét megelőzte. A regényt a kortárs magyar irodalom remekeként ünnepelték. A gondolatokkal teli művészi szándék dokumentumaként a Hazatérés a maga alaposságával és őszinteségével Henry James előszavaival vetekszik.
Nádas először menetrendszerű őszi megbetegedéseiről ír, a halálhoz fűződő megszállott kapcsolatáról és érzelmességéről: „valójában azonban olyan érzelmes vagyok, mint egy vajas-mézes kenyér; túlságosan is érzelmes ahhoz, hogy szabadjára engedhetném, ami múló és halálraítélt bennem, s mindig a szemem láttára bomlik el”. Az elbeszélői módjának „belső hitelét” hiányoló Nádas már nemcsak a mondataival, hanem mondatainak a központozásával is elégedetlen volt. Harmincéves korára kialakított egy bőbeszédű stílust, amelyben „a szavak kezdtek el gondolkodni helyettem, illetve velem”. Szövegei zeneivé váltak, és hiányzott belőlük az igazi téma.
Témakeresgélés közben eszébe jut Thomas Mann homoszexuális szerelmi történetéről írt, majd házasságkötése után megsemmisített regénytöredéke. „A század irodalma tele van ilyen jellegű hiánnyal,” írja Nádas. Thomas Mann történetén kívül a kulturális tiltásoktól megszabadult Nádas megírná a maga történetét is: „mi lenne, ha a legdurvább, a legformátlanabb módon hánynám a stilisztikailag igencsak igényes mellé a saját életem együgyű dokumentumait”. A személyes vallomás helyreállítaná a „belső hitelét”.
A vallomás nehéznek bizonyult ugyan, de végül, a képzelet közvetítésével Nádas győzedelmeskedik:
„(…) végre valahára sikerült olyan mondatokat leírnom, amelyek a legnyersebb önismereti igény és a legszubtilisabb képzelet közé voltak kifeszítve, anélkül, hogy akár az ízetlen önvallomás, akár a puszta fantáziálás felé csúsztak volna el. Erre hallatlanul büszke vagyok.”
A kötet más esszéi, különösen az, amely a melankóliát igyekszik definiálni, és több társa, amely a hidegháború utáni európai politika ambivalenciájáról szól, eredeti, de nagyon nehezen követhető Imre Goldstein kitűnő fordítása ellenére. Nádasba vetett bizalmam meg is inogna, ha nem szerepelne a kötetben a Mese a tűzről és a tudásról című történet.
A kötetben szereplő írások többsége (amelyek Kádár János úgymond slampos gulyáskommunizmusa idején jelentek meg) pimasz gyerekekkel foglalkozik. „Jellemző volt például rájuk”, írja a magyarokról Nádas a címadó esszében, „hogy felnőttként jöttek a világra, s mivel nem volt mivé felnőniük, gyermekek maradtak”. Ám Nádas hosszú bezártság miatt bekattant gyerekeiről, Magyarország állampolgárairól szóló allegóriája másodlagos ezeknek a történeteknek a páratlan erejéhez képest.
A művek „belső hitelét” hiányoló Nádas felidézi, hogy „kritikusaim a legnagyobbakéhoz hasonlítva íráskészségemet, nyilvánosan magasztaltak”. Itt az ideje, hogy az amerikai kritikusok is csatlakozzanak a magasztalókhoz, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy leíró tehetsége mellett Nádas Péternek mélységes kételyei vannak a hitelességet illetően, és ezeket a kételyeket méltóságteljes varázzsal fejezi ki.
(Benjamin Lytal: Nádas Péter „Hazatérése”. The New York Sun, 2007. július 25.)
*
Amióta az angol nyelvű olvasók megismerték a magyar regényíró, Nádas munkáit egy évtizeddel ezelőtt (A Book of Memories című regénye 1997-ben jelent meg angolul), a szerzőt gyorsan kanonizálták kelet-európai Proustként vagy Mannként – Nádas háború előtti modernista szerkesztésmódjáért és alakjai belső konfliktusai iránt tanúsított mindenre kiterjedő figyelméért. A jelen válogatás magvát egy maroknyi novella adja, amelyek komoly ügyekről (egyebek közt a az antiszemitizmusról, a magánélet veszélyeztetettségéről) elmélkednek komoran, mégis barátságosan. A kötetben szereplő nem fikciós írások is hasonlóképpen emlékezetesek és nem kevésbé elvontak, mégis helyenként többet elárulnak magáról Nádasról és az írás mesterségéről. Ez a szelíden kaotikus és emlékezetes album nem hiányozhat egyetlen könyvtár komoly európai irodalmi gyűjteményből sem.
(Brendan Driscoll: Fire and Knowledge. Booklist, 2007. augusztus 1.)
*
1997-ben jelent meg angolul Nádas Péter Emlékiratok könyve című súlyos és összetett műve, amelyben a múlt megkülönböztethetetlen módon szövi át a jelent – ez 11 évvel a magyar kiadás, és 25 évvel az után történt, hogy Nádas elkezdte írni. A regényt Magyarországon, majd Németországban és itt, Amerikában is mesterműként ünnepelték, a szerzőt pedig James Joyce-hoz, Jean Genet-hez, Robert Musilhoz és – az emlékezet újraélesztőjeként – Marcel Prousthoz hasonlították.
Nádas két korábbi, itt megjelent regénye (The End of a Family Story [Egy családregény vége], 1998, Love [Szerelem], 2000) hűvösebb fogadtatásban részesült. Rövidebbek voltak, de (amint egyik kritikus panaszkodott) hosszabb idő kellett az elolvasásukhoz, a homályosság nem lévén azonos a mélységgel. A belső tudat irodalmának idő kell a beéréshez. A fiatalon, ráadásul ellenséges és elszigetelő környezetben írt művek szolipszista börtönné is válhatnak, amíg az alkotó nem tanulja meg, hogyan kovácsolhat belőle egyfajta menekülési eszközt.
Nádas rendíthetetlen kiadója, a Farrar, Straus & Giroux most a szerző rövidebb terjedelmű írásainak gyűjteményét jelentette meg Fire and Knowledge címen. A válogatás változatos mind jellegét, mind a minőséget illetően.
A 23 írásból kilenc novella, felerészt korai és viszonylag realista, a többi introspektív, önelemző tudatfolyam-szerkezetű. A kötet további írásai esszék, közülük is a legkiválóbbak politikai jellegűek, és kíméletlenek, de álmodozón asszociatív stílusban – olyan tudatfolyam ez, mondhatnánk, amelyben piranhák úsznak.
(Richard Eder: Nádas Péter: Fire and Knowledge. Los Angeles Times, 2007. augusztus 5.)
*
Ebben az esszé-, kritika- és szépirodalmi gyűjteményben a magyar szerző egyfelől gondolatébresztő és rendkívül éles elméjű intellektuális élvezetet nyújt, másfelől lélek-lecsupaszító bepillantást enged a maga belső viaskodásaiba olyan kérdésekről, mint a halálbüntetés, a depresszió, az írás, a vallás, a sors. Nádas irodalmi kritikája jobb kifejezés híján „új”, az a fajta kritika, ami az utóbbi időben eltűnt, és amelynek helyébe sok egyetemen a divatosabb „kultúrkritika” lépett. Nádas felfedi olvasói előtt a szöveg apró részleteit és azok óriási jelentőségét. Jelképes, szimbolikus és metaforikus természetű novelláiban Kafka paranoiája, Malamud nyílt vallási szimbolikája és Henry Roth családi működési zavara keveredik. A kötet minden könyvtárnak feltétlenül ajánlott.
(Wesley Mills: Fire and Knowledge. Library Journal, 2007. szeptember 1.)
*
A magyar regényíró esszé- és novellagyűjteménye azt sugallja, hogy a fikciós és a nem fikciós jellegű írások más-más helyről származnak. A novellák könnyeden csodálatosak. Az esszék rágósabb falatok, mintha csak Milan Kunderát hallanánk az első reggeli kávéja előtt.
A javarészt magyar kisvárosi és falusi környezetben játszódó novellák a mesék számos ékítményét viselik: rejtélyes házak, a semmibe vesző tekergő utak, különös öregasszonyok, disznók. Nádas alakjai, különösen a gyerekek, a mesevilág roppant tisztaságával rendelkeznek. Mégsem érezzük őket soha régimódinak. A szerző Lawrence szimbolizáló tehetségét idézi, de annak feszélyezettsége nélkül, és végtelen gyöngédséggel közelít az észrevétlen életek részleteihez.
Míg Nádas esszéi az elvontság felé hömpölyögnek, novellái szeretetre méltó figyelemmel fordulnak a sajátosan egyedihez. A Klára asszony háza című írásban Jucika, a fiatal szolgáló, egy ismeretlen konyhában tüsténkedik, miközben a ház úrnője a másik szobában várja az ebédet. Míg Jucika a krumplit hámozza, és „kése alól egyenletes szép csíkokban gyűrűzött le a krumpli héja” (Imre Goldstein fordítása elképesztően jó), együtt szorongunk a szerzővel: nem fogja megtalálni a hagymát, elfelejtette becsukni a hűtőszekrényt. „A konyhaasztal fiókjából sok minden megállapítható”, mondja a narrátor. A kötet minden egyes története arra emlékeztet bennünket, hogy a szépirodalom ugyanolyan pontosan ki tudja mondani az igazságot, mint a tényirodalom – vagy még annál is pontosabban.
(Sophie Harrison: A szorongás támadásai. The New York Times, 2007. október 7.)
*
Spanyolországban nemrégiben javasolta a kormány, hogy meg kellene semmisíteni a Franco-diktatúra minden kézzelfogható nyomát, mintha legalábbis a régi rendszert idéző dísztábláktól, szobroktól és utcanevektől megszabadulva az ország kiigazíthatná vagy kitörölhetné a múltnak azt részét, amelynél nem kíván tovább időzni. Mindeközben a lengyel választópolgárok éppen leváltották azt a konzervatív kormányt, amely azzal akarta felhánytorgatni a múltat, hogy a munkavállalók számoljanak el kommunista időszak alatti tetteikkel.
Az amerikaiak leginkább amnéziások. Az európaiak azonban gyötrődnek a történelmük miatt, és Európában jelenleg nincs még egy olyan író, aki ékesszólóbban foglalkozott volna az egyes ember és a közösség emlékezetének kötelezettségeivel és erkölcsi talányaival, mint a magyar regény- és esszéíró, Nádas Péter. Berlinben kezdte évekkel ezelőtt írni Emlékiratok könyve című művét, amelyet azt követően, hogy 1986-ban a magyar cenzorok végül engedélyezték kiadását, a kritikusok Prousthoz és Thomas Mannhoz hasonlítottak, és amikor 11 évvel később angolul is megjelent, Susan Sontag „a legnagyobb kortárs regénynek” és „a huszadik század egyik legnagyobb könyvének” nevezte.
A személyes felelősség, vagyis az egyén megalkuvó morálja következményeinek a vállalása visszatérő téma a történelemről és az irodalomról szóló írásaiban. Amikor például arról kérdezték, mivel magyarázza, hogy egyre több a fiatal magyar író, egy kicsit eltöprengett, majd így válaszolt: „Ez annak az eredménye, hogy nem vagyunk többé elszigetelődve, és ez lehetővé teszi, hogy politikailag egyáltalán ne kelljen elköteleződnünk – sőt, éppen ellenkezőleg – mintha a fiatalokat egyáltalán nem érdekelné a morál. Az élet legparányibb részleteivel foglalkoznak: hogyan emeljük fel a poharat, mit látunk utazás közben. De a nagyszabású gondolatok nem foglalkoztatják őket.
Nem is olyan régen vitába keveredtem egy hadtörténésszel, aki úgy véli, Magyarország áldozat volt a háborúban, Németország pedig elkövető” -folytatta. „Szép kis történetekkel áltatjuk magunkat, míg Németország egyedülálló a világon a tekintetben, hogy szembenézett a múltjával, és nem csak a háborút illetően. Éppen ez a szembenézés az, amit a magyarok, a franciák, a hollandok és az amerikaiak és még sokan mások nem tettek meg.”
(Michael Kimmelman: Egy író, aki számára a történelem folyamatos jelen. The New York Times, 2007. november 1. és International Herald Tribune, 2007. november 5.)
Válogatta és fordította Puszta Dóra
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 03. szám
