Forrás: ÉS

Majtényi László

„…mindig az emberek szabadságát…”

Sólyom és kritikusai

Előszó

Majdnem mindenki haragszik a köztársasági elnökre, itt is és ott is. A kormányoldal hangosan, a másik meglapulva, csendben. A demokrácia működőképességének egyik jelzője szerintem is, ha a köztársaság elnökét szabadon, hangos szóval, tollal és tettel bátran bíráljuk. Ez nekünk megvan, magyar virtus, és magasról nézve jól is megy minekünk. Vannak ugyanakkor kétségeim a tekintetben, hogy ebből a közbátorságból mennyi a bátorság. A megbírált dolga, hogy tűrje a támadásokat, ne sajnáltassa magát, hisz hivatali kötelességét ezzel is csak teljesíti: mert ha jól tűr, talán példát mutat, ha nem, akkor csak újabb bajt okoz. Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Sőt, figyelnie is kell a bírálatokra, hisz állandóan tanulnia kell az elnökösködés mesterségét. A bírálóknak is lenne dolguk még: nem árt, ha veleje van a kritikának.

A baloldal és sajtója nagyon büszke arra, hogy általában színvonalasabb, különösen pedig racionálisabb bírálatot alkalmaz, mint riválisa. Mára viszont uralkodó lett a szenvedélypolitizálás, ezért ha a két fél között volt korábban különbség akár az érvek minőségében, akár a mondatok épségében, nekem úgy tetszik, mostanra záródik az olló, a közbeszéd, a közírás lefelé nivellál. Elvesztettük a fejünket, immár össznemzetileg.

Személyes viszony

Sólyom mellett szólok, és ezt ma már magyaráznom kell, hiszen kánont sértek, a körben, ahol annyira, amennyire otthonos vagyok, haraggal említik nevét. Sőt a feltételezés ellen is védekeznem kell, hogy az igazságot szeretem-e, vagy valami mást. Napról napra bizantikusabb ez az ország, árasztja a hatalomban lévők iránti örök hűség, és az örök hűséggel kézen fogva járó tőrvetés romlottságát. Csapdát ás a hízelgő. Ez az írás nem a hatalom és a tekintély oltárán bemutatott áldozat. És nem törleszt adósságot. Több mint harminc éve ismerem Sólyom írásait: a személyiségi jogokról szóló könyvét megjelenésekor elolvastam, és nem ez volt az első olvasmányom tőle. Személyes ismeretségünk is több mint két évtizedes, jóval a rendszerváltás előtt kezdődött. Folyóirat-szerkesztőként gondoztam írását, kutatási témáink is közel álltak mindig. Külön hálás vagyok azért, hogy idősebb, nevesebb pályatársként nem védte tőlem felségterületét, ellenkezőleg. Egyébként is, Sajó András mellett őt tartom szakmám legjobbjának. Nem tagadom, kedvelem is. Már 1988 tavaszán, az oslói egyetemi könyvtárban ülve, nem is remélve a varsói paktum hamari beomlását, azt terveztem, lengyel mintára próbálom elősegíteni az ombudsman megszervezését hazámban, és a tisztségre nagy titokban ő volt az első jelöltem. Dolgoztam az általa vezetett Alkotmánybíróságon, de nem közvetlen munkatársaként. Legutóbb köszönettel elfogadtam, hogy ombudsmannak jelölt, mert azt hittem, hasznára lehetnék a hazámnak. Nincs ennél több. Hacsak az nem, hogy ő is, én is meg még páran (a XIX. századi eszményt követve), habár sikertelenül, alkotmányos mintaországot szerettünk volna Magyarországból faragni. Ha eredménnyel jártunk volna, nem itt tartanánk, az ország minden tekintetben, ideértve a gazdaságot is, sikeresebb lenne.

Egyébként, csak megnyugtatásul: nem találkozgatunk sem a felső osztályok előkelő pacalevő versenyein (az asszonykák a konyhában), sem a körzeti falkavadászatokon.

Az ellenszenv

A köztársaság elnökének, mondjanak rá békát vagy tücsköt, valószínűleg nincs oka azt érezni, hogy személy szerint valami példátlan történik vele. Noha az a tér, amelyben a köztársasági elnöki intézmény helyezkedik el, eddig többé-kevésbé kívül esett a gyalázkodáson, azért Göncz Árpádot is illették durva szavak, aljas indulatok. Igaz, neki bőven jutott a szeretetből is.

A mai politikai példák vég nélkül sorolhatók: az ellenzéki sajtó nemrégiben hónapokig azon rugózott, mintha Gyurcsány Ferenc miniszterelnök azt ajánlotta volna a magyar fiataloknak, menjenek külföldre, boldoguljanak bárhol másutt, csak ne itt. Pedig mindannyian tudták, nem mondta, nem ezt mondta. Minden politikus, szerkesztő és újságíró, aki ezt a valótlanságot szajkózta, egytől egyig egyenes szándékkal hazudott. És ez még maga a mérséklet volt, afféle talpsimogatás, más ennél súlyosabb vétségekhez képest.

A magyar közélet első maximája: semmi méltányosságot senkinek. A második: büszkén ragaszkodjunk kudarcainkhoz. A harmadik: aki nincs benne a seftben, az lúzer. (Elismerem, ma még vannak az elitben olyan öregedő csatalovak, akik ez utóbbit elutasítják, egyelőre.)

Ha a baloldal és a liberálisok nem gyakorolják azt az erényt, hogy a racionális diskurzus szabályai szerint fogalmazzák meg véleményüket, de még ellenszenvüket is, nem tarthatnak igényt arra, hogy a másik oldal ugyanígy tegyen velük1. Ha a másik oldalon csak a civilizációs hiányt látjuk, világos, nem akarunk megszabadulni saját civilizációs deficitünktől2. Jól van ez így, nincs tétje a viselkedésünknek, hacsak az nem, hogy a hazánkat tesszük tönkre, tesszük még tönkrébb.

Elnöki karakter, kulturális távolság

A kiránduló, erdőt járó elnök, ha nem is, mint Dante, szintén félúton jár, épp ciklusa felénél. Az erdő a kiránduló számára tud sötét, félelmetes lenni, de az erdő lakói is ismerik a szorongást, ha idegen lépdel köztük.

Megbízatása felezőjén Sólyomot elnökként a jobboldalon nem kedveli a fősodor, de itt most erről a másikról, az általam jobban ismert balliberális oldalról, a Vas István által találóan közegnek nevezett képződményről szólnék.

Kétféle pozitív mintaadó elnöki szerepet lehet elképzelnünk, nem többet, mely forrása lehet az elnök személyes tekintélyének. 1) Az elnökünket kedveljük, mert Ő közülünk egy, olyan, mint mi magunk, milyen magasra jutott és mégis, megmaradt jó szakinak, parasztnak, családanyának, bárminek 2) Az elnököt azért kedveljük, mert olyannak látjuk, amilyenné magunk is szeretnénk lenni.

Az belátható, biológiai határ, hogy Sólyom nem töltheti be a jó családanya szerepét, de a joviális mester-ember szerep is idegen tőle. Alakíthatná, ha akarná, a tanárembert, a félszeg értelmiségit, de jól teszi, hogy nem teszi. Alkati kérdés, hogy Sólyomra a második szerep illik csak, magában ezért megsértődni rá, dőreség. Ebben a szerepben, függetlenül attól, hogy egyébként szerethető ember-e, a szeretet helyébe a tisztelet lépne. Csakhogy mi szeretni ugyan tudunk, de tisztelni nem. Pedig a szabadelvű jogállamtól nem idegen a tekintélyek elismerése. Az egymással vitatkozó állásponton lévőknek kölcsönösen illő figyelemmel kellene figyelni a tekintélyes státusférfiakra/nőkre. Boldogan halnék meg, ha megérném, ha a némely politikusokra, de legalább a közjog képviselőire újra némi tisztelettel tekinthetnék. Hogy mondta Kemény Zsigmond 48-ról? „A személyek tisztelete diccssugárt vont az új institúció körül, megaranyozta a gép minden karikáját, minden szegét és minden deszkadarabját. A közönség ennélfogva néhány hét alatt hozzászokott a hazát összekötni az 1848-as alkotmánnyal, mert ezen alkotmányt szívében már kezdet óta összekötötte az ellenzék legragyogóbb neveivel, amelyek az első magyar minisztériumban fénylettek.”3. A szabadelvű jogállamban a szabályok az intézmények tisztelete az első, de a (soha nem pótolhatatlan) személyekre, tekintélyekre, a Leviatán sárkány-testét borító arcokra is szükségünk van ahhoz, hogy az intézmények, szabályok uralmában hinni tudjunk.

Feltűnő, hogy a barát-ellenség felismerő lelki készülék által jó okkal „idegennek” érzékelt Mádl Ferencet mennyivel több megértéssel fogadta a ballib közeg, mint Sólyomot. A magyar baloldal opportunus, nem ideologikus. Sajnos. Ösztönei viszont működnek, teszem hozzá, hogy ezek jórészt rossz ösztönök. Miközben (szégyellem ezt az evidenciát leírni) a megértés képességére nem akkor szorulunk, amikor a másik ugyanazt érzi, ugyanazt tudja és mondja, amit éppen mi, hanem amikor a valóban mást kell érdeme szerint elismerni. De valóban olyan nagy-e a mostani elnök és a balliberális közeg közötti kulturális távolság, mint a fogadtatás (hiánya) alapján hinnénk? Sólyom több nyilatkozatában, saját emberi jogi nézeteire utalva, ennek épp ellenkezőjét állítja. Talán éppen ez a közel-távol olyan riasztó. Esetleg, és ez is jó kérdés, a baloldalon tényleg olyan fontosak-e a szabadságjogok, mint gondolni való? Milyen baloldal ez a baloldal?

Ha meg éppen a hatalomról magáról van szó (a szocialisták, emlékezzünk, egyszerűen elbénázták az elnökválasztást), talán a kognitív disszonancia jelenségével is magyarázható az árnyalatlanul ellenséges viselkedés. Ha, bár csak egyetlen mondatig lélektani magyarázathoz jutottam, van még valami ingerlő az elnök személyiségében: a makacsság, önfejűség. Nincs tekintettel, nem igazodik. Továbbá a főnökök szeretnek viccelődni, mi pedig szeretjük, ha joviális a főnök. Az ő magatartása a mameluk-kurzusban nem érthető, idegen. Pedig ez a fajta viselkedés, az ilyen ember a kiszámítható.

Mindenesetre az őszödi beszéd óta világos, egyértelmű, a kormányzati propaganda minden eszközével rátolja az elnököt az ellenzékre, azt üzenve a bázisnak, hogy érdektelen, mit mond az elnök, ő csak Orbán egy embere. Az ellenzék pedig, túl az elnök váratlan húzásaira válaszolni nem tudó pillanatnyi meghökkenésein, és azon hogy korlátolt modortalanságaival4 vagy magának a harmadik köztársaság becsmérlésével rendszeresen és súlyosan megsérti Sólyomot, köszöni az ajándékot, és minden erejével húzza is magára, igen, ő a mi emberünk, vádoljanak bármivel, igenis vannak eszményeink, tekintélyeink. A kormányoldal, sértődés ne essék, ostobán jár el, mert az elnöki tekintély, noha rombolható, nem szüntethető meg mégsem, tere sajátlagos tér. Ha a kormánynak lenne egy csöpp esze, például az alkotmányvédelem fontosságát hangsúlyozva, húzná magához az elnököt, ha még egy csöpp lenne, hagyná ott, ahol van.

Konzervatív jogvédő, liberális katolikus

Sólyom nézetei és vonzalmai sok tekintetben megfelelnek a klasszikus és mérsékelt konzervatív tradíciónak. Az egyik tavalyi beszéde5 alapján például tudható, ellenzi a homoszexuális párok jogát a házasságra. Más tekintetben viszont eszméi zavarba hoznák, már ha lennének ilyenek, a baloldali és a jobboldali elemzőt is. Miközben nézetrendszere koherens.

Olyan érthetetlen posztmodern ügyekért lelkesedett fiatalon, és dolgozik értük évtizedek óta, mint a személyes adatok védelme, az információszabadság6 és a környezetvédelem. Ami pedig ezektől nem független, de talán még fontosabb, hogy a köztársaság elnöke megbízhatóan gyűlöli a totalitarianizmust, soha nem habozott a faji felsőbbrendűséggel kapcsolatos undorát kimondani és kimutatni; általában is megveti a tekintélyelvű államot, és biztosan ugyanígy vélekedik – erre még vissza kell térnem – saját esetleges tekintélyuralmáról is, azaz szilárd híve a harmadik köztársaságnak. Ugyanakkor jogfelfogásában mélységesen individualista.

Miközben a politikai baloldal szellemóriásai közül többen szívesen merengnek a püspökkel, pékkel, rektorral, gyógyszerésszel, megyei góréval ékes második parlamenti kamara gondolatán, addig Sólyom viszolyogva utasítja el a korporativizmus minden formáját, pedig ez hagyományosan kedves eszméje a köztes európai jobboldalnak.

A köztársasági elnök hitvalló katolikus, de (rendszerint) távolságot tart a rítusoktól, kerüli az állami pompát, a vallási és a világi jelképek, zászlók együttes és külön-különi lengetésében nem járt soha élen. A közjog tereit, ugyancsak ellentétben a hazai jobboldal gyakori csiricsáré törekvéseitől, szívesen elválasztja a szakrális tértől. Alkotmánybírói elnöki esküihez, baloldali utódjával ellentétben, nem igényelte sem az Aranybulla jelenlétét, sem misztikus kisugárzását az érseki palotában. Akadémiai székfoglalójában ironizált a Szent Korona tanának melengetésén. Ha nem radikális változataiban, de helyesli, vallja az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvét. Azt is tudja, az egyház csak árt magának, ha megszenteli a világi hatalmat. Magyarországon, mivel neveletlen az elit, a protestánsok, az ateisták (a fedetlen keblekkel, a combtőig érő szoknyákkal együtt) mind ott tolonganak a pesti körmenetben; itt a katolikus elnök és az elnök, aki katolikus elhatárolása, de még a különbség megértése sem könnyű. Mégis Sólyomhoz, szerintem (és remélem) a második áll közelebb. A szélsőradikálok durván támadták amiatt, hogy beiktatását követően ünnepükön meleg hangú levélben köszöntötte a vallásos zsidókat, de karácsonykor bezzeg „elmulasztotta” a keresztény hívek köszöntését. Holott az ember nem köszön önmagának.

(Világos gesztus lenne, ha a köztársaság elnöke történetesen valamikor zsinagógában, református, evangélikus templomban, mecsetben, metodista imaházban stb. vendégként megjelenne, az első sorban, illetve díszhelyen foglalna helyet, de a katolikus szertatáson akár az államalapító Szent István napján is, hívőként, az állam és az egyház elválasztottságát jelezve, már a második sorban ülne, igaz, félő, hogy a jobb közönség nem értené. Emlékezzünk csak arra, mekkora ribillió támadt abból, hogy Sólyom mögött az első szilveszterkor nem kókadozott a nemzeti lobogó. Gyengébbek kedvéért, a gesztus értelme kettős volt: a hajnali részegségnek nem jár a nemzeti jelkép, továbbá: az évek fordulója nem nemzeti ünnep, Magyarország pedig, ellentétben például az Amerikai Egyesült Államokkal, elég régi ahhoz, hogy ne lengessen mindenütt, ahol az elnök megfordul. De ezt, úgy látszik, nálunk nem lehet megtenni, és ezt Sólyom is belátta.)

Sólyom többször is utalt arra, hogy az alkotmányos alapjogokkal kapcsolatos nézetei meglehetősen közel esnek a baloldali értékekhez. Teológiai fejtegetésekbe nem bonyolódhatom, de amire itt utalok, az előtte van a teológiának. A kereszténység pozitív botránya, hogy az eltelt történelemben a pénz-, kéj-, és hataloméhes egyházakat a világi hatalom újra meg újra szétmálló, beomló boltívei nem temették véglegesen maguk alá, mert akadtak, akik az evangélium üzenetének pislákoló lángocskájával, mely a minden emberi lény azonos értékét, méltóságát hirdeti, szépen kisétáltak a romok közül. Ez a rebbenő fényű mécses, hiába a szép hivatal légritka tere, Sólyom kezében is ott van már évtizedek óta.

Nézzünk most eseteket, ítéleteket

(Forró ősz – 2006. szeptember-október) Sólyom hivatalba lépésekor így beszélt: „Mától kezdve az alkotmány szerint én képviselem a magyar államot. Szinte megtestesítem. Éppen ezért szükséges leszögezni, az állam nem én vagyok”, majd – mintha az állam-gép alkatrészeként betöltött szerepét a polgárok szabadsága jegyében azonnal értelmezésre szorulónak látná -, Hobbesra utalva, felidézi a Leviatánt, a tengerből kiemelkedő szörnyet, mely „békét és biztonságot nyújt a népnek, de szabadságot nem ad, csak annyit, amennyit éppen jónak lát”. Ő viszont nem ennek a Leviatánnak a mosolya: „…akik ezt [az államot – M. L.] szolgálni vagyunk hivatottak, úgy kell ezt a kötelességünket teljesítenünk, hogy mindig az emberek szabadságát, a szabadságjogukat tartsuk szem előtt.”7 Nincs kétség, ez elnöki program. Nekem tetsző.

Igazán figyelemreméltó, hogy a kormányoldal és a kormányoldali közvélemény, a korábbi tartózkodásból máig tartó szenvedélyes haragra váltó érzelmeit a köztársasági elnök 2006. őszi magatartása váltotta ki. Ebben a magam részéről azt is látom, hogy az elemzésre, a gondolkodásra általában csökkenő a hajlam8. Ugyanis az elnök magatartása, cselekedetei egészében nem az ellenzék, hanem inkább a kormányoldal számára voltak kedvezőek9. Persze Sólyom nem kedvezni kívánt a kormánynak, ez a szándék aztán bizonyosan nem kísértette, hanem csak azt láthatta Magyarország népe, hogy ő, függetlenül személyes ítéleteitől is, nem az ellenzék, hanem az alkotmány embere. Az alkotmány pedig, mert az alkotmányok már csak ilyenek, a fennállót védi. Ebből, az okokra és következményekre nem tekintő baloldal annyit értett, hogy az elnök kemény szavakkal illeti az akkor még saját közönsége által körülrajongott miniszterelnököt.

2006. szeptember 17-én részletek kerültek nyilvánosságra a miniszterelnök őszödi beszédéből. A köztársasági elnök 18-án nyilatkozatot tett, melyben azonnal hangsúlyozta, hogy „a miniszterelnök és a Kormány nem a köztársasági elnöknek felelős, hanem az Országgyűlésnek. Csak az országgyűlési képviselők többsége vonhatja meg a bizalmat a miniszterelnöktől és egyúttal a Kormánytól.”

Ekkor az elnök sok tekintetben legérdekesebb megszólalásaira került sor, elemzése külön tanulmányt igényelne; nem kényelmi, hanem terjedelmi okból csak annak leszögezését tartom elengedhetetlennek, hogy könnyedén bizonyítható, Sólyom nem fűtötte, hanem hűtötte a válságot.

(nemegyeztet) Az egyik legvitathatóbbnak látszó és legvitatottabb újítása az elnöknek az, hogy azoknak a közméltóságoknak a jelölésébe, melyeket az alkotmány rábíz, elődeivel ellentétben nem egyeztet a pártokkal. Az egyeztetés a frakciókkal nem állandó jogszokás. Göncz Árpád emlékeim szerint egyeztetett, Mádl Ferenc pedig vagy egyeztetett, vagy nem. Érdemes elővenni az előző ombudsman-jelöltek 2001-es meghallgatásáról szóló bizottsági jegyzőkönyveket10. Az ellenzék ott azon füstölög, hogy „gondolom, mások is tegnap este szereztek arról tudomást, hogy a köztársasági elnök úr kit javasol”, miközben a kormánypártok értetlenkednek, hogy „kétségbe vonják a köztársasági elnökének jelölési jogát”. 2001-ben nemcsak az egyeztetés, hanem még a frakciók tájékoztatása is elmaradt (az ombudsman-jelöltek nevét csak az ülést megelőző este [!] tudták meg a képviselők).

Az alkotmányjogi pozitivizmus szerint az elnök nem köteles jelöltjeiről egyeztetni. Punktum. Persze, nem ez az igazi kérdés. Nem indokolatlan elővennünk a mögöttes elveket. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy akadályozza-e a deliberáció érvényre jutását a Sólyom által programmá tett nem egyeztetés. A nyilvános, szakadatlan vitát a közjóról a politika alkalmatlansága akadályozza, nem az elnök. Ha Sólyom a pártok vezetőivel előzetesen egyeztet az általa jelölendő személyekről, legyen bármennyire makacs, ledarálnák. Erősködhetne ugyan, hogy közismert pártidiótákat nem jelöl. Sekély siker lenne. Azokat jelölhetné, akikről ez nem köztudott. De ha nincs a setét zugokban egyeztetés, akkor nincs a setét zugokban egyeztetés. A hatalom nélküli elnök jelöltjét csakis meritokrata mérlegelés után választhatja ki11. Ha nem így tesz (nem voltam mindegyik jelöltjétől elragadtatva), saját tekintélyét teszi kockára. Ezzel inkább megnyitja a nyilvános deliberációt, semmint megakasztja. A kormány- és ellenzéki párti parlament a neki ellenszenves jelöltből, az elnök alkalmatlan választottjából, akár együttesen, a legnagyobb nyilvánosság előtt, a kamerák és mikrofonok előtt csinálhat bohócot. Ha viszont nincs a kiváló/kutyaütő jelöltekről semmi vita, arról nem a jelölő tehet, hanem az alkalmatlan parlamenti bizottságok, amelyek nem tudnak kérdezni. Teli van a sajtó azzal, mennyire kudarcos Sólyom „nemegyeztet” politikája. Holott csakis ennek, az elnök makacsságának köszönheti országunk, hogy hosszú történelmében éppen most, a kitűnő, magát romaként meghatározó Kállai Ernőből közjogi méltóság lehetett. Biztosan tudom, mert igazán közelről láttam, ha Sólyom egyeztet a jelöltjéről, ez a dicsőség nem történt volna meg velünk.

(nemfogkezet) Semmi kétség, a nem kézfogás a kitüntetettel akkor is az elnök hibája, ha, amint látszódott, a kölcsönös zavarban a másikkal együtt hozták össze. De vajon nem lett volna ez az affér kiváló alkalom arra, hogy arról beszéljünk komolyan, vajon mennyire és miben kontinuus a harmadik köztársaság Kádár országával. Elmulasztottuk. Továbbá beszélhettünk volna arról, mik azok a Kádár-korban szerzett közügyi érdemek, amelyekért a harmadik köztársaság is hálával tartozik, és melyek azok, legyenek bár valódi érdemek, amelyekért nem. Ezt is elmulasztottuk, mert mi elutasítjuk a moralizálást.

(szeressük a rendőrséget) A zavargások első évfordulóján elmondott beszédével ugyancsak jó adag parazsat gyűjtött a fejére. Akkor így szólt: „A tüntető nem szegheti meg a törvényt. De a jogállamot a rendőrség törvénysértő erőszakos fellépése különösen sérti”12. Ezt számos emelkedett szónoklat egyenesen megbocsáthatatlannak minősítette, merthogy az elnök szerintük a rendre veszélyesebbnek tartja a rend őrét, mint az őrjöngő randalírozót. Itt, szerintem, szövegértési nehézségek fennforgásai adódtak, anyanyelvi értelemben. Ha segíthetek, ez a két mondat nem azt jelenti, hogy Sólyom szerint a rendőrség a forradalmár Debillel, Satuval és Csucsuval szemben dönthette volna be a törvényes rendet, hanem, hogy a jogállami intézmények működésére más szabványokat kell alkalmaznunk, mint a huligánok működésére. Hányszor leírtam ezt én is! Ellenkező esetben ugyanis oda a fölényünk.

(az ellenzék szekértolója) Az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvénytervezetet az alkotmány 26. § (2) bekezdésére hivatkozva az elnök megfontolásra visszaküldte a parlamentnek. A köztársasági elnök nem hagyott semmi kétséget aziránt, hogy a törvénnyel alapvetően nem ért egyet, azt rossznak tartja, utálja. Ha úgy működne, mint a többiek, elég lett volna annyit mondania, hogy a törvény alkotmányellenes, mert (egészben vagy itt-ott) sérti a „jogállamiság”-ot, vagy még ennél is szebb megfogalmazásban, a „jogállamiságból fakadó jogbiztonságot”13, esetleg ugyancsak nem nagyon tiszta dogmatikával felhívhatta volna a „tulajdon alkotmányos oltalmá”-t.

És akkor a napraforgó Alkotmánybíróságon a kormány tényleg megnézhette volna magát. Az alkotmány embere szakmai lelkiismeretére hallgatott, semmi másra.

(királykodik) Ebben éppen van igazság, de féligazság. A köztársaság híve vagyok, nem kell talán bizonygatnom, hogy a legitimista vonzalmaktól annyira vagyok távol, mint Makó Jeruzsálemtől. Azt látom, a köztársasági elnök több gesztusa bántja a közvélemény „republikánus” hangadóit. De bevallom, ezt a vádat nagyon is hígnak találom. Jó, biztosan még jobban kellene vigyáznia az elnöknek gesztusaira, szavaira, félmondataira is. Ellenben a magyar alkotmányos rendszert úgy találták ki, hogy az elnök 1) nem gyakorol végrehajtó hatalmat; 2) nincs törvényhozó hatalma; 3) nem ítélkezik. Ha a köszönőemberi szerepet „Excellenciás Uram, mély megelégedésemre szolgál, hogy megbízólevelét átvehetem!” kevesli – habár ez is éppen uralkodás -, mi a búbánat marad neki, az uralkodáson kívül14. Kifejezi a nemzet egységét, szózatokat intéz a néphez, címeket, érdemrendeket adományoz, kegyelmez (anélkül, hogy indokolna), felment és kinevez, jelöl, végül jogarát nagy ritkán a küllők közé lökheti, de más alkotmányos szerv segedelme nélkül nem állíthatja meg a törvényhozás biciklijét. Abban a közjogi kultúrában, amelyhez tartozunk, mondjuk ki: az elnök királypótlék, vagy, legyünk tisztelettudóbbak: pótkirály.

(azthiszierkölcsifenomén) Hogy jön ő ahhoz, hogy erkölcsről beszéljen? Az ember, akinek az apósa pártfunkcionárius volt, piha-piha. Édes jó istenem, hova kerültem! A politika fogalma szerint (nem magyar valóságában, persze) a közjóról szóló szakadatlan beszéd. A pártpolitikából kiemelt államfőt arra találtuk ki, hogy az erkölcsre figyelmeztessen, szakadatlanul. De az a jó, ha a köztársaságielnök-személy az elnök szózataiban árnyékban marad. Beszélnie kell az erkölcsről, de ugyanazzal az óvatos személytelenséggel, amilyennel a jó alkotmánybíróság a jogról beszél. Maga az államgép, az új, a „…mindig az emberek szabadságát…” kereső Leviatán beszél ilyenkor. Sólyom éppen az ilyen megszólalásokat keresi, ezekben a legelevenebb, és itt tűri legrosszabbul az elit. Lehet bírálni, ha az elnök személyes morálja közbeszól, de ha nem, akkor fölösleges erőlködés azon parázni, hogy mármeginmoralizál, amikor azt kellene vizsgálni, hogy az elnök által kimondott erkölcsi elv és ítélet helyes-e, alkalmazása az adott helyzetre találó-e?

Az Alkotmánybíróság Sólyom-korszakbeli szövegeiben csak néha bukkan fel a hivatkozás az alkotmány értékrendjére, de általában ezt a bíróság, akárcsak a természetjogi érveket, Sólyom intenciói szerint is,15 tudatosan mellőzte. Több oka volt ennek, de az a belátás a legfontosabb, hogy ha a nagyhatalmú Alkotmánybíróság az alkotmány értékrendjére alapítja a döntéseit, akkor túl szabaddá teszi a kezét. A köztársasági elnök Sólyomnak – ellentétben az alkotmánybíró Sólyommal – viszont kedves fordulata lett az alkotmányos értékrend16 vagy „a demokrácia morális alapjainak” védelme. Szerintem ez helyes (lehetne persze vitatkozni, hogy jól látom-e?), hiszen most, amikor nem alkotmánybíró, szava nem kötelez senkit, éppen ezzel köti meg saját kezét, állításait ellenőrizhetővé és vitathatóvá teszi. Sem az alkotmányosság egyetemes értékrendje, sem a mi alkotmányunk értékrendje nem valami megfoghatatlan dolog. Ezek fényében megvitatható például, hogy mikor nem hazudhat a politikus, vagy hogy van-e Magyarországon demokrácia (Orbán szerint ugyanis nincs, és erről, ha ezt a ballib közeg nem is nyugtázta, volt pengeváltás az elnök és az ellenzéki vezető között). Amíg erre hivatkozik, könnyen eldönthető, hogy amit az elnök a helyes erkölcsről mond, igaz-e? Már ha lenne vita.

(doktrínerliberális) Az Országgyűlés 2007 őszén módosította a polgári törvénykönyvet, és a személyhez fűződő jogok körében próbált védelmet adni a közösségek tagjainak az ellenük megnyilvánuló gyűlölködéssel és fenyegetéssel szemben, olyan ügyetlenül, hogy a törvényt ugyanúgy lehetne a szabadság korlátozásaként, mint annak védelmében alkalmazni. Ha Sólyom nem támadja meg az Alkotmánybíróságon, akkor a törvény alapján először talán éppen az ÉS-t vagy a Népszabadságot fogná fülön a bíróság, ha például az erőszaktól közismerten irtózó Magyar Gárdáról szigorú szavakkal szólt volna. Mert a hó-lelkű gárdisták személyére bizony átsugározhat a gárda általános bírálata,17 ami nekik valószínű lelki szenvedést okoz. Erre a parlamentben Sólyomot azonnal doktriner liberálisozták, a nyilas honlapok vállon veregették, a zsidó vezetők pedig, szerintem eltévesztve a címzést, merészen bejelentették a Sándor-palota karácsonyi zsúrjának bojkottját.

(külpolitika) Nem értek hozzá, és készséggel elismerem becsületszóra, hogy az elnök gyakorlatlan külpolitikus. Csakhogy bámulatos, az idevalósi politikusok mennyire nem fogják fel, hogy Magyarország ma annyira független, amennyire a függetlenség szónak jelentése van. Majdnem ötszáz évig, 1526 óta ismeretlen volt számunkra ez az állapot. Sólyom, talán nem mindig hibátlan gesztusokkal, a külpolitikában azt képviseli, hogy Magyarország értékek jó gazdája, nem pedig kocsmai kötekedő, és nem is a hatalmasok talpnyalója.

(az ő hatalomvágya és a mi viszonyunk a kultúrállamhoz, a peronizmushoz) Ha van valami alapja annak, hogy Sólyom elnöki hatalma kiszélesítésén dolgozik, az kizárólag a szimbolikus térben értelmezhető. A kisujját nem mozdította sem a végrehajtó, sem a törvényhozó, sem pedig a bírói hatalom felé. Elképzelhetetlen látvány, hogy – miközben szó szerint „főparancsnok” – fényes fegyverzetű udvari ezredek vonuljanak előtte föl és alá. Akad pedig magyar politikus, akivel ezt a képet jól el tudom képzelni. Az alkotmány embere azon kevés vezetésre termett magyar politikai személyiségek egyike, aki legtitkosabb vágyaiban is undorral fordul el a peronizmus belarusz-magyar modelljétől.

Lehet, hogy ezt a hosszú írást azért is írtam, hogy a következő pár sort is papírra vessem: Ma köztársaságunkat a prezidenciális fordulat veszélyezteti leginkább, ami a harmadik köztársaság és az alkotmány bukását jelentené. Ezzel kompország hajóját a Nagy Kormányos18 megint a keleti kikötők felé fordítaná. Sohasem történik, hogy a zsarnok csak úgy belép az ajtón. Mindig mi engedjük be. Ha paradoxonnak is hangzik, de a prezidenciális köztársaságnak – ami persze nem a zsarnokság maga, csak nálunk majd azzá lesz – a közjogban most éppen a köztársasági elnök a legkomolyabb akadálya.

Utószó

A köztársaság elnöke nem szeretnivaló, hanem komolyan veendő.

A szociáldemokraták, a baloldali, a konzervatív és a nemzeti liberálisok jól tennék, ha nemcsak a köz lelkiismeretes munkását látnák benne, de a parlamenti demokrácia, a harmadik köztársaság tekintélyes védelmezőjét is.

Még valami: ne azt tessék kiolvasni mindebből, hogy szerintem az elnök tökéletesen teszi mindenben a dolgát. Ezt a munkát nem is lehet hibátlanul elvégezni. A figyelmes olvasó észre is vehette, miközben az elnök működésével nagyrészt elégedett vagyok, lenne miről bíráló megjegyzéseket tennem. Ha nem intene óvatosságra a közeg.

1 Sólyomról szólva a kevés üdítő kivétel egyikét a Magyar Narancs 2007. karácsonyi számában olvastam: M. László Ferenc: Villogó zöld.

2 Lásd erről Kis János 2007-ben a Népszabadságban és az ÉS-ben írt publicisztikáit.

3 Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre, 1982, 301. o.

4 A sok eset mellett gondoljunk például a Nagy Boldizsár ombudsman-jelölt elbuktatására, a szavak és a tettek különbségére.

5 2007. október 28., Nagycsaládosok Országos Egyesülete

6 Érdekes viszont, nincs terem ezt kifejteni, hogy az információszabadság fejlettsége szerte a világon a protestáns kultúrájú országokban erősebb, mint a katolikus hátterűekben. A protestáló reformátorok a XVI. század óta elsőként átlátható egyházat követeltek. De ez sem inkoherencia nála, Sólyom nem bigott, a középkorias vallásosság tőle idegen.

7 A hivatalba lépéskor mondott beszéd, 2005. augusztus 5.

8 Illetve mégsem mindenütt: jó szívvel ajánlom az olvasó figyelmébe A megosztó válság: 2006. ősz című kötetet, melyet debreceni egyetemisták írtak, Kossuth, 2007, 243. o., szerkesztette: Dénes Iván Zoltán

9 Ha végigszálaznék minden részletet – természetesen a többi szereplő teljesítményét is így kellene vizsgálnom -, valószínűleg arra jutnék, nem tett ki minden hangsúlyt, tökéletesen.

10 Jegyzőkönyv az Országgyűlés Alkotmány- és Igazságügyi Bizottságának 2001. június 18-i üléséről (AIB/12/2001. AIB/118/1998-2002.)

11 Az a vád, hogy ez alkalmat ad az elnöki klientúra-építésre, nem olyan komoly. Ugyan mivel fogná megválasztásuk után klienseit, és hogyan, mit is kérne tőlük? Ellentétben a pártgórékkal, semmit nem ígérhet, semmivel nem fenyegethet.

12 Beszéd, Műegyetem, 2007. október 22.

13 E kifejezések, fogalmak szíre-szóra használata mára elterjedt, ami – ezt főleg az alkotmányjoggal foglalkozók értik – az alkotmányosság értelmének szétzilálásához vezet.

14 Tudnivaló, hogy ő szüntette be azt a szép szokást, hogy az elnök jelenlétében a Sándor-palota zászlórúdján fennen, távollétében csak félárbocon lobogjon a trikolór. Mit kapna most, ha a félárbocozás az ő ötlete lenne?

15 „Az Alkotmánybíróság nem az alkotmány feltételezett értékrendjéből indult ki”, írta.

16 2006. március 15.: A szabadságjogok mindenekelőtt értékek; az alkotmányos, szabad államnak értékrendje van, azon alapul. „Az alkotmányban megnyilvánuló értékrend védelme”; „Az alkotmány feletti őrködés az alkotmány értékrendjének a védelmét is jelenti”, 2006. március 13., Ab-indítvány.

„Alapvető erkölcsi normák betartása is szükséges”; „A tegnapi hír morális válságot okozott Magyarországon. A miniszterelnök reakciói ezt a válságot fokozták, mert személyes felelősségét összemosta az utóbbi tizenhat év politikájának értékelésével.” 2006. szeptember 18.

„Az alkotmányban meghatározott hatáskörei gyakorlásán kívül az államfőnek általában a feladata az őrködés az állam demokratikus működése és az alkotmány értékrendjének érvényesülése felett. Erre vonatkozó gesztusait lehetőleg a pártpolitikai napirendtől függetlenül teszi meg.” 2007. szeptember 10.

17 Én például, nem oly régen, óvatlanul trappoló rohamkéményseprőknek neveztem őket, a két gárdistaavatót meg az egy ripők, egy ripacs minősítéssel illettem, a legnagyobb példányszámban.

18 Nyilván már ismerjük, de még nem tudjuk, ki ő.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 03. szám