Bitskey Botond
Észrevételek
Az elnöki hivatalba mindig is nagyszámú levél érkezett és érkezik állampolgároktól, akik a legkülönbözőbb ügyes-bajos dolgaikat szeretnék elintéztetni a köztársasági elnökkel. Az elnök adjon szociális segélyt, változtassa meg a jogerős bírósági ítéletet, biztosítsa, hogy az elvált apa láthassa a gyereket, adjon „kegyelmet” polgári ügyben, vonassa vissza a szomszéd építési engedélyét, és lehetne sorolni napestig. Ebben talán valamilyen végső hatalom iránti vágy bújik meg, lényegében a „felmegyek akár a királyhoz is” gondolat modern megnyilvánulása lenne ez. Mint nem is oly régen a „Kádár-titkárság” mítosza is. A Köztársasági Elnöki Hivatal munkatársai természetesen igyekeznek ezekre a levelekre válaszolni, ám sajnos nem tudnak mást írni, minthogy a köztársasági elnöknek az adott ügyben nincs hatásköre.
Hasonló gondolatokkal olvastam Donáth Ferenc reakcióját a múlt heti Visszhang rovatban (Az eskü díszlete, ÉS, 2008/2.) Kumin Ferenc kollégám levelére. Nem szeretnénk, ha az ÉS az elnöki hivatal levelezőrovatává válna, mégis szívesen sorra venném, hogy írásában a szerző miket várna el a köztársasági elnöktől. (Mindezt anélkül, hogy ismételten kitérnék részletesen azokra a sajnos terméketlennek tűnő vitákra, amelyeknek során a kritikusok rendre figyelmen kívül hagyják a sokszor elmondott tényeket azzal kapcsolatban, hogy hol, mikor és hányszor szólalt fel nyilvánosan Sólyom László a Magyar Gárda kapcsán, valamint, hogy az 56-os központi emlékmű avatásáról miért maradt távol – a miniszterelnököt kivéve a többi közjogi méltósággal együtt – a köztársasági elnök.)
Donáth Ferenc mindenekelőtt azt szeretné, hogy a köztársasági elnök avatkozzon be egy rendőrségi igazgatási ügybe, amelynek tárgya, hogy valamely közterületen (legyen az bármilyen közel is a Sándor-palotához) egy egyesület tarthat-e demonstrációt. Mondjuk írjon levelet a BRFK-nak, telefonáljon vagy „szóljon oda”. Mindezt olyan mondvacsinált indokkal, mint a saját biztonsága (miközben tudvalevő, hogy a köztársasági elnök nem lakik a palotában, és nem is volt indok rá, hogy azon a hétvégi napon ott tartózkodjon), vagy a Sándor-palota biztonsága, miközben a tüntetések és utcai demonstrációk békés jellegének biztosítása a szervezők és a rendőrség feladata – miként minden gyülekezési joggyakorlás esetén. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy mondjuk az elnök, egy miniszter vagy a kormányfő „odaszól” a hatóságnak egy ilyen ügyben. De ne is menjünk ilyen messzire: egy polgármester nem szeretné, hogy tüntetés legyen a polgármesteri hivatal előtt, és „áttelefonál” a rendőrségre, ugyan, tiltsák már be azt. Ám tegyük fel, hogy megtörténik, amit Donáth Ferenc elvárt volna, és a rendőrség az elnök kezdeményezésére megtiltja a demonstrációt. A szervezők bírósághoz fordulnak, ahol, látva az indokok megalapozatlanságát, a rendőrség határozatát a bíróság hatályon kívül készül helyezni. A rendőrség vajon miként érvelne az ügyben, hogy a köztársasági elnök igénye volt a rendezvény betiltása? Vagy az elnök „odaszólhatna” a bíróságra is Donáth szerint? Ez a fajta hozzáállás a hetvenes-nyolcvanas évek (jog)gyakorlatának, a megyei tanácselnökök horizontjának felel meg, nem pedig az alkotmányos jogállaménak. Ez utóbbiban ugyanis az állami tisztviselők a részükre jogszabályokban meghatározott körben és módon gyakorolhatják csak a hatásköreiket. Márpedig, ahogy legutóbb Kumin Ferenc is hangsúlyozta: a köztársasági elnöknek a jogszabályok semmilyen hatáskört nem adnak a köztársasági elnöknek a gyülekezési jog körében.
Donáth Ferenc azt is elvárná, hogy a köztársasági elnök hasson az egyházakra, hogy valamely ügyben miként „hirdessék az igét”. Ezek szerint az államfőnek nem csupán a rendőrségre kellene időnként rátelefonálni, hanem mondjuk a lelkészekre, a papokra, a püspökökre is. Vagy vasárnap délelőtt a mise előtt a sekrestyében eligazítást tartani. Vallásszabadság, az egyházak autonómiája, az állam és az egyház elválasztása és még lehetne sorolni – ezeket az értékeket nem lehet szép és ábrándos, tankönyvbe illő fogalmakként kezelni, amiket, ha valamilyen konkrét ügy megkívánja, figyelmen kívül lehet hagyni.
Végül azt az igényét fogalmazza meg Donáth, hogy Sólyom László köztársasági elnökként „segíthetne kodifikálni a polgári törvénykönyv módosítását a gyűlöletbeszéddel szemben”. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a köztársasági elnök nem tanácsadója sem a kormánynak vagy az igazságügyi minisztériumnak, sem az Országgyűlésnek. Megint csak: nincs ilyen hatásköre, és egy ilyen feladat nem is következik alkotmányos szerepköréből. Ezzel kapcsolatban azonban további két megjegyzés szükséges. Az egyik, hogy a köztársasági elnök indítványa, amivel a törvényt megtámadta az Alkotmánybíróságon, bizonyos szempontból „segítségként” is értelmezhető: az elnök, pontosan akkor, amikor erre alkotmányos hatásköre feljogosította, részletesen kifejtette, hogy álláspontja szerint milyen hibák vannak a törvényben, és ezek miatt az miért alkotmányellenes. Az ügyben a döntést az Alkotmánybíróság fogja kimondani (amely egyébként szintén nem tanácsadója az Országgyűlésnek). A másik megjegyzés: köztudott, hogy 2002-ben Sólyom László egy, a zsidóságot sértő kijelentés miatt indított perben közreműködve, a sértetteket képviselő ügyvédek felkérésére hosszú tanulmányt készített az ilyen esetekben rendelkezésre álló jogi lehetőségekről, megvizsgálva a külföldi gyakorlatot is. Már ennek a tanulmánynak a végkövetkeztetése is az volt, hogy nincsen alkotmányos lehetőség olyan tág körben a sérelmek orvoslására, mint amilyet a mostani törvény előirányozott. A tanulmány a szaktárca rendelkezésére is állt a törvényjavaslat előkészítése idején.
Bitskey Botond
hivatalvezető-helyettes
Köztársasági Elnöki Hivatal
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 03. szám
