Alig vesszük észre, de a nyári-őszi szezon hazai vitái a nemzetvédőkről, a kiszorított romák számára mégis méltányos vagy nagyobbrészt elsikkadó állami és EU-s támogató programokról, a gyűlöletbeszéd elégséges vagy hiányos korlátozásáról benne vannak az európai fősodorvonalban.
A multikulturalitás nem zsákutca. Az elutasítók a legkülönfélébb színtereken és formákban sok helyütt sikeresen nyomulnak. A jobboldali populizmus hangerejének növekedéséről, persze, eddig is sokat beszéltünk. De hogy közben annál is gyorsabban erősödnek különböző integrációs formák, annál kevesebbet. Például a régi EU-tagállamokban évek óta hullámzó muszlim fejkendővitát a kemény asszimilációs megoldásoknál sokkal sikeresebb, állandósított integráció felé vezető út kikerülhetetlen kísérőelemének hiszem. Nem a zsákutcát jelzi, hanem a kibontakozás olyan irányát, amelyet a XIX. században, például itthon vagy Németországban a zsidóság emancipációja kapcsán már megtapasztaltunk. Hiszen ma már elfelejtettük, mi is kellett a többségi társadalom játékszabályainak elfogadásához. A kisebbségnek ki kellett lépnie a többségi társadalom színpadaira. Nem volt kétséges, hogy annak játékszabályait, viselkedési kódjait, nyelvét el kell sajátítania annak, aki ott sikeres szeretne lenni. Kisebbségi oldalon a vita inkább arról szólt, mennyit kell ehhez a régebbi életmódból, értékvilágból feladni, átalakítani? Mindent vagy csak egyes elemeket? Netán a kisebbségnek a magával hozott hagyományokból is meg kell jelenítenie valamit a többségi oldal felé, hogy az valami módon lássa, kik s milyen alapon szeretnének itt és most betagozódni? A teljesen asszimilálódni akarók ebben az összefüggésben érdektelenek. De láttuk, a többiek kialakították azóta is létező megoldásaikat. Nem egyszerűen megharcolták a kipaviselés jogát, hanem azt új formájában beépítették „modern” öltözködésükbe is. Ahhoz, hogy a hagyományos ruházatot feladják és a többség rendjét elfogadják, sokaknak szükségük volt olyan jelzésre, amely a hagyományos közösséghez tartozást azért valahogy mégis jelzi.
A hagyományos ruházat egyik része itt önállósodik, átlép az új öltözködési rendbe, valamelyest ehhez változik, s egyfajta közösségi indikátorrá válik. Ha nincs integráció, ha a közösség meghatározott foglalkozásokat űzhet, meghatározott helyen lakhat, ha a magánszférában elsősorban vagy kizárólagosan befelé fordul, nincs szüksége betagozódott, de a különbséget mégiscsak jelző kódokra. S az integráció eredménye néhány évtizeddel később, a XIX. század vége felé a nagy zsinagógák megjelenése a magyar városok belterületein, esetenként a főterek közelében. Itt a megerősödő, s betagozódó vagy arra törekvő zsidó polgárság emancipációját jelezte azzal, hogy már neki is olyan nagy és díszes temploma van, mint a városi elit hagyományos csoportjainak. Hogy ez mit jelentett az egykori városképben, azt Szegeden, Szabadkán, Kecskeméten és több más helyen ma is láthatjuk. Sokaknak mindez bizonyára akkor sem tetszett, de hogy e nélkül még sokkal felemásabb, töredékesebb lett volna a közép-európai modernizáció, ma már vitathatatlan.
Európa új, városi muszlim közösségei, persze, nagyon sokban különböznek a XIX. századi zsidóságtól. Fontos pontokon változtak az uralkodó felfogások is az asszimilációról. De a fejkendő/mecset programok jelzik döntő pontokon a hasonlóságokat is. Világos, hogy nincs, nem lehet itt szó „Európa végéről” sem.
Egyébként, míg különböző választásokon, szavazásokon és az utcán a legfontosabb európai színtereken is nő az idegenellenes beavatkozásokat sürgetők száma, igen gyorsan emelkedik ugyanott, ugyanazokban a városokban a vegyes házasságokban élők aránya is.
A bevándorlás demográfiai következményei Európában sokkal gyorsabbak, mint ahogy ezt sokan hitték. S itt nem is elsősorban a kisebbségi gyermeklétszámok növekedésére gondolok. Az USA több államában a 60-as években még törvények tiltották vagy korlátozták a fehér-színes házasságokat (e szabályozásokat csak 1967-ben számolta fel végérvényesen szövetségi törvény). A 70-es években az ilyen házasságok aránya 0,7, az utolsó népszámlálásnál azonban már 7 százalék volt. S ami ugyanilyen fontos, az ilyen házasságokat betiltani vágyók aránya 10 százalék alá süllyedt. Történetünk szempontjából érdektelen, hogy a fekete férfiak-fehér nők házasságai nem olyan ritkák, de a fekete nők-fehér férfiak ilyen kötései azonban igen. S különösen fekete értelmiségi nők között a magányos életformák – a források szerint részben ebből az aszimmetriából is következően – gyorsan terjednek. A brit kép vegyesebb, de az interetnikus házasságokban (az amerikai statisztikák még „rasszok közöttiről” beszéltek) itt is a férfiak az aktívabbak. A karibi feketék között minden negyedik, a kínaiak között minden ötödik „kifelé” házasodik. Az utolsó brit népszámlálás során a lakosság 1,3 százaléka (majdnem 700 ezer ember) vallotta magát „vegyes” etnikumúnak. A franciák – a britektől és az amerikaiaktól eltérően – nem készítenek állampolgáraikról belső etnikai megoszlási statisztikákat. De a külföldiek és a francia állampolgárok közötti ilyen kapcsolatokat számon tartják. Eszerint a francia-külföldi házasságok aránya – az éves friss kötések között – a 70-es évek végén 5, a 80-asok végén 8 százalék lehetett, ma 15 százalék.
Ha nem is ilyen mértékben, s egyelőre még csak elvétve Európán kívüli házastársakkal, de a mozgás iránya nálunk is hasonló. Belső szabályszerűségeiről szinte semmit sem tudunk. Nem tudjuk, milyen mértékben maradnak itthon vagy költöznek külföldre az ilyen vegyes családok. Nem tudjuk, milyenek a születő gyermekek azonosságai. Szinte semmit sem tudunk a magyar kisebbségek vegyes házasságairól. Mi történik a szlovák-magyar vagy román-magyar családokban? Egyáltalán ezek száma az utóbbi években nőtt vagy csökkent? Hiszen a nemzeti közösségépítés vagy a többségi nacionalizmus erősödésének időszakaiban a közösségek el is fordulhatnak egymástól.
Végül is, úgy tűnik, túl sokat foglalkozunk a közeledéseket elutasítókkal, érveikkel, hangerejükkel. Jobban oda lehetne figyelni a valós mozgásokra és a megoldási módokat kínáló analógiákra.
A szerző szociológus
