Népszabadság * Kaján Imre * 2008. január 19.
A „történelmi” egyházak a közgyűjteményeik fenntartását szolgáló költségvetési támogatás idei jelentős csökkentése miatt „bojkottálják” a Reneszánsz év 2008 kiállításait. Azaz: nem adják műtárgyaikat a tervezett országos bemutatókra.
A bojkott elsősorban a négy nagy intézmény – az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum – kiállításait érinti érzékenyen. Azokat a tárlatokat, amelyek megmutathatnák egy korszak művészetét, amely a világ élvonalában volt.
Az országosnak nevezett nagy múzeumok, és még négy-öt másik, állami fenntartású. Különböző tárcák működtetik őket. A megyei múzeumi szervezeteket a megyei, a belőlük kivált városi múzeumokat a települési önkormányzat tartja fenn, az állapítja meg a költségvetésüket. Ezek évek óta rákényszerülnek a bevételorientált működésre: működési támogatásukba majd” mindenütt belekalkulálják az intézményi bevételeket. (Például úgy, hogy az állami források fedezik a bért, de a dologi kiadásokat nem, vagy csak kis részben.) 2006-ban felemás centralizáció (?), profiltisztítás (?) történt: a mezőgazdasági, egészségügyi és gazdasági tárca átadta múzeumait a kulturális tárcának, míg a honvédelmi, az önkormányzati és a környezetvédelmi-vízügyi nem. 2008-tól a mezőgazdasági tárca visszavette irányítása alá a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot.
A 2006-os átadási hullámban a tárcáknak „maguk felé hajlott a keze”: az addigi támogatásnál jóval kevesebb pénzzel adták át volt szervezeteiket, gondolván: boldoguljon vele a kulturális tárca, ahogyan tud.
Az állami intézmények fenntartói támogatásának fejleményeit áttekintve azt kell mondanunk, hogy az egyházi közgyűjteményeket támogatásának idei csökkentésével csupán az a folyamat érte el, amelyen az állami gyűjtemények (nagyrészt az önkormányzatiak is) már átestek.
A hazánkban évszázadok óta működő, a magyar társadalom és állam épülésében jelentős szerepet játszó egyházakat nevezik „történelminek”. Kiemelt státusukat már a szocializmusban elismerték azzal, hogy vezetőik az Országgyűlés tagjai voltak.
A katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita felekezet valóban sok évszázada jelen van a magyar közéletben. Mint a társadalom többi eleme, ők is hol dicső, hol dicstelen szerepet játszottak. Működésük évszázadai során jelentős tárgyi örökséget halmoztak fel. Ezeket levéltárakban, könyvtárakban és múzeumokban őrzik, dolgozzák fel és mutatják be. Az egyházi „közgyűjtemények” így a magyar történelem tárgyi és szellemi örökségének legjelentősebb őrzőhelyeinek számítanak.
Különösen igaz ez arra a korai időszakra, amikor az egyházak az államszervezés-igazgatás egyes feladatait is ellátták. A teljesség igénye nélkül: egyházi intézményekben működtetett hiteles helyek, azaz levéltárak voltak az állami írásbeliség, a birtokkataszter biztosítói, egyházaink működtették az iskolák és kórházak döntő hányadát is.
Az egyházak mindezekkel a funkcióikkal együtt látták el „történelmi” közfeladatukat. Ehhez a magyar állam, megalakulásától kezdve biztosította a forrásokat: előbb az adófizetők által beszolgáltatott tizedet, később az adómentes gazdálkodás lehetőségét a folyamatosan gyarapodó egyházi birtokokon.
A tized mai szóval: közpénz, „közintézményi támogatás” volt!
A közpénzből létrejött javak a közéi, nem tekinthetők magántulajdonnak, olyannak, amellyel birtokosa maga rendelkezhet a köz kizárása nélkül.
Éppen ezért nem érthető, hogyan tekinthetik az egyházak pusztán sajátjuknak azokat a magyar történelem évszázadait reprezentáló műtárgyakat, amelyeket ők őriznek.
Csak egyetlen példa: az 1222-ben II. András király által kiadott Aranybulla az állami (királyi) hatalom és az akkori uralkodó osztály (az akkori „társadalom”) viszonyát rögzítette. Ezt mondjuk a magyar állam első alkotmányos szerződésének. Ez az oklevél annak idején több példányban is elkészült, ám ezek ma már nem lelhetők fel. A legkorábbi hiteles másolatot 1318-ból a Prímási Levéltár őrzi Esztergomban. Ugye nem gondoljuk azt, hogy ez az okmány – amelyre évszázadokon át hivatkozott nemességünk a királyokkal folytatott vitáiban – a magyar katolikus egyházé?
A közgyűjteményekben őrzött emlékek közkinccsé tétele a társadalom közös érdeke. Az ehhez szükséges közforrásokat az állam (az állampolgárok nevében) biztosítja. Nem tartozik a közgyűjtemények intézményi kompetenciájába a fenntartói „támogatás” mennyiségének megítélése.
Az egyházi intézmények által bejelentett „bojkott” olyan műkincsek közzétételének megtagadását jelenti, amelyek a magyar történelem – hogy legyünk egy kicsit hangzatosak – vérrel-verítékkel megszerzett rekvizitumai. Magyar állampolgárok fizették be az adókat, művelték az egyházi földeket (is), építették a templomokat, rendházakat és mindazokat a biztos helyeket, ahol a ma már történeti emlékké emelkedett tárgyak átvészelhették az évszázadok viharait.
Egyetlen különbség van csupán: az őrző hely. Az őr azonban nem rendelkezhet tulajdonaként az őrzött tárgy felett. Ezek a tárgyak tehát megilletik Magyarországot!
1982-ben az ausztriai Schallaburgban rendezték meg a Corvin Mátyás és a magyarországi reneszánsz című nagyszabású tárlatot. (Ennek a kiállításnak az egy évvel későbbi, budapesti „változata” azóta is tartja a hazai látogatószámcsúcsot.) Tisztelettel kérdezem egyházainktól: akkor, amikor Miklós Imre volt az Állami Egyházügyi Hivatal mindenható elnöke, püspökeik kinevezéséhez az állampárt jóváhagyása kellett, mennyivel volt jobb a helyzetük, mint manapság? Hiszen akkor adták a tárgyakat!
Kaján Imre,
muzeológus, a Nemzeti Kulturális Alap múzeumi kollégiumának elnöke
