Népszabadság * Szentgyörgyi Rita * 2008. január 18.
Kép: AFP – Christophe SimonVelence életműdíja, a római filmfesztivál tisztelgése a Huszadik század alkotója előtt: Bernardo Bertolucci, az olasz filmművészet „tékozló fia” újfent reflektorfénybe került hazájában. Éveken át sokan úgy tekintettek rá, mint az olasz valóság árulójára. Fojtogatónak találta a hazai filmkészítés patriarchális berkeit, ezért szánta rá magát új horizontok felfedezésére. Beutazta a Távol-Keletet, találkozott a buddhizmussal, a dalai lámával, a tibeti szerzetesek csendjével.
Trilógiává rendezett utazásaiból született meg az Oscárokkal elhalmozott Az utolsó császár, A kis Buddha, a Tea a sivatagban. Lopakodó léptekkel tette meg a visszautat Európába, a kamasz szépségű Liv Tyler felfedezőjeként a Lopott szépséggel. Rendező felesége, Claire People oldalán Londonban talált „új hazára”. Éveken át dédelgette magában a Huszadik század folytatását, mígnem néhány éve előrukkolt a hatvannyolcas nemzedék kiábrándultságát a mai fiatalok számára dokumentáló Álmodozókkal. Bizonyos értelmiségi körök rögvest voyeurizmus vádjával illették a szerelemre, a világra, a mozira ébredő kamaszok erotikus játékának képei láttán.
Mire jó a film? – ma is ezt a kérdést teszi fel magának. A saját „moziját” az olasz neorealizmus és a francia új hullám öröksége ihlette, visszanyúlva egészen Jean Renoir költői realizmusáig. A Forradalom előtt, A pókstratégia című filmjeivel robbant be, de az igazi, a hangzatos ismertséget Az utolsó tangó Párizsban hozta meg számára. Moziújoncként az itáliai baloldali írók, filmesek, köztük Alberto Moravia és Pier Paolo Pasolini barátságát élvezte. Pasolini asszisztense volt a Csóróban, Moravia garanciát látott a személyében A megvetés rendezőjeként. Bertolucci látásmódjára és világnézetére éppoly meghatározó hatással bírt apja, Itália koszorús költője, Attilio Bertolucci. Mindmáig a legfőbb bizalmasa a pályatárs fivér, Giuseppe, aki szintén rendező és számos esetben közreműködött filmjei forgatókönyvírójaként.
Egy nyárvégi napon ismertem meg az olasz valóság „álmodozóját”. A Cinecittá az olasz filmörökséget restauráló programja keretében mutatták be a velencei filmfesztiválon a Forradalom előtt című filmje felújított kópiáját. Operatőr kollégámmal az előre egyeztetett interjú biztos tudatában üldögéltünk a Lido filmes ütőerének számító Hotel Excelsior tengerparti teraszán. „Az ott nem Bertolucci?” – néztünk egymásra a teraszon viharzó léptekkel a RAI mozisátrába igyekvő rendező láttán. Bő fél óra múltán a szálloda Cinecittá lakosztálya előtt várakoztunk, és csak a szemfülességen múlott, hogy időközben lebetegedett asszisztense távollétében sikerült becsempésznünk magunkat Bertolucci elé. Szerelmi vallomásnak is beillő múltidézéssel kezdte Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Szabó István, Kósa Ferenc mesterműveit felemlegetve, amelyek mély érzelmi lenyomatokat hagytak benne. „Túl kicsi ez a filmes nagyvilág ahhoz, hogy ne tarthatnánk számon egymást. Országhatárokon át is létezik egyfajta nemzedéki összekacsintás. Hiszen valahol mindannyian egyazon örökségből táplálkozunk, akár bevalljuk, akár tagadjuk. Bennem a magyar film értékőrző alkotásai valahol mindig a vágyott szabadság érzetét hagyták. Míg a politika, az ideológiák, különösen a kapitalista és a kommunista rendszer szembenállásában az elválasztásra törekedtek, addig az alkotóművészek között mindig megvolt az átjárhatóság.”
Legközelebb átmeneti mozgáskorlátozottsága miatt a botjára támaszkodó „óriásként” találkoztam vele. Magas homlokát az elégedetlenség ráncai tarkították, raccsoló beszédének külön nyomatékot adott az Álmodozókat övező éles kritika. „Politikai filmet vártak tőlem, és csalódniuk kellett. Személyes filmet készítettem, amiben egyazon fontossággal bír a testiségre ébredés öröme, a filmes hatások felfedezése, a mi másként csináljuk mint ti kamaszos világmegváltó hite.” Egyértelműen a kiábrándultságáról vallott, amikor úgy fogalmazott, hogy nem szeretne az apák nemzedékének bölcselkedő szerepében tetszelegni, de manapság a fiatalok ideológiák, életcélok nélkül tengődnek. „Nincs, ami feloldaná a magányukat, a céltalanságukat. Az én nemzedékemnek még voltak követendő ideáljai, a kollektív összetartozás érzetét keltette bennünk, hogy hittünk az utópiák megvalósíthatóságában. Létezett például az osztályharc, a társadalmi osztályok közötti különbözőség, amiről készítettem egy hosszú és szenvedélyes filmet, a Huszadik századot. Mára ezek a fogalmak éppúgy kivesztek, mint a tartalom, ami életre hívta őket. A harc a létfenntartásért folyik, a társadalmi osztályok pedig eltűntek. Megfelelő igazodási pontok nélkül tengődő emberek alkotják a társadalmat, amelyben a többség nem találja a helyét. Nem akartam kibújni a felelősség kérdése alól, hiszen az utánunk következő nemzedékekkel szemben igenis felelősséggel tartozunk, hogy milyen életet élünk eléjük. És joggal szegezik nekünk a kérdést: miért vártok tőlünk forradalmi lelkületet, amikor ti magatok elvéreztetek, feladtátok a harcot az önzés oltárán. Eladtátok magatokat a gyors sikereknek, a vagyonszerzésnek, semmit nem valósítottatok meg a demokratikus értékek társadalmából.”
A Pó vidéki nagybirtokos nagypapa, a diákjaival a náci megszállók ellen agitáló apa: Bertolucci személyes indíttatásból szőtt filmeposza, a Huszadik század harmincadik évfordulóján időzött legutóbb Rómában. Oldalán a filmjének paraszt hősét alakító Gérard Depardieu-vel. A forgatásról olaszul anekdotázó „földies” Depardieu mellett Bertolucci a filmes emlékezet fontosságáról mesélt. „Amikor én filmezni kezdtem, nagyon fontos volt a dolgok emlékezete. Változatlanul várok arra, hogy Rómának legyen egy olyan helye, mint a National Film Theater Londonban, ahová el lehet menni tanulni, mert hatalmas kínálat van a múltból. Olyan korban élünk, amikor a jelen a mindenható. Amikor én például kamasz voltam, nagyon jelenvaló volt még az ellenállás, érzelmi kapcsolatban álltunk a közelmúlttal. Ma csak a jelen létezik. A kultúra állapotáról szólva, vissza kell találni az emlékezéshez. Technikailag hamarosan szinte lehetővé válik majd egy toll árából elkészíteni egy filmet.” Mire jó a film? – Január 21., hétfő 22.50 Filmmúzeum
