Népszabadság * Horváth Gábor * 2008. január 18.
– Már csak tizenkét hónapom van – csúszott ki Bush száján nyolcnapos közel-keleti útjának talán legőszintébb, nyilvánvalóan nem a szövegírók által írt mondata.
Az Egyesült Államok elnökét jó ideje foglalkoztatja, milyen örökséget hagy az utókorra. Az iraki válság elhúzódása láttán eleinte azzal vigasztalta magát, hogy az utókor majd évtizedek múlva fogja értékelni a Közel-Kelet demokratizálása és békéje – valamint az olajtartalékok biztonsága – érdekében hozott erőfeszítéseit. Most, hogy közeleg a Fehér Házból való kiköltözés napja, megváltozni látszanak a nézetei. Szeretne valami kézzelfoghatóbbat felmutatni, mint a reményt, hogy talán majd távoli nemzedékek történelemkönyvei ejtenek róla pár kedvező mondatot.
Kétféleképpen is meg lehet fogalmazni, miért valószínűtlen az új, ezúttal diplomáciai offenzíva sikere. Egyrészt azért, mert a Közel-Keleten tizenkét hónap alatt aligha lehet átfogó, tartós megoldást találni a két legnagyobb problémára, a modern formájában is hatvanéves palesztin-izraeli, valamint a gyökereiben több mint ezerháromszáz esztendős szunnita-síita ellentétre. Erről Bush nem tehet. Máshonnan nézve: vajon alkalmas-e a mostani időpont és az USA elnökének személye arra, hogy tényleges haladást érjenek el? A válasz negatív, és ebben az amerikai politika felelőssége is tetten érhető.
Annak idején Clintonnak Arafatot sem sikerült rábírnia a békeszerződésre, de ő legalább a palesztinok egyértelmű vezetője volt. Mahmud Abbasz ellenben elveszítette az ellenőrzést Gáza fölött, a Hamasz kijelentette, hogy akármit ír alá az elnök, rájuk nézve az nem bír kötelező erővel. Izraelben, nem függetlenül Bush eddigi feltétlen támogatásától, teljes a zavar. A kormány gyenge, ellenzéke engesztelhetetlen. Ehud Olmert miniszterelnök nincs abban a helyzetben, hogy Jeruzsálem megosztásáról alkudozzon.
A szunnita Szaddám Huszein világi diktatúrájának megdöntésével a térségben megerősödött az iszlám síita ágának befolyása. Ennek súlypontja hagyományosan Irán, s az arab-perzsa rivalizálás újabb fejezete eddig több bajt okozott az amerikaiaknak, mint amennyi lehetőséget teremtett. A viszonylag békés Egyiptom marginalizálódik – Bush ide csak pár órára „ugrott be”. Szaúd-Arábia aggódik és fegyverkezik. A látogatás idején jelentették be, hogy újabb húszmilliárd dollár értékben vesz amerikai fegyverzetet. Vagyis a térségben egyszerre fokozódik a feszültség és a katonai erő.
Az amerikaiak kettős üzenete azokat is összezavarja, akik szeretnék csillapítani a szenvedélyeket. Az Egyesült Arab Emirátusokban mondott, kísérete szerint a „fő üzenetet” megfogalmazó beszédében Bush szót emelt az arab rendszerek demokratizálásáért. Ám közös sajtóértekezletükön az 1981 óta Egyiptom élén álló Mubarak elnök szemébe nézve Bush azt találta mondani, hogy „nagyra értékelem az országa által másoknak felmutatott példát”. A térség legkevésbé szabad országában, Szaúd-Arábiában harci tánc közben, vállán karddal fotózhatták – pont ez hiányzott az imázsához. Máskor kéz a kézben sétált a királyi család tagjaival, amiről mindenkinek eszébe juthatott a Bush família több évtizedes kapcsolata a szaúdiakkal.
Az amerikai elnök, aki iraki villámlátogatásait leszámítva hét év alatt most először utazott a Közel-Keletre, májusban visszatér, sőt, lehet, hogy ősszel még egyszer. Vagyis hazai mozgástér hiányában, „béna kacsaként” azzal foglalkozik, mint a hasonló helyzetben elődei is szoktak, a külpolitikával. Ez nem lenne baj, ha most kezdené. Csak hát, sajnos, ott volt az előző hét esztendő is.
