Népszabadság * Dési András * 2008. január 17.
Egy plakát 1958-ból, amely az NDK és a Szovjetunió barátságát hirdeti Minden Napóleonnal kezdődött – az európai hegemóniára törő francia császár „hozta össze” először a németeket és az oroszokat. A két nép viszonyát azóta is a rettegés és a vonzalom, az elutasítás és a lelkesedés, a gyűlölet és a csodálat kettőssége jellemzi. No meg rengeteg előítélet és klisé – mindezek nyomába eredt az a német- orosz kiállítás, amely márciusig a berlini Charlottenburg-kastélyban látható, majd Moszkvába „költözik át”.
A mi oroszaink, a mi németeink címet viselő tárlat ugyan röviden felsorolja az 1800-2000 közötti időszak fontos eseményeit, a látogató mégsem történelmi, hanem a kiállított 460 festmény, fotó, plakát, tárgy révén inkább kultúrtörténeti utazást tesz a múltba. – S talán szegényebb lesz pár előítélettel – nyilatkozta Peter Jahn történész. A kiállítás tudományos vezetője szerint a németek Oroszország-képéért is főleg Napóleon „felelős”: az 1810-es években, a Grande Armée ezredeiben harcoló németek tragikus sorsa alapozta meg a „távoli, vad(regényes) ország”, a „pusztító orosz tél” máig kitartó sztereotípiáit.
A németek hol primitívnek és civilizálatlannak tartották az oroszokat, hol romantikus, folklórelemekkel gazdagon színezett képet festettek róluk. Az oroszok inkább csodálattal adóztak a német kultúra, irodalom és filozófia nagyjai iránt, de gyakran gúnyolódtak a németek szervezettségén és rendmániáján. Az oroszokat ugyan az 1848-as forradalmak leverésében játszott szerepük miatt már akkoriban fenyegető veszélyként írták le, a XIX. század második felében mindkét oldalon megerősödő nacionalizmusok, a két világháború, a szovjet és a náci propaganda, majd a hidegháborús szembenállás alaposan ráerősített a kölcsönös rettegésre és gyűlöletre. Ezen keveset javított az NDK idealizált, rózsaszínre festett Szovjetunió-képe, míg az NSZK-ban mindig bejött a riasztó mumus, vagyis a Nyugatot eltiporni akaró, ázsiai arcvonású bolsevik-kommunista. A kiállítás frappáns plakátján békésen elfér egymás mellett a szovjet címeres usanka és a csúcsos porosz katonai süveg, a tárlat viszont elsiklik a két ország viszonyát és közvélekedését meghatározó események, mint az 1920-as évek szoros német-szovjet katonai együttműködése, vagy az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum felett.
A hidegháború és a berlini fal több mint 18 éve megszűnt, a klisék tovább élnek – ezeket egy trikón Supermanként ábrázolt, Németországban máig nagy népszerűségnek örvendő „szimpatikus szovjet-orosz”, azaz Mihail Gorbacsov sem tudta kiiktatni. Elég az útikönyveket kinyitni: az orosz turistáknak készült bédekker szerint „a németek fejből képesek idézni Goethétől„, míg az Oroszországba tartó németeket arra figyelmeztetik, hogy ott „a vodka napi betevőnek számít”.
A német fővárosban hivatalosan közel 15 ezer orosz él, igaz, az 1920-as években 300 ezren voltak, s Charlottenburgot akkor „Charlottengradnak” is nevezték. Az új „orosz hullám” semmit sem változtatott a kölcsönös sztereotípiákon: a németek 84 százalékának Oroszország-képe a jól ismert előítéletekre épül. Az 1990 óta Berlinben élő író, Vlagyimir Kaminer pedig azzal viccelődik: új honfitársai azért kerékpároznak sisakban, mert hisznek abban, hogy köthetnek az „egész életet lefedő cascót”.
