Megkergültek a francia bulvársajtó riporterei. Ha történetesen olyan hír érkeznék, hogy valamelyik Hamász-vezető áttért a zsidó hitre, vállukat rántanák, hidegen hagyná őket. Számukra hetek óta csak Nicolas Sarkozy létezik. Nem az államfő, nem a politikus, hanem csakis és kizárólag a magánember, a szerelmes férfi.
Sarkozy és Cecilia – még férj-feleségként egy külföldi látogatásuk idején Fotó: Népszava-archív A múlt pénteken pánikszerűen terjedt el a redakciókban az értesülés, amely szerint az elnök és legfrissebb választottja azokban a percekben esküszik Párizs XVI. kerületének polgármesteri hivatalában. Nosza, odatódultak a fotósok, de a pár helyett csak háborús veteránokat találtak, akik éppen gyűlésüket tartották. Nem telt el 24 óra, a magát mindig beavatottnak hirdető Journal du Dimanche azt kürtölte világgá, hogy Carla Bruni, a mennyasszony gyermeket vár az Élysée-palota urától. A riporterek most Neuilly kórházát rohamozták meg, amelynek nőgyógyászatán a fáma szerint a hölgy terhességi vizsgálatot kért, csak éppen az orvosok nem tudtak róla.
A pletykaáradat azzal kezdődött, hogy Cécilia Ciganer-Albeniz, a válás után továbbra is Madame Sarkozy, bíróságtól kérte, hogy tiltsák be Anna Bittonnak, a Le Point hetilap újságírónőjének a könyvét, amely róla szól. A föltűnő az volt, hogy ugyancsak aznap megjelent két másik kötetnek is a volt elnöki hitves a szereplője, és e kettő gyakran még barátságtalanabb is Bittonnál. Azokról azonban szó sem esett, Cécilia pedig azért lépett föl cenzorként, mert véleménye szerint az újságírónő, aki immár öt éve bennfentese, és ismeri egész pályafutását, „durván a magánéletébe avatkozott”. A könyvnek pénteken reggel kellett megjelennie, a bíróság fél tízkor ült össze, és mondhatni percek alatt kimondta: nem tilt meg semmit. A Cécilia című riportkönyv abban a pillanatban haladéktalanul fölbukkant a kirakatokban. Madame Sarkozy ügyvédei fellebbezésre készültek, erről délután kellett volna ítélkezni, de a per kezdeményezője maga állt el a jogorvoslati eljárástól, majd később kér kártérítést „meghurcoltatásáért”. Ő tudja, miért.
Külön érdekessége nem is annyira a könyvnek, inkább a botránynak, hogy a riport nem is Cécilia asszonyról közöl kellemetlenségeket, hanem elhagyott férjuráról, igaz, a volt hitves elbeszélései nyomán. Sarkozy szélkakas, szoknyapecér, zsugori, olyan férfi, aki önmagán kívül senki mást nem szeret, még a gyermekeit sem, azon felül nevetséges figura. Méltatlanul viselkedik, nem való köztársasági elnöknek. Az elvált feleség vitában áll volt férjével, kevesli a közös gyermek után megítélt tartásdíjat, de ha netán „havi ezer, kétezer euróval többet adna is, mire mennék vele? Kevés a megélhetéshez. Nicolas mégsem hagyhatja a fiát a híd alatt aludni?!” Az egyetlen sértő talán Bitton könyvében Cécilia asszonyra, hogy megírta: egyik jó barátnője, Rachida Dati igazságügyi miniszter, aki mellesleg kedveltje az államfőnek is, annak idején mégsem tudott beleegyezést kapni ahhoz, hogy megváljon nem szeretett kabinetfőnökétől. Madame Dati véletlenül egy luxuscipőboltban találkozott össze az akkor még teljhatalmú elnök asszonnyal, kérte diszkrét támogatását. Mit tesz Isten, másnapra megvolt a boldogító államfői jóváhagyás, kormányügyre cipőboltban leltek megoldást.
Ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebb Michaël Darmon és Yves Derai „Szakítások” című könyve. A két újságíró arról számol be részletesen, mi történt Líbiában Kadhafi elnöknél, hogyan szabadultak ki a bolgár ápolónők, miként került abba a helyzetbe az elnöki hitves, hogy a rövid államfői korszaknak talán legkényesebb diplomáciai megbízatását kapja férjétől. „Nem azért születtem a Földre, hogy ne érjek el semmit – vallotta állítólag Cécilia a szerzőknek. Egymagam hat emberéletet mentettem meg. Az évszázad legnagyobb tettét hajtottam végre.” A sztoriban aztán megelevenedik, hogy Kadhafinak nem volt szándékában elengedni a túszokat. Madame Sarkozy keményen lépett föl, mert megérezte, „hatalma van az ezredes fölött”. De előtte végtelenül ideges volt, és hogy oldja dúltságát, várakozás közben Ferrero Rocher bonbont majszolt. Aztán betört a líbiai elnök dolgozószobájába, ráförmedt, „maga nem fog játszani a türelmemmel!” És mert sokáig mégsem ment semmire, elhatározta, csak az erőszak segíthet. Parancsot adott a Tripoliba vele érkezett fegyveres testőröknek, hogy kézifegyverükkel törjék le a börtönrácsok lakatját, így szabadultak ki végül az ápolónők. A könyv két szerzője nem állja meg, hogy ne James Bond Girlként jellemezze a volt elnöki hitvest.
De hogy miért is bízta rá a köztársasági elnök ezt a föladatot Céciliára, erről Darmonnak és Derai-nek az a véleménye, hogy „szerelemből”. Utolsó kísérletként, hogy megőrizhesse maga mellett, kockázatos ajándéknak szánta, de elkésett vele. Már csak azért is, mert Bitton könyve szerint őnagysága csak férje politikai ambíciói miatt tért vissza az akkor még belügyminiszter Sarkozyhoz Richard Attias-tól, akivel korábban egyszerűen lelépett, és akit ma is „legnagyobb szerelmének, sorsa egyetlen férfijának” tart: „Én vagyok életének az asszonya.”
A gúnyosabb kommentátorok azon derülnek, érdekes lenne, ha az államfői esküvővel egy időben, vagy akár néhány nappal később is, Cécilia „élete szerelmével”, Richard-ral kelne egybe. De túl a szarkazmuson, a francia államfőnek tömérdek a politikai gondja a 35 órás munkahét megszüntetésével, a készülő nyugdíj- és egészségügyi reformmal, a vásárlóerő megőrzésével és egyéb terveivel. Ha ehhez hozzávesszük magánéletének új keletű viharos alakulását, könnyen sorsdöntőnek bizonyulhat az, amiről a franciák bulvársajtójuk csámcsogása közben még nem döntötték el, bosszankodjanak vagy inkább keserűen derüljenek rajta.
Várkonyi Tibor
