Édesapámat Flossenburgba vitték el munkaszolgálatra, ahonnét soha nem tért vissza. Utolsó levelét megőriztem, melyet 1944. novemberében írt Mosonmagyaróvárról a Népszínház utcai csillagos házba, ahol édesanyámmal, testvéreimmel laktunk több rokonnal együtt, még a gettóba való elhurcolásunk előtt.
A levél szövege a következő:
Drágáim! A jó Isten adjon erőt, hogy még ezen a földön találkozhassunk. Édes szívem, Ilonkám, drága gyermekeink! Nagyon vigyázzatok magatokra! Bárhová űz a sors szeszélye, örökké csak az a cél lebeg szemeim előtt, hogy megéljük azt a boldog pillanatot, hogy viszont láthatjuk egymást. Legyél szívem erős, és ebben a szellemben neveld drága gyermekeinket. Édes kislánykáim, Erzsikém, Szidikém, Katókám! Legyetek jó gyerekek, sok örömet szerezzetek drága jó szüleiteknek, akik oly sokat szenvedtek ezen a földön. Ne felejtsetek el! Millió csók: Édesapátok.
Otthon, Páva utca 39.
Ez az elnevezés mindent megmagyaráz. Itt otthonra találtunk a szó nemes értelmében. Nem sokkal a gettóból való kiszabadulásunk után kerülhettünk oda, nagy segítséget jelentett akkor a családoknak. Otthonra leltünk, egészen kis óvodáskortól kezdve a legnagyobbakig. A legidősebbek 20-22 évesek voltak. Próbálták velünk elfelejtetni a gettó borzalmait, melyeket oly fiatalon élhettünk át. A város különböző kerületeiben jártunk iskolába, tanítás után fogadtak bennünket. Kaptunk ebédet, uzsonnát, törődést, jó, és emberi, kedves szót.
Igaz barátságok alakultak ki az odajárók között. Akkor ugyan még csak hétéves voltam, ennek ellenére jól emlékszem arcokra, nevekre, barátokra. A közös sors összehozott bennünket. Emlékszem a sátoros ünnepre, melyet az udvaron tartottak. A hűvös templomra, ahova istentiszteletre jártunk. Emlékszem a jóságos Boriska nénire, az igazgatónőre, aki lila csíkos papírba csomagolt „hershely”elnevezésű csokikat osztott mindenkinek nagy örömünkre. Tanultunk héberül. Számomra legemlékezetesebbek az énekórák voltak. A közös éneklés öröme meghatározó lett egész életemben. Hol héberül, hogy magyarul hangoztak el a dalok, éreztük az éneklés összetartó erejét, átszellemülten, lelkesen énekeltünk mindig a Shalom Alechem-et, a Kol od báléváv-ot, az Erecbe megyünk című dalokat.
Amerikai úti szeretetkórház
Itt többnyire gondozásra szoruló holokaust túlélők fekszenek. Innen hazaút az esetek többségében nincs. Beszélgetések közben visszatérő téma az üldöztetés, az átélt élmények elmondása. Nincs bennük bosszú. Csupán az emlékek! Kertész Imre írta egy helyütt: bármiről beszél, ír, a holocaust mindig jelen van. Ma már egyre kevesebb a túlélők száma. Harminc, harmincöt év elteltével már nem lesz senki, aki elmondaná, mi is történt annak idején. Sok mindent elmondtak már, de sok minden még bennük van, bennük maradt végérvényesen, kitörölhetetlenül. Amiről nem beszélnek, nem jelenti azt, hogy nincsenek. Bennük él, létezik, az ember igyekszik elfelejtetni a rosszat, s ez így van rendjén. Legyen jó előre nézni, észrevenni a szépet, és a jót!
„Ha én gazdag lennék…”
A kórház udvarára nagy fedett szint építtetnék, elhúzható tetővel, amit az időjárástól függően lehetne télen fűteni, nyáron hűteni, tető elhúzásával friss levegőt biztosítani, hogy a betegek sétálhassanak, kijöhessenek megszokott környezetükből, legalább kis időre elhagyhassák ágyaikat, ameddig csak lehet…
Gyülekeznek a Szeretetkórház lakói. Van, akit tolókocsival tolnak, van, aki kísérettel jön. Egyre többen érkeznek, várakoznak türelmesen. Tudják, valami jó van előkészületben. Hangol a zenekar, elcsendesednek a jelenlevők. Kitűnő a Sabbathsong Klezmer Band, nagyszerű a művek összeválogatása, tudják, hogyan kell lekötni idős, beteg személyek figyelmét, finoman aktivizálni a hallgatóságot.
Magával ragadóak a dallamok. Többen már a műsor elején érezhették: érdemes volt eljönni a koncertre. Voltak, akik csak az emeleten levő ablakig tudtak eljutni, de számukra is jutott a szép élményből. Az előadók figyeltek arra, hogy a héber nyelven előadott szöveget magyarul is tolmácsolják. Nézem az arcokat, figyelem az arcvonásokat. Figyelnek, esetleg dúdolnak, tapsolnak. Többeknél viszont nem látszik érzelem, testük jelen van, gondolataik, ki tudja, hol járnak. Az ének sok mindent előhoz, felkavar, emlékeztet. Hogy kinek mi maradt meg, nem lehet tudni, de nem is ez a lényeg. Legnagyobb sikert a Hegedűs a háztetőn című műből vett „Ha én gazdag lennék” közismert részlet aratta. Tapsoltak, mosoly jelent meg az arcokon.
Számomra a zsoltárok tűntek igen szépeknek: szeretet, jóság, együttérzés, egymáshoz tartozás érzése. Egyeseknél talán most helyettük valami más is vegyül mellé, a beletörődés érzése. A zsoltárok szinte felemeltek engem is a valóságból, a jelenből. Újra előttem az utolsó levél Mosonmagyaróvárról, a Ferencváros, a gettó, a Páva utca, az éneklések együtt, s most megint a zene, majd a Vándor kórus, szinte átéltük a szenvedők kínjait, fájdalmait: Hajnaltájt, mikor fény sem rezdül, indul egy sápadt csapat, szenvedés útján keresztül új kínok felé halad. Bús rabjai a sárnak, most vágnak a mocsárnak, és várnak. Újra a lágerek, vonatok jönnek, száll a füst, ártatlan emberek tűnnek el a semmiségben. A Duna partja a cipőkkel…
Kép – Jelkép – Az utolsó óra – Véletlenek – Még itt, már majdnem odaát…
A néni egyedül feküdt a kórteremben, haldoklott. A véletlennek köszönhetően szabaddá tudtam tenni magam, lehetőség nyílt arra, hogy legalább kis időre is láthassam a távozni készülőt. Közelebb léptem ágyához, s az éjjeli szekrényén megpillantottam egy kis, színes, bekeretezett családi fényképet. A néni becsukott szemmel feküdt, nehezen, mással össze nem hasonlíthatóan lélegzett. Látszatra nem érzékelt semmit a külvilágból, igazából már messze járhatott. Kezembe vettem a fényképet, melyet annyiszor nézegethetett, és lassan, nagyon lassan néhányszor elhúztam szemei előtt, majd még egyszer, utoljára. Változatlanul nem látszott rajta, hogy bármit is érzékelt volna, szemeit sem nyitotta ki.
Ezek után elhagytam a szobát, majd húsz perc elteltével visszamentem, most már azzal a nénivel, akit rendszeresen szoktam látogatni. Őt betakargattam, majd elköszöntem tőle. Az ajtót kinyitottam, és visszanéztem. A néni abban a percben távozott el az élők sorából. Arcvonásai kisimultak, megnyugvás tükröződött rajta. Azt gondoltam, talán rám várt, ily módon hozta tudomásomra, hogy sokat jelentett számára az, hogyha jelképesen is, de a fénykép segítségével érezhette, nincs egyedül utolsó órájában, együtt lehetett szeretteivel.
Állok a Duna partján. Nézem a vizet. Sodrása hol erősebb, hol gyengédebb, de állandó, mindig jelen van. A végén szépen megállok, utánam az emlékek, írások élnek tovább.
Valamikor réges-régen élt egyszer egy hölgy, aki tudott szeretetet adni és kapni, ezért lehetett boldog, teljes, szép az élete.
Orlik Szidónia
