Népszabadság * Szinetár Miklós * 2008. január 12.
Kép: Tettamanti Béla Jó volt a karácsony. Tele voltak az üzletek, és az emberek láthatóan nem a válsággal, hanem a vásárlással voltak elfoglalva.
Több színházban is jártam, saját előadásomat is néztem. Mindenütt elégedett nézők, nagy siker, jó hangulat.
És belelapoztam az újságokba is, hátha legalább az ünnepre akad némi tolerancia. De nem! A lapokból politikáról is, színházról is ömlött a már unásig ismert szitok-átok.
Tudom hogy „álmodozás az élet megrontója”, de azért karácsony táján mégis arról álmodoztam, hogy de jó lenne, ha nem lenne annyi acsarkodás.
Mert sajnos a parlamenttől a legkisebb falusi önkormányzatig vacak a légkör.De a színházak körül is a befolyásért és a hatalomért folyó csatározásokat fennkölt ideológiai, történelemszemléleti és szimbolikus elemek gazdagítják. A színigazgatói pályázatok nyomán „kádáristáznak, aczélistáznak” – ugyanúgy, ahogy korábban „imprilistáztak”, vagy „judeo-plutokrata-bolsevistáztak”.
Ezért sajnos egyre többször érzem úgy, hogy kellemetlen emberek miatt kellemetlen ország lettünk, és legfeljebb az vigasztal, hogy míg a szomszédos Jugoszláviában a „viták” nyomán tízezreket lőttek az árokba, és százezreket tettek földönfutóvá, nálunk legalább nem lőnek!
De azért ezek a mantraként ismételt, történelmieskedő hivatkozások messzebbre mutatnak.
Itt elintézetlen ügyekről, és nem csak megtorlatlan sérelmekről, de kényszerűen elfojtott nosztalgiákról is lehet beszélni. Ezért karácsony után azon morfondíroztam, hogy inkább ezekkel érdemes foglalkozni, mint a sokkal jelentéktelenebb „művészeti” iszapbirkózásokkal.
Így azután álmodoztam. Arról, hogy ez az ország a toleranciáról, a sokféle múlt, ízlés és világkép békés együttéléséről is lehetne nevezetes. Senki se menne ölre szimbólumokért, és mindenki tudomásul venné, hogy ahány ház, annyi nosztalgia.
Akkor a történelmi szereplők megítélése során is kevesebb lenne a vértolulásos átkozódás, és több lenne a kíváncsiság és a megértés. Például Kádár János emlékét is meg lehetne őrizni. Jól tudom, hogy idegen fegyverek segítették hatalomra, hogy méltatlan, aljas és menthetetlen megtorlások fűződnek a nevéhez. Hogy gazdasági csődöt és működésképtelen rendszert hagyott maga után. De közben mégiscsak volt egy hosszú – a Ceausescukhoz és Honeckerekhez képest sokak számára idillikus békekorszak – amikor milliók nőttek fel, akiknek az az idő jelenti ma is az ifjúságukat. Sok ember számára az a korszak hozta az első lakást, autót, az első szerelmet, gyereket. Sokuknak abban múlt el az életük legszebb korszaka, és tetszik, nem tetszik, az emlékezetükből ezt nem lehet kiradírozni.
Bizony sokak gondolnak nosztalgiával a 3,60-as kenyérre, a biztos munkahelyre, és lehet, hogy csak az ifjúságukat sírják vissza, de azért emlegetik, hogy akkor a hazafias antikommunisták közül is sokan mondták, hogy „Bajnok lett a Ferencváros – Fasza gyerek Kádár János!” És még a pápa is megáldotta.
De ezzel együtt Horthy Miklósra is emlékeztethetne valami.
Mert jól tudom, hogy a román sereg segítette hatalomra, eltűrte a fehérterrort, szégyenletes zsidótörvényeket hagyott jóvá, belevitte az országot egy eleve reménytelen háborúba, és a végén egy elpusztított Budapestet, ügyetlensége pedig egy nyilas csürhét és egy második Trianont hagyott maga után.
De közben mégis volt egy konszolidált időszak is, és családok tíz- és százezreinek emlékezetében úgy él a kor, mint a béke, a fejlődés, a rend korszaka.
És hiába emlékszik vissza tíz- és százezer másik család a nyomorra, a feudális tekintélyuralom korlátoltságára, nem lehet eltekinteni azoktól, akiknek a szülei a Trianon revíziójára emlékeznek – és nem annak az árára -, és akiknek a családjában még ma is emlékeznek a nótára: „Horthy Miklós katonája vagyok…”
Mert Horthy korszaka egy negyedszázad volt. Kádáré még több: harminchárom év!
És ötvennyolc évet, három generáció fiatalságát, életét nem lehet zárójelbe tenni.
Mert nem a két – ma már történelmi – szereplőt kellene elismerni, még csak nem is a róluk elnevezett korszakokat, hanem annak a sok százezer vagy millió embernek a kötődését kellene megérteni és tolerálni, akik ezekben az időkben boldogultak, sőt még esetleg boldogok is voltak.
Hát még mennyire vonatkozik ez Ferenc Józsefre. Akinek a Nagy Békekorszaka oly sok család számára még ma is etalon. És akinek a pozitív emlékezete sokaknak hiányzik.
Jól tudom, hogy uralmát kivégzésekkel, a „48-as szabadságharc leverésével kezdte, hogy a végén az országot belevitte egy milliókat elpusztító, értelmetlen, Trianonba torkolló világháborúba. Hogy uralkodását az ultrakonzervativizmus, az emberellenes bürokrácia és a szűklátókörűség jellemezte. De ezalatt felépült Budapest, megszületett a magyar kapitalizmus, virágzott a kultúra, és a magyar falvakban a „Kossuth Lajos azt üzente” mellett az volt a legnépszerűbb hogy: „Ferenc József bakája – Ha megszólal a katona banda – Vigyázban áll!”
– És ez a kor az előbbiekkel együtt már több mint 125 év!
Szerintem az lenne a normális, ha mindazok a százezrek és milliók, akik erre a három korszakra – vagy valamelyikre – sokkal és joggal gyűlölettel gondolnak, tudomásul vennék, hogy él itt másik százezer vagy millió magyar család, ahol a „Régi szép emlékek” még ma is felkeltik a nosztalgiát.
Mert ez az egész – mindennel együtt – ez a mi történelmünk., ezt kellene végre tudomásul vennünk. „Werbőczy és Dózsa” – Ebben is igaza van József Attilának!
Sietve leszögezem, hogy Szálasi, Rákosi nem tartoznak ide.
Ezek szörnyű, véres epizódok voltak, de csak epizódok. Ezekhez nem százezreknek, csak elenyésző kisebbségeknek fűződnek jó emlékei, és a bűneiket nem ellensúlyozták semmivel.
Mert ezekben az ügyekben is fontos, hogy mik az arányok vagyis hogy a sok rosszat ellensúlyozza-e valami jó is.
Kínában zsűriztem nemrég egy énekversenyen. Elmentem a Történelmi Múzeumba. Megnéztem a Liu-Sao Csi-emlékkiállítást. Liu Kína elnöke, volt és a második ember Mao után. A kulturális forradalom idején megalázták, megkínozták, és nyomorultul megölték.
Megkérdeztem a konzervatórium tekintélyes professzorát, akit a kulturális forradalom idején szégyentáblával a nyakában sétáltattak, megvertek, és falura száműztek: „Hogy van ez? A Tienanmen téren a Múzeumban tisztelegnek Liu emléke előtt, és ugyanott kint van Mao hatalmas képe, aki Liut megölette!”
A válasz: „Mi, kínaiak, másképpen gondolkodunk. Mao elnökben 70 százalék volt a rossz, de 30 százalék a jó. A 30 százalékos képe van kint a Tienanmen téren!”
Bevallom, erről nekem a Biblia jutott eszembe. Mégpedig annak egyik legnagyobb hőse, Dávid király, akinek gyönyörű zsoltárait ma is éneklik a templomokban, aki legyőzte Góliátot, és naggyá tette az Egy Isten Országát.
És aki bizony különböző, nem éppen korrekt cselvetésekkel győzte le ellenségeit, akiket azután kegyetlenül legyilkolt.
Sőt! Nem csak az ellenségeit.
Történt ugyebár, hogy meglátta fürdeni a gyönyörű Batsebát. Magához szólította, és hált vele. Majd parancsba adta, hogy Batseba férjét, aki egyébként hadseregének parancsnoka volt, olyan helyre küldjék a harcmezőn, ahol biztosan elpusztul. Így is lett! Dávid és Batseba nászából pedig megszületett Salamon, a Biblia legnagyobb uralkodója… – és Máté evangéliuma szerint Dávid házából származott Jézus Krisztus… Na most itt mi a helyzet a százalékokkal?
Úgyhogy szerintem sok megértés kell a múlt szereplőinek a megítéléséhez – meg a maiakéhoz is, mert egyszer ez is múlt lesz meg történelem.
És talán kevesebb lesz az acsargás, ha mindezeket „Békévé oldja az emlékezés”.
P. S.
Nem vitatom azok igazát, akik nem kérnek egyik „APÁNK”-ból sem. Akik azt akarják, hogy legyen már vége ennek az örökös apaszükségletnek. Akik utálják a „megszépítő messzeséget”.
