Nemzet és irodalom
Szabadság és szerelem Petőfi költészetében azt a teljességet jelenti, amely a mai, a romantikából kinőtt, majd az eszményektől, az erkölcsi és ízlésbeli normáktól egyre inkább megfosztott ember életéből hiányzik. A szabadság fogalmában nála benne foglaltatik nemcsak az egyén, hanem a nemzet és az emberiség kollektív szabadsága is. A szerelem sem csupán a férfi-nő kapcsolat ártatlanul tiszta, olykor lángoló érzelmi világát jelenti, de a rajongó hazaszeretetet is, benne a magyarság, az otthon és a táj, a magyar róna, az alföldi puszták iránti éppoly tiszta és éppoly lángoló szerelmi vonzódását is. Az a Petőfi Sándor, akit az anyakönyvbe még Alexander Petrovics néven jegyeztek be, úgy lépett költészetével ifjan a legnagyobb magyarok sorába, mint a magyarság legelszántabb apostola.
Vajon nem a szerelembe bódult férfi elfogult rajongásával azonos-e, amikor a Magyar vagyok című versét így kezdi: „Magyar vagyok, legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.”? Vagy amikor a vers következő szakaszában a magyar ember jellemét rajzolja ezzel az indító mondattal: „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai…”
Látja ő, nagyon is jól, a haza, a magyarság másik arcát is, a tehetetlenséget, a meghunyászkodást tükröző arcot, s ha van már-már emberfeletti, költői erőfeszítés, hogy erre az arcra visszavarázsolja a hősiesség, az elszánt hazafiság, az ősi erények jegyeit, akkor az, még a 19. század nagyjai között is, elsősorban Petőfié.
Ha van ember, aki abban a században a szomszéd népek, a velünk élő szlávok, oláhok magyarellenes acsarkodásaira a legnyersebb elutasítással, számonkéréssel válaszol, az éppen a szláv származású Petőfi. Az ő magatartása nem a neofiták mindig túlzó hangoskodása, gyanakvást keltő, hamis felhangokkal teli szerepjátéka, hanem a szenvedélyes hazaszeretet-hazaféltés és a magyar igazság őszinte képviselete. Ez az őszinte indulatkitörés jellemzi a Széphalom című vers sorait, amikor az elhunyt Kazinczy házába lépve, így fakad ki: „Ez volt tehát / A múzsák egykori tanyája, / Hol most haszonbérlő zsidó lakik? / Azon szobában / Melyben Kazinczy Ferenc / Élt és kilehelte lelkét, / Most piszkos, nyávogó porontyok / Henteregnek, / S a szentek szentéből, nejének / Szobájából ím kamra lett, / Mely ronda lommal van tele. / Ki innen e falak közül!” Ám ennél súlyosabb a nemzetnek szóló szemrehányás, a nemzet vétke, hogy ennyire becsüli, így hagyja megalázni érte élt és halt nagyjait.
A haza arcait villantja fel lírája alighanem legszebb darabjaiban, tájköltészetében. A megpróbált, a vándorlásaiban megfáradt ember – ha csak gondolatban is – újra meg újra visszatér a szülőföld képeihez. A Hazámban című vers a szűkebb haza, a tájhaza, a magyar rónaság otthonos, megnyugtató, többnyire idilli képét idézi: „Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ugyancsak idilli képekben, gyermekkori emlékeken is átszűrve, a táj részleteiben elmerülve éli át vissza-vissza térve a tájhaza szépségeit, az otthonosság és a szabadság élményével, a magyar puszta felidézésével (Az Alföld, Kiskunság). A Tiszánál soraiban mintha népe kettős arculatát jelenítené meg a szelíden kanyargó, majd dühödten „zúgva, bőgve” pusztító folyó természetében.
Egyszerre szép és komor A puszta télen tájrajza, amint a végtelen, havas, ködös pusztán, a magányos betyár alakjában és léthelyzetében felsejlik az örök magyar helyzetkép: „Háta mögött farkas, feje fölött holló.”
Bíró Zoltán
