…szemüveg nem kell még, énekelte Kern sok évvel ezelőtt, és lám, fanyar, sőt némileg kétségbeesett optimizmusa alaptalannak bizonyult, mert azóta mégis kell neki szemüveg. Úgyhogy én is csak „mihezképest” optimista tudok lenni, mert a vég kikerülhetetlenül eljön. A kérdés, hogy addig mivel leszünk elfoglalva. A magyar társadalom ugyanis, mint oly gyakran, mostanában is vélt vagy valós sérelmeivel és csodavárással.
Amikor nem volt választási lehetőségünk, a Kádár-rendszer alatt, meglepően realisták voltunk, kihasználtuk az apró lehetőségeket is, miközben állandóan mérlegeltük, hogy mekkora a mozgásterünk, mitől és kitől mennyire függünk. Most, hogy rendszert és szövetségeseket váltottunk, sőt még helyet is, mert bekerültünk a szabad Európába, mintha sokan úgy gondolnák, hogy ezzel ingyenjegyet is váltottunk gazdagságba, jólétbe, örök életbe. És ha a sok jó nem akar megérkezni, azért csakis néhány gazember (egész véletlenül kommunista, liberális és/vagy zsidó) a felelős. A magyar társadalom egy része a rovásírásos jövőbe réved, egy másik része meg a markát nyújtja, hogy tömje meg már valaki pénzzel, hiszen az neki ugyanúgy jár, mint az osztráknak vagy a svédnek, elvégre egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Katasztrófa, hogy hová jutottunk, mondják az elkeseredettek, és azt várják, hogy majd jön Viktor fehér lovon vagy csodaszarvassal, esetleg turullal, mindegy, de végre méltó király viselheti a Szent Koronát, amelyhez hasonló egyébként a világon nincs. Katasztrófa, hogy hová jutottunk, mondja a száműzetésében türelmetlenül várakozó király, ezek a komcsi-kapitalista-arisztokrata gazemberek tönkretették az országot, méghozzá szándékosan, holott én mindenre tudom a megoldást. Katasztrófa, hogy hová jutottunk, mondják a még józanok, semmiről nem lehet észérvek alapján vitázni, érvelni, gondolkodni, mert a társadalom erre nem kíváncsi, fárasztja, idegesíti, a demokráciából csak annyi érdekli, hogy kedvére üvölthessen, fenyegetőzhessen, gyalázkodhasson, mert neki ehhez joga van, az igazi vitát, gondolkodást, közös kínlódást azonban nem vállalja.
Néha én is úgy érzem, hogy ez már katasztrófa. Az tudniillik, hogy a demokratikus körbe tartozó parlamenti ellenzék tudatosan kivonja magát a demokratikus keretekből és vitákból, mert arra játszik, hogy megbélyegezze, a társadalmon kívülre helyezze a kormánypártokat, abban bízva, hogy a többség számára ez az a könnyen érthető üzenet, amely a választási győzelmet is meghozza. És az igazi katasztrófa az, hogy ezért képes még a legszélsőségesebb, legfenyegetőbb és legőrültebb csoportokkal is szövetkezni, vagy velük legalább összekacsintani. A hatalomból száműzött örökös miniszterelnök és reménybeli király már a kilencvenes évek közepén (sajnos helyesen) ráérzett arra, hogy a magyar társadalom jelentős része mítoszokkal és mítoszokban él, hogy a szabadságtól és a demokráciától csakis megváltást, nemzeti dicsőséget, nagyságot és csodákat (valamint egyre nagyobb állami segítséget) vár, ezért egyre tudatosabban használta az egyházakat, a vallást, Erdélyt, mint politikai színteret, vagy a Nagy-Magyarország szimbólumot, és persze a jó államot a jóságos vezetővel az élen, mint mindennek a végső garanciáját. A mitikusan nacionalista örökséget így párosította a negyven évnyi szocializmus belénk ivódott gondolkodásmódjával. Szinte verhetetlen kombináció. Katasztrófa. Az pedig, hogy ez egy liberális demokratának indult új generáció találmánya, még inkább.
És mégsem kongatnám még a vészharangot. Mert az, hogy valakik például népszavazást követelnek, felkérendő az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy ítélje el a magyar rendőrök brutalitását, totális abszurdum ugyan, az pedig, hogy a kezdeményezők hőbörögnek és fenyegetőznek az Országos Választási Bizottság ülésén, felháborító, mindazonáltal azt mutatja, hogy mégiscsak létezik valamilyen működő és működtethető demokrácia, és ezzel a demokráciával még a legszélsőségesebbek is élni akarnak. Vagy visszaélni, de ez a mi szempontunkból mindegy. A tavaly őszi utcai válság is – visszatekintve mindenképpen – azt bizonyította, hogy a demokratikus játékszabályokat a végletekig kihasználva, azokat fideszes segédlettel a végleteken túl is csűrve-csavarva ugyan, de mégiscsak többé-kevésbé belül maradtunk a jogállami kereteken, és ha voltak is próbálkozások erőszakra vagy annak kiprovokálására, végeredményben ezek vereséget szenvedtek. Ha esetleg volt valamilyen szándék puccskísérletre, utcai nyomásgyakorlással, akkor tényszerűen rögzíthetjük, hogy Budapest nem lett Bejrút, Belgrád vagy Kijev, mint ahogy nálunk senki nem próbálta a hatalmat fegyverrel átvenni a parlamentben, mint a Franco utáni Spanyolországban. És bár valóban megdöbbentő, hogy az egészségügyi reform ellen az Orvosi Kamara ellenállást vagy betartást hirdet (nem pedig tiltakozást, mert ahhoz természetesen joga van), egyelőre az a helyzet, hogy az egészségügyi átalakítás kevesebb utcai és útszéli akadállyal küzd, mint Németországban vagy Lengyelországban.
Jó, nálunk meg nyugodtan mondhatja a nemzet fideszes orvosa, hogy több pénz kell az egészségügyre (eddig rendben, erről lehet vitatkozni), és ezt ők abból teremtenék elő, hogy nem építettek volna kormányzati negyedet (így, múlt időben), és valószínűleg autópályákból is kevesebbet. Ami totálisan hamis választási lehetőség, hiszen egy autópályát csak egyszer kell megépíteni, míg az egészségügyre minden évben rá kellene költeni azt a bizonyos többet. Csak miből? És minek a kárára?
De addig is, amíg nálunk nem lesz normális közéleti vita (mert az ellenzék mítoszokat állít szembe a tényekkel), meg kellene próbálkozni a hitelesség megteremtésével. Amire egyébként normális viszonyok között is szükség van. Hillary Clinton ugyanis valószínűleg azért nyert (váratlanul) New Hampshire-ben, mert egy nyilvános beszélgetésen, egy kérdésre válaszolva elérzékenyült. Önkéntelenül megmutatta az érzéseit, az embert a mindenre felkészített politikus mögött. Ettől lett őszinte sokak számára. Gyurcsánynak is a belülről jövő őszinte hevület volt a fő fegyvere a 2006-os választáson (és a „hazugság-beszéd”-et fordították ellene a mai napig nagyon sikeresen). De akármi is a helyzet ma, meg kell próbálni őszintének és hitelesnek lenni. Olyan vezetőnek látszani, aki bírja a sok ütést, tudja is az utat előre, de érződik rajta, hogy ő is csak ember, neki is fáj az az állapot, amit sokan olyan rosszul élnek meg. Demokráciában ezt díjazzák. Szóval szemüveg nem kell még… Egyébként neki van is.
Bolgár György
