Egy királyi család, amelyik megtalálta a hitet
Sokan berzenkednek arra a gondolatra, hogy a judaizmust aktívan térítő, misszionáló vallásként képzeljék el. Pedig a jelek arra vallanak, hogy a zsidók valaha mindent megtettek annak érdekében, hogy a „pogányokat” Izrael Istenének tiszteletére oktassák, és ha lehet, teljesen betérítsék saját vallásukba. A prozelitizmusnak is nevezett jelenség talán legismertebb példája az adiabénéi királyi család betérése az i. sz. 1. század közepén, vagyis nagyjából éppen abban az időben, amikor a „népek apostolának” is nevezett Pál Jézus Krisztus evangéliumát hirdette Európának.
A zsidó misszió kiterjedt voltára utalt már Jézus is egy a farizeusoknak címzett, nem túlságosan hízelgő kijelentésében: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek (szó szerint: „hogy egy prozelitát csináljatok”), és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál!” (Máté 23:15) A zsidó misszió kiterjedését hasonlóképpen – de persze szellemi-erkölcsi minősítés nélkül – jellemezte nagyjából ezzel egy időben az alexandriai Philón, mikor azt írta Mózes Törvényéről, hogy az „mindenkit vonz és maga felé fordít: barbárokat és helléneket, szárazföldieket és szigetlakókat, keleti és nyugati népeket, Európát és Ázsiát, az egész lakott földet, egyik végétől a másikig”.
„Nincs nép a föld kerekségén, amelynek körében ne élnének törzsrokonaink” – állította az 1. század végén Flavius Josephus zsidó történetíró. A görög származású római földrajztudós, Sztrabón ugyanígy nyilatkozott: „…(a zsidók) már majdnem minden városban megtelepedtek, és aligha lehet olyan helyet találni a föld kerekségén, ahol ez a nép ne vetette volna meg a lábát, vagy ne uralkodnék.” A legnagyobb zsidó diaszpórát a római korban is Keleten találhatjuk: ekkor még az asszírok által hat-hétszáz évvel korábban elhurcolt tíz törzs maradványai is itt éltek, Babilónia, Média és Perzsia vidékein, s még azon is túl. A zsidók ott voltak szinte a „lakott világ” szélének számító Kharakéné és Meszéné tartományban is, a mai Kuvait területén. Ez a királyság már akkor is rendkívül gazdag volt, hiszen az Indiába tartó kereskedelmi utak egyik végállomásának számított.
Adiabéné – arámiul Hadijab vagy Hadajab – aprócska fejedelemség volt a Felső- és Alsó-Zab folyó között, amely ma Irak főként kurdok által lakott térsége. Már az asszírok alatt is vazallus államként létezett, fővárosát Arbelának hívták (ma Arbil, Irak). Adiabéné a bibliai történelem szempontjából is fontos helynek számít, mivel Flavius Josephus közlése szerint „ott láthatók még annak a bárkának a maradványai, amelyben Noé a vízözönből megmenekült”. A bárka roncsait még az ő idejében is mutogatták a helybéliek az érdeklődő turistáknak. Ezenkívül Adiabéné területén feküdt Niszibisz és Nehardea városa is, amelyekbe még az asszírok telepítették le az Izraelből elhurcolt zsidó hadifoglyokat. E városok még a késő ókorban is a keleti zsidóság szellemi és kulturális központjainak számítottak: zsinagógáik és rabbinikus akadémiáik messze földön híresek voltak.
A zsidóvá lett fejedelem
Történetünk Monobazosz királylyal veszi kezdetét, aki Claudius római császár idején (i. sz. 41-54) uralkodott Adiabéné felett. A Róma és a párthusok kegyelméből országoló Monobazosz keleti szokás szerint több feleséget tartott, de úgy látszik, ez sem volt neki elegendő, mivel beleszeretett tulajdon testvérébe, Helenébe, akit egyiptomi módra feleségül vett, és trónjára ültetett. Legalább két fiút nemzett vele, akik közül az idősebbet szintén Monobazosznak, az ifjabbat pedig Izatésznak nevezték el. Az idős Monobazosz király valamennyi fiánál jobban szerette Izatészt, szinte rajongott érte, és kegyeivel halmozta el. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a királyi udvarban felüsse fejét az irigység és gyűlölködés, Izatész féltestvérei féltékenységükben apjuk kedvencének életére törtek. Hogy a király megmenthesse szeretett fiának életét, távoli vidékre küldte: a mai Kuvait területén lévő Szpaszinu Kharax királyságába. Az ottani uralkodó szívesen fogadta az ifjút, neki adta lányát és fele királyságát. Mikor Monobazosz király közeledni érezte földi pályafutásának végét, szerette volna utoljára látni legkedvesebb gyermekét, Izatészt, aki apja kívánságára haza is indult. Mielőtt azonban megérkezett volna, Monobazosz elhunyt. Ekkor anyja, Helené az ország főembereivel börtönbe vettette Izatész valamennyi féltestvérét, nehogy meggyilkolják a hazatérő ifjút. Kormányzóul kineveztette legidősebb fiát, Monobazoszt, aki régensként uralkodott egészen addig, amíg Izatész meg nem érkezett Adiabénébe.
A családi és politikai eseményeken kívül azonban más jelentős változások is történtek az adiabénéi királyi család életében. Izatész kényszerű száműzetésének helyén, Szpaszinu Kharaxban élt egy Anan nevű zsidó kereskedő, aki bejáratos volt a palotába, és ott Izrael Istenének tanításaira oktatta a száműzött király feleségeit. Meglehetős sikerrel. Az asszonyok közvetítésével a kereskedő megismerkedett Izatésszal, és sikerült őt is megnyernie vallása számára. A herceget nem sokkal ezután hívta haza apja Adiabénébe, ahová a zsidó kereskedőt is magával vitte. Fogalma sem volt arról, hogy eközben az arbélai palotában anyja, Helené is „istenfélővé” vált, mivel egy ott élő zsidó őt is megtérítette.
Hazatérése után apja végakaratának megfelelően átvette a hatalmat testvérétől, Monobazosztól, de nem volt hajlandó kivégeztetni börtönben sínylődő féltestvéreit, hanem szabadon engedte őket, és egyik részüket Rómába, a másikat a párthusokhoz küldte. Bár Izatész hitre jutott Istenben, s naponta olvasta annak Törvényét, mégsem tudta rászánni magát, hogy belépjen Ábrahám szövetségébe, vagyis körülmetélkedjék. Anyja, Helené és tanácsadója, a zsidó Anan sem helyeselték ezt a lépést, mivel félő volt, hogy pogány alattvalói fellázadnak ellene. Egy idő múlva azonban egy Eleázár nevű galileai törvénytudó érkezett udvarába, aki keményen ráparancsolt, hogy metélkedjék körül.
A zarándok királynő
Az Izatész történetét hosszasan ecsetelő zsidó történetíró, Flavius Josephus ezután alig győzi felsorolni Izatész teljes betérésének áldásos következményeit. A prozelita uralkodó országában nemhogy lázadás nem tört ki, hanem tartós béke köszöntött rá, s a királyt mindenki magasztalta. Izatészt a szomszédos országokban is nagyra becsülték, főként azután, hogy a száműzött Artabanosz párthus királyt befogadta, és diplomáciai erőfeszítések révén visszaültette trónjára. Igaz, később – főként a rómaiak iránti hűsége miatt – szembekerült Artabanosz utódjával, Vologészésszel, de Isten harc nélkül megszabadította a hatalmas párthus seregtől. Egy ízben országa főemberei is összeesküdtek ellene, és az arabok királya segítségével akarták elűzni trónjáról, de ő ezúttal is sikeresen úrrá lett a lázadáson. Izatész jószerencséjét látva testvére, Monobazosz és más rokonai is elhagyták ősi szokásaikat, és áttértek a zsidó vallásra.
Eközben Helené anyakirálynő égett a vágytól, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon. Tervét Izatész is támogatta. Jeruzsálem lakói is örömmel fogadták az adiabénéi anyakirálynő érkezését, mivel a városban súlyos éhínség dúlt. (Ezt az éhínséget az Apostolok cselekedetei szerint Agabosz előre megjövendölte, és az Claudius császár idejében be is következett.) Helené saját pénzén több hajórakomány gabonát hozatott Alexandriából, valamint szárított fügét Ciprusról Jeruzsálem éhező lakóinak megsegítésére. A Talmud szerint a sátorok ünnepén mindenkinél magasabb sátrat épített, és ebben is megvendégelte a rászorulókat. A Templomot is pazar fogadalmi ajándékokkal díszítette: szent edényeket készíttetett aranyból, valamint egy színarany asztalt és egy hétágú menórát. Jótéteményeinek jutalma az lett, hogy a város elöljáróinak engedélyével az Alsóvárosban (az egykori Dávid városában) palotát építtethetett magának. (Ennek megtalálásáról lásd keretes írásunkat.) Helené vallási buzgóságára jellemző, hogy mikor fia háborúba keveredett, nazireusi fogadalmat tett, és azt hét (más változatokban: tizennégy vagy huszonegy) éven keresztül meg is tartotta.
Izatész életének ötvenhatodik, uralkodásának huszonötödik évében hunyt el Adiabénében. Helené sem sokkal élte túl. A királyságban utódja testvére, az egykori régens, Monobazosz lett. Josephus szerint Monobazosz király utódai a rómaiak elleni harcokban is kitüntették magukat. Helené, Izatész és Monobazosz testét Jeruzsálemben temették el. Az anyakirálynő ugyanis még életében három piramist építtetett a Szent Várostól három sztadionnyira. Ha minden igaz, Helené sírját a 19. század végén Clermont-Ganneau francia régész megtalálta Kelet-Jeruzsálemben, a Szalah-ed-Din utcában („Királyok sírja”). A királynő díszes szarkofágja ma a Louvre-ban látható. (A szerző történész.)
Helené palotájának felfedezése
Izraeli régészek december első hetében bejelentették, hogy a jeruzsálemi Óváros falain kívül, az úgynevezett Szemét-kapuval szemben egy parkolóhelyen hatodik hónapja folyó ásatások során a Második Templom idejéből származó monumentális építmény maradványaira bukkantak. Az ásatást vezető Doron Ben-Ami szerint ez egy palotaépület lehetett, melyet az itt talált cserepek, kőedények és pénzek alapján az i. sz. 1. század első felére keltezhetünk.
A palotában raktárhelyiségek mellett lakószobák és rituális fürdők (mikvék) kerültek elő; a falakat néhol színes freskók borították. Dávid városának északi részén eddig csak viszonylag szerény nagyságú és kivitelű épületek maradványaira találtak, így a most feltárt monumentális struktúrát – Flavius Josephus közlése alapján – nagy valószínűséggel Helené palotájának tarthatjuk. „A végleges álláspont kialakításához további bizonyítékokra van szükségünk, de csaknem minden stimmel” – nyilatkozta a sajtónak Ben-Ami. A jelek szerint a palotát a rómaiak pusztították el i. sz. 70-ben, az első zsidó háborúban.
