Nyilván teljesen irreális elvárás, hogy végiggondoljuk, melyik amerikai elnökjelölt lenne jó a világnak (benne: nekünk). Ahhoz ugyanis tudni kéne, milyen elvek és eszmék, milyen morál vezesse az egyetlen ütőképes és szabadelvű szuperhatalom elnökét – de hát ilyen vezérlő eszmékről és ilyen morálról ugye a saját életünkben sem beszélhetünk, nemhogy másnál felfedezzük.
Ne szavazzanak Barack Obamára, mert „az al-Kaida figyel” – jelentette ki Hillary Clinton New Hampsire-ben. A szenátornak ebben kivételesen teljesen igaza van. A terroristák figyelnek a demokráciák választásaira, és azonnal fogják, milyen üzenetet küld nekik a szabad világ. Nem tudom, mennyire köztudott, de ennek a szabad világnak mi is részesei vagyunk, bár sajna nem US-tagállamként.
Ha Magyarországon lenne külpolitikai gondolkodás, nem lenne annyira feltűnő, hogy a médiában szinte kizárólag a belpolitikai holtszezonnak köszönhető a világ maradéka iránti fokozottabb kiváncsiság. De nem, hazánkban, a Magyar Provinciális Apátiában nincs külpolitikában való gondolkodás, senkit nem érdekel, milyen világban élünk: a jónép azzal takarózik, hogy a napi gondok mellett kit érdekel a világ, a politikai és médiaelit pedig azzal, hogy a jónépet úgysem érdekli. Az ördögi kör saját farkába harap.
Amikor tehát pl. a parlament európai ügyek bizottságának elnöke, Eörsi Mátyás nyíltan elismeri a Magyar Narancsnak, hogy „jelenleg hiányzik a világos célmeghatározás, nem sikerült újradefiniálni, hogy melyek a magyar külpolitika fő irányai”, azzal nem egyszerűen a külpolitika csinálóit (tehát a láthatatlan külügyminiszter helyett a víziók nélküli kormányfőt) diszkvalifikálja teljes joggal, de azt a közeget is, amely folyamatosan reprodukálja ebben az országban a külpolitikai közönyt.
Még Brüsszel is elérhetetlen távolságban van, nemhogy New Hampshire, szegény Benazír Bhuttót viszont a legjobbkor ölték meg, így az uborkáról elnevezett szezonban csak fel bírtunk rá figyelni, utólag. Az pedig már nyilván teljesen irreális elvárás, hogy végiggondoljuk, melyik amerikai elnökjelölt lenne jó a világnak (benne: nekünk).
Ahhoz ugyanis tudni kéne, milyen elvek és eszmék, milyen morál vezesse az egyetlen ütőképes és szabadelvű szuperhatalom elnökét – de hát ilyen vezérlő eszmékről és ilyen morálról ugye a saját életünkben sem beszélhetünk, nemhogy másnál felfedezzük.
*
A helyzet azonban az, hogy – ha már az értékekről hallgatunk – számos elementáris érdekünk fűzödik egy olyan amerikai külpolitikai gondolkodás győzelméhez, amely sokéves szünet után kész visszatérni a demokrácia és a szabadság exportjához, még akkor is, ha ezt úgymond „önző” birodalomépítő szándékkal teszi.
Ezer szállal kötődünk a szabad világhoz, nem érdekünk például az iszlámizmus európai térnyerése, és nemcsak azért, nehogy felrobbanjunk a frankfurti reptéren. Nem érdekünk, hogy Amerika csendben felülírja a 2002-es Bush-doktrínát, amely szerint meg kell változtatni a terrorizmust kitermelő politikai kultúrákat (hiszen demokráciák nem háborúznak egymás ellen). Nem érdekünk egy önvédelmileg és öntudatilag gyenge EU, amelyet könnyen túszul ejthetnek az alulcivilizált, de high-tech barbárok.
„Talán 2008 lesz az év, amikor végre megszabadulunk attól az ostoba tévhittől, hogy „a neokonok” irányítják a Bush-adminisztráció külpolitikáját, különösen a Közel-Keleten” – írja intelligenskülpolitikai elemzésében a libertárius Reason magazin, amelyhez természetesen annyi év után szintén eljutott a hír, hogy – talán egy rövid, 9/11 utáni intermezzo után – már rég nem aneokonzervatívok Washington titkos urai.
Az alulinformált külpol újságírás azonban máig az agresszív, háborús neokon héják keze nyomát látja minden amerikai lépésen, akik azugye-tudjuk-kiknek az érdekeit szolgálják, dacára annak, hogy mára már Washington D.C. tágabb agglomerációjában sem fellelhetők.
Ha az ember fontosnak tartja az egyén szabadságán, a magántulajdon szentségén és a jog uralmán alapuló rendet, plusz szükségesnek látja azt katonailag is megvédeni, akkor óhatatlanul neokon állásponton köt ki, valljon egyébként más kérdésekben bármilyen világnézetet. A neokon álláspontnak persze vannak kizárólag amerikai relációban értelmezhető, kulturális vonatkozásai is, itt most maradjunk lényegénél: az amerikai dominanciánál, a demokrácia és a szabad piac békés exportjánál, de szükség esetén a megelőző csapás jogánál, az ENSZ-es álszent „multilateralizmus” hanyagolásánál.
A Reason írása tételesen cáfolja, hogy a 2001 utáni amerikai külpolitika különösebben neokon indíttatású lett volna, és igaza van: Irak előtt Amerika az ENSZ kegyeit kereste, és sem Irán, sem Szíria/Libanon, sem (pláne) az izraeli-palesztin konfliktus kezelésében nem látszódott semmiféle elszántság, tudatos morális cselekvés. Amerika csak kullog az események után, holott Irakban pl. lassan javul a helyzet, éspedig azért, mert Bush végre hajlandó volt egy kérdésben engedni az ezt kezdettől sürgető neokonoknak: plusz csapatokat küldött a „surge”-höz, és a dolog működik. De mi lesz novembertől?
*
Novembertől új elnöke lesz az Egyesült Államoknak, és ahogy Hillary mondta, a nyugati civilizáció létében ellenérdekelt robbantgató network nagyon figyel. A kitűnő David Horowitz a FrontPage-en sem először figyelmeztet: az iszlámisták számára Irak a „központi frontot” jelenti a Nyugat elleni dzsihádban. Egy esetleges vereség így jóval többről szólna, mint Amerika bukásáról – ahogy természetesen 9/11 sem csak Amerikáról szólt.
Átgondolt, elvszerű külpolitikai stratégiát azonban – két kivétellel – nemigen találunk az elnökjelölt-jelölteknél. Drámai a helyzet a demokratáknál: Hillary Clinton ugyan nem vonulna ki teljesen Irakból, de drasztikusan csapatcsökkentene, a közrend fenntartását ráhagyná az erre még nem éppen kész iraki erőkre, egyébként meg békésen tárgyalna Szíriával és Iránnal az időjárásról.
Barack Obama bevallotta, ő is tárgyalna Amerika ellenségeivel, éspedig „agresszív személyes diplomácia” keretében, egyben megjutalmazná őket, ha megígérik, hogy nem bombázzák le Amerikát. Az iraki síita gyilkosok teheráni támogatását Obama „felelőtlen viselkedésnek” nevezte, ami kicsit jobb, mintha „messzemenő udvariatlanságot” mondott volna. Ugyanakkor közölte, hogy az iráni atomfenyegetésnek is Bush az oka. És ez van egy sor jelöltnél: a hülyeség és az ordító felelőtlenség posztmodern elegye.
A két kivétel: két republikánius, Rudy Giuliani és John McCain. Az iraki kivonulást régóta határozottan ellenző McCaina kampányban nyíltan elismerte: üzenete, mely szerint maradni kell Irakban, de ettől még nincs azonnali, hatékony megoldás, akár a politikai karrierjébe is kerülhet – na ez az őszinteség is része a felelős leadership-nek.
A legtisztábban 9/11 hőse, Rudy Giuliani beszél: a Foreign Policy-nak írt külpolitikai esszéjében központi szerepet kap az iszlámista terror megfékezése. „A világ egy veszélyes hely”, egész civilizációnk van támadásnak kitéve. A terroristák megfékezése csak erőn alapuló új realizmussal lehetséges, emellett elsőrangú feladat kiterjeszteni a globális világrend előnyeit. A New York-i expolgármester moráljáról pedig csak annyit, hogy amikor a WTC elleni támadás után egy szaúdi herceg azt mondta, Amerikának változtatnia kellene közel-keleti politikáján, Giuliani azonnal visszaküldte neki 10 millió dolláros segélyadományát.
*
Egyszer talán Magyarországon is világos lesz, miért is nem mindegy, ki lesz Amerika új elnöke, és mi közünk is van ehhez az egészhez. Meg hogy miért elfogadhatatlan az EU folyamatosappeasement-stratégiája lator államokkal szemben, és miért tűrhetetlen a tárgyalás azokkal, akik már rég a tömeges átváltoztatásunkat vagy kiiktatásunkat szervezik.
Egyszer majd mindezt meglátjuk – elég kinyitni a szemünket.
Seres László
