A balti köztársaságok a XX. században három okkupációnak estek áldozatul. A szovjet megszállás végül 1991-ig tartott. Az észt, a lett és a litván fővárosban különböző jellegű múzeumok emlékeztetnek a sötét évtizedekre.
„Ez az első épület Tallinban, amelyik valóban múzeumnak épült” – kezdi Heiki Ahonen igazgató a vezetést. Ahonen maga is politikai fogoly volt, aki a gulág egyik táborából csak a Szovjetunió legutolsó éveiben térhetett haza. Amit mond, annál figyelemreméltóbb: a vádló gesztusokat és a nemzeti pátoszt tudatosan kerülték a megszállás és a diktatúra éveinek bemutatása során.
ERDEI TESTVÉREK
A modern vonalvezetéssel, betonból és üvegből épült ház központja egyetlen, többszörösen tagolt, nagy kiállítóterem. Oldalt az egyik szárnyban széksorok – ide telepednek a diákok, hogy tanárukkal megbeszéljék a látottakat.
Az okkupáció múzeumát egy Amerikában élő svájci-észt házaspár hozta létre, a fenntartó Kistler-Ritso alapítvány a kezdeményezők nevét viseli. Amire a kiállítás emlékeztet: a Szovjetunió 1940-ben megszállta a balti köztársaságokat, megkezdte értelmiségi elitjük deportálását, aminek a folytatását csak az 1941 júniusában bekövetkező német támadás akadályozta meg. A nácik azonban maguk is megszállóként viselkedtek, nem állították vissza a balti államok függetlenségét, hanem a végsőkig kihasználták emberi és anyagi forrásait, s ezenfelül tömegesen gyilkolták meg a zsidókat. (Hogy ebben litván és lett cinkosok mily mértékben segédkeztek, mindmáig vita tárgya.) A háború után a Baltikumot újra a Szovjetunióhoz csatolták, amire mindhárom országban az „erdei testvérek” partizánharca volt a válasz. A szovjet hatalom újabb tömeges deportálásokkal igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Majd megkezdődött az oroszok betelepítése. Ez pedig a kis balti népeket reálisan azzal fenyegette, ami máshol inkább csak sötét, irodalmi vízióként jelenik meg: a nemzethalállal.
A tallinni múzeum elsősorban a deportáltak sorsát és a Szovjet-Észtországban fennállt életkörülményeket mutatja be, a szegényes mindennapokat és a politikai elnyomó apparátus működését. Három célt kívánnak szolgálni, mondja az igazgató: az áldozatokra emlékezni, a fiatalokat tanítani és az idegen vendégekkel az ország múltját megértetni. A magyarázó szövegek az észt mellett angolul és oroszul is olvashatók.
BETONBORZALOM
Rigában, a lett fővárosban az okkupáció múzeumában szintén többnyelvűek a feliratok. A kiállítást itt egy ormótlan betonkocka épületben rendezték be, ami az óváros szépen helyrehozott homlokzatai mellett bántóan sérti az összhangot. De hát ezt a hodályt a Vörös Hadseregben szolgáló lett lövészek emlékére még szovjet időkben, szovjet stílusban húzták fel, és 1993-ban, mikor a mai múzeum létrejött, úgy döntöttek, maradjon a betonborzalom a helyén, mutassa azt, ami a megszállás volt: idegen test a lett örökség környezetében.
A rigai múzeum történelmi jellegű. Nagy területen, igen részletesen mutatja be a balti államok sorsát a XX. században. Mind a ház igazgatója, Gundega Michele, mind helyettese, Valters Nollendorfs amerikai emigrációból tért vissza, s így nem meglepő, hogy kiállításuk anyaga sok fotóval, térképpel és dokumentummal a nagyhatalmak szerepét hangsúlyozza és általában a balti dráma nemzetközi dimenzióit. A rigai múzeum is kerüli a moralizáló szövegeket, nem vádol, nem ítél. Minek is? A tények, a tárgyak magukért beszélnek.
LEFESTETT VÉRFOLTOK
Nem csak az Andrássy út 60. alatt, Vilniusban, Litvánia fővárosában is az történt, hogy a szovjet állambiztonság szerve abba a házba költözött be, amelyet közvetlenül előtte, a világháború évei alatt a Gestapo használt. Méltó elődök, méltó utódok. A hatalmas középület pincéiben, ahol valaha a foglyokat vallatták, kínozták és közülük számosat kivégeztek, most KGB-múzeumot rendeztek be, amelyet békés turisták látogatnak borzongva. Nem is nagyon kellett a helyiségeket berendezni, inkább mindent abban az állapotban igyekeztek megőrizni, ahogy a KGB hátrahagyta. Avagy mégsem? „Ah, maguk azt nem tudják elképzelni – mondja a vezetőnk -, ezeket a falakat itt frissen festették, más az, ha tele vannak vérfolttal. Meg ez a háromszor öt méteres cella egyetlen, apró, rácsos ablakkal, ez üresen nem úgy hat, mint amikor hetekig harminc ember van benne összezsúfolva.”
Hát igen, minden itt van, amit oly sokan leírtak, de amit látni más: a betoncella, amiben csak állni lehetett, a kínzókamra, melynek kipárnázott falai elnyelték az áldozat kiáltásait, a meggyilkoltak utolsó fotói és adatai (szétvert koponyák, melyeket még lefényképeztek, nevek, melyeket iktattak, mert a bürokratikus rend érvényes maradt mindhalálig). És aztán valami nehezen leírható történik. A látogatókat idős, hajlott férfiak kalauzolják, akik valaha maguk is megjárták ezt a börtönt, és hosszú évek után a szovjet munkatáborokból valahogy mégis visszakerültek Litvániába. Egyikük, aki minket vezet, hirtelen összeroppan az emlékek súlya alatt, és zokogni kezd. A magunkfajta ember ekkor zavartan félrenéz, és végiggondolja (hányadszor már) az oly nehéz, örök kérdést: lehetséges-e, hogy mind e sok szenvedés a földön értelmetlen, és hogy nem lenne senki, aki számon tartja?
Oplatka András, vilag@hetivalasz.hu
7. évfolyam 51. szám, 2007.12.20
