Népszabadság * Horváth Gábor * 2008. január 5.
A demokrata elnökjelöltségért küzdő Hillary Clinton és férje, Bill Clinton Iowában
Kép: REUTERS – Jim Bourg Az amerikai elnökválasztás olyan, mint egy duatlonverseny. Sőt, ha a győztesre váró elnökséget is hozzászámítjuk, akár egy maratoni futótávval megfejelt triatlon. Teljesen eltérő, bár egyformán felkészültséget és kitartást igénylő sportág a pártokon belüli sokszereplős versengés a jelöltségért, a talpon maradó két ellenfél csatája a Fehér Házért, illetve maga a kormányzás, az elnök háta mögött immár a komplett államapparátussal. A sikeres versenyzőnek egyformán jól kell tudnia úszni, kerékpározni és futni: először meg kell szólítania pártja legelszántabb, általában a széleken lévő híveit, akik a legnagyobb eséllyel vesznek részt az előválasztáson.
Azután meg kell nyernie magának az amerikaiak általában középen lévő többségét. Végezetül a modern világ számtalan veszélye közepette el kell kormányoznia az egyetlen globális hatalmat – sőt, sok tekintetben az egész emberiséget. Nem túl valószínű, hogy egy valaki mind a három tekintetben remekeljen. George W. Bush például kiválóan kampányolt, és csapnivaló elnöknek bizonyult. Az internetet és a globális felmelegedést a politikusok közül elsőként felfedező Al Gore alighanem jó elnök lett volna, de ő 2000 óta csak meghívottként járt a Fehér Házban. (Összesen kétszer. Másodszor decemberben, amikor Bush a többi friss Nobel-díjassal együtt fogadta. Állítólag nagyon jól elbeszélgettek.)
A 2008-as választás eleve szokatlan, mert sem a hivatalban lévő elnök, sem az alelnök nem indul. Ez utoljára 1928-ban fordult elő. A helyzet jelentős választói érdeklődést és komoly politikusi aktivitást generált. Mindkét nagy párt a legjobb erőit mozgósította, bár azon lehet vitatkozni, hogy a demokrata oldalon Al Gore-nak és John Kerrynek, a republikánuson Newt Gingrichnek helye lett volna a jelöltek között vagy sem. A csütörtökön Iowában megtartott első előválasztás előtt még tekintélyes volt a mezőny. A republikánusoknál Rudi Giuliani volt New York-i polgármester, Mike Huckabee volt arkansasi kormányzó, John McCain szenátor, Duncan Hunter és Ron Paul képviselő, Mitt Romney volt massachusettsi kormányzó, valamint Fred Thompson volt szenátor indul. A demokratáknál John Biden, Hillary Clinton, Christopher Dodd és Barack Obama szenátor, John Edwards és Mike Gravels volt szenátor, Dennis Kucinich képviselő és Bill Richardson volt új-mexikói kormányzó áll csatasorba. (A minimális támogatást szerzett Dodd és Biden már csütörtök éjjel bejelentette, hogy számára nincs tovább.)
Ennyi nevet persze nem érdemes megjegyezni, az amerikaiak sem teszik. A CNN riportere kiment az utcára a jelöltek fényképeivel, és a megjósolható eredményre jutott: az amerikaiak többségének fogalmuk se volt róla, hogy kik vannak a fotókon. A jobboldalon Giuliani, Romney, Huckabee, esetleg McCain, a liberálisoknál az általában csak Hillaryként emlegetett Clinton, Obama és Edwards számít esélyesnek. A többieket már előre leírták. Iowa után egyik komoly jelölt sem esett ki a versenyből, bár Obama sikere, változást sürgető programjának a fiatalokra gyakorolt hatása sokakat elgondolkoztat, és átírja a forgatókönyvet. Akárcsak az, hogy a baptista lelkész Huckabee Busht nyíltan bírálva is megkapta a keresztény jobboldal szavazatait.
Az amerikai választási rendszerben csak a politikusok ambícióitól és józan belátásától függ, ki mindenki jelölteti magát. Az induláskor azonban gyorsan nyilvánvalóvá válik, kit támogatnak a pénzes szimpatizánsok (vagy, ami ritkább, nagy tömegben a kevésbé pénzesek). Ebben a fázisban óriási a sajtó szerepe. Akit felkapnak, és esélyesként kezdenek emlegetni, az bővíteni tudja a bázisát. Ez egyfajta ördögi kör: a pénz jó sajtót és ezért még több kampánytámogatást, következésképpen több reklámlehetőséget és még nagyobb sajtófigyelmet, még több kampány-hozzájárulást eredményez. Ugyanennek a fordítottja is igaz, akinek az elején nincs pénze, annak lehetetlen felkerülnie az esélyesek listájára. Márpedig ki támogat szívesen olyan jelöltet, akiről eleve azt írják a lapok, hogy nem fog nyerni?
A kampány két eltérő szakaszában az alkalmazott módszerek és a felvetett témák is különböznek. Most még csak a pártokon belüli szakasz legelején tartunk. Ilyenkor az országos népszerűségi listák mellett a hárommilliós Iowa, illetve az egy és negyedmilliós New Hampshire közvélemény-kutatásai is általános figyelmet élveznek. (Az utóbbi jövő kedden tartja az előválasztását.) Ebből az következik, hogy a jelölteknek illik, sőt kötelező foglalkozniuk a konzervatív iowai kukoricafarmerek vagy a liberális New Hampshire-i sajtgyártók helyi problémáival, miközben viszonylag keveseket érdekel, mit tennének a Közel-Keleten.
Különben is, a figyelem nem annyira a jelöltek konkrét programjára irányul, a kulcsszó a „megválaszthatóság”. Mindkét oldal azt keresi, hogy a sajátjai közül kinek van a legjobb esélye legyőzni a másik várható jelöltjét. Vagyis nem azt, hogy ki lenne a legjobb elnök, hanem azt, hogy ki képes a siker esélyével megvívni a kampány második szakaszát. (Ennek egyik fontos eleme, hogy kinek a szekrényében van kevesebb csontváz, kinek a múltja támadható a legkevésbé. Giuliani három felesége és a vád alá helyezett volt New York-i rendőrfőnökhöz, Bob Kerikhez fűződő barátsága például minimum gyanús. De nem árt felmelegíteni ismereteinket a Clinton házaspár nevéhez fűződő Whitewater-ügyben sem, még szükség lehet rá.) A legfontosabb kérdések között konzervatív oldalon egyelőre az illegális bevándorlókat, a költségvetési szigort, a minél kisebb adót és államot emlegetik. A liberálisok az iraki csapatkivonást, a szabad kereskedelmi egyezmények túlburjánzását és az egészségügyi biztosítás általánossá tételét járják körül újra és újra. A két lista között se átfedés, se ütközés, annak még nem jött el az ideje.
Az egyetlen kivétel a szabály alól Clinton, aki furcsa taktikát választott. Miután kezdettől toronymagas esélyesnek számít a demokrata párti oldalon, és férje mellett nyolc évet már eltöltött a Fehér Házban, sokáig egyszerűen átnézett a többiek feje felett. Nem harcol a párt radikális baloldalának kegyeiért – hiába is tenné -, hanem eleve centrista álláspontot foglal el. A szenátusban megszavazta például az iráni Forradalmi Gárdát terrorista szervezetnek minősítő határozati javaslatot, amit Biden és Dodd is elutasított (Obama nem volt jelen). Ennek csak akkor lesz hozadéka, amikor jövőre majd a republikánus ellenféllel szemben azt kell bebizonyítania, hogy nő létére képes keményen fellépni az amerikai életek és érdekek védelmében. A lépés egyelőre csak a kárára van, a demokrata párti jelöltek vitáin rendesen kapott is miatta a fejére.
A választási kampány második szakaszában majd nagy szerepük lesz a gazdasági, társadalmi és belpolitikai kérdéseknek, de a világ természetesen leginkább a külpolitikára figyel. A minap Max Boot, a Wall Street Journal keményen konzervatív véleményoldalának korábbi szerkesztője olyat mondott, ami közép-európai füllel különösen furcsa: „Ne is figyeljenek oda, mit mondanak a kampányban a jelöltek, mert annak nem sok köze van ahhoz, amit a győztes a hatalomban tenni fog!” Nem a liberális jelölteket pocskondiázta, mindegyikről szólt. Felidézte, hogy 2000-ben Bush texasi kormányzóként még elvetette a „nemzetépítést”, arról beszélt, hogy „a Balkánon nem amerikai katonáknak kell óvodába kísérgetnie a gyerekeket”. (Ma mindez persze egészen másként néz ki, ha Irakról van szó.)
A rendszeres pálfordulás titka nem a Fehér Ház mikroklímájában keresendő. Egyik oka az, hogy a hivatalba lépő elnök gyorsan rájön, milyen korlátjai vannak a cselekvésnek: a hatalommal arányos felelősséggel a vállán már nem lehet olyan bátor, mint a kampányígéretek idején. A másik ok a külpolitika ügyeit bonyolító köztisztviselői réteg, amelynek álláspontja és napi rutinja nem sokat változik attól, hogy a Fehér Házba másik politikus költözik. Egy másik állandó, amit hidegen hagynak a személycserék: az Egyesült Államok érdekrendszere. Érdekes, és sokat eláruló részlet, hogy a katonai kiadások jelenlegi szintjét gyakorlatilag egyetlen jelölt sem akarja csökkenteni. (Pedig az USA jelenleg legalább annyit, vagy még többet költ védelemre, mint a világ összes többi országa együttvéve.) Sőt, többen még növelni is akarják például a szárazföldi hadsereg létszámát és a nemzetépítő (segélyező-szállító, infrastruktúra-építő, rendészeti) kapacitást. Amikor Clinton, Obama vagy Edwards az amerikai csapatok Irakból való kivonásáról beszél, óvakodik a határidőktől. Mindenki, aki reálisan a Fehér Házba kerülhet, nyitva akarja hagyni egy későbbi korrekció lehetőségét. – Egyvalamiben lehetünk biztosak – meg fogunk lepődni – mondta külföldi újságíróknak Boot, arra célozva, hogy az új elnök valódi szándékai majd csak a beiktatása után, 2009. januárját követően fognak kiderülni.
Az biztos, hogy George W. Bush után kiadós méretű szemétdombot kell majd eltakarítani. Míg Amerika minden erejét az iszlám terrorizmus elleni háborúra koncentrálta, jó pár dologra nem jutott figyelem. A végén kezdve: senki nem tesz egy fabatkát se arra, hogy az annapolisi békekonferencia nyomán 2008 végéig megszületik az izraeli-palesztin megállapodás és létrejön a palesztin állam. Az új elnöknek kell majd foglalkoznia egyebek között a totális ázsiai káosszal és az atomfegyverek terroristák kezére kerülésével fenyegető pakisztáni helyzettel, a kitartóan növekedő kínai fenyegetéssel, amely elsősorban, de nem csak gazdasági természetű, és a magas olajáraknak köszönhetően magához tért Oroszország egyre nagyobb étvágyával. Irak, Afganisztán, az iszlám terrorizmus, Darfur, az egyre önjáróbb Latin-Amerika, a globális felmelegedés és a mezőgazdasági szubvenciók miatt kátyúba jutott dohai forduló is az új elnök nyakába szakad. Értelemszerűen neki kell majd tárgyalóasztalhoz ülnie Iránnal, Szíriával meg mindenki mással, akivel a mostani elnök méltóságán alulinak tartotta. A dolgok jelenlegi állása szerint egyedül Észak-Korea atomprogramjának ügye oldódik meg megnyugtatóan, a George W. Bush elnöksége idején létezett összes többi konfliktus és válsághelyzet átszáll a ma még ismeretlen utódra.
Ezen kérdések kezelésében a jelöltek között azonosságok és komoly különbségek is vannak. Elég arra utalni, hogy Barack Obama az első komoly elnökjelölt, akinek nemcsak úgy általában „külföldi”, hanem fejlődő világbeli tapasztalati vannak. Kenyai apától származik és gyermekkorában évekig Indonéziában élt. Tanácsadói között több ismert Afrika-szakértő van. Ha ő nyerne, Amerika külpolitikája kevésbé irányulna a nagyhatalmi szövetségekre, és jobban odafigyelne a fejlesztési projektekre. A másik oldalról a libertariánus Ron Paul modern izolacionizmust hirdet: szerinte Amerikának nemcsak Irakból kellene kivonulnia, hanem mindenhonnan, ahol nincsenek közvetlen, életbevágó érdekei. Azon kevés republikánus képviselő közé tartozik, aki az iraki háború ellen szavazott. (Többek között ezért sem fogja elnyerni a republikánus elnökjelöltséget. Ugyanolyan marginális figura, mint a másik oldalon a már-már szocialista Dennis Kuchinic.) Amerikának persze nincs tizenöt külpolitikai elitje, legfeljebb kettő, de inkább csak másfél. Akárki nyer, nagyjából ugyanazokra a koponyákra számíthat.
Azt korábban is tudtuk, hogy az amerikai elnökválasztás az egész világ szempontjából fontos esemény. George W. Bush hét eddigi éve mindenkiben tudatosította, menynyire. Nem könnyű és nem is érdemes találgatni, hogy például Európa szempontjából ki lenne a legjobb utóda. Jóslatként azt talán meg lehet kockáztatni, hogy Amerika aligha lő még egyszer akkora bakot, mint Bush megválasztásával. Ha valakit ennyi megnyugtat.
Washington, 2008. január
