Carla Bruni, az új üdvöske férfipanoptikumában elnök ez idáig még nem szerepelt. Sarkónak tehát fel kell kötnie a fehérneműt a világhírű rocksztár és a neves divattervező mögött. Kérdés, fel akarja-e kötni…Fotó: Reuters A Kennedy házaspár idillje óta talán nem volt olyan nemzetközi visszhangja államfői párosnak, mint Sarkozy francia elnöknek oldalán Carla Brunival, az egykori topmodellel. A karácsony előtti hétfőn adtak hírt és közöltek fotókat a párizsi lapok, másnap pedig Madridtól Moszkváig szinte az egész európai sajtó kommentálta a szenzációs eseményt.
Csakugyan szenzációs vagy nem, csak a jövő a megmondhatója. Politikai szemleírók és pletykavadász riporterek egyaránt találgatják, egyszerű közös séta volt-e Disneylandben rossz nyelvek szerint odacsődített fotóriporterek előtt ez a föltűnő mosolyú kaland vagy komolyabb következményekre is lehet számítani. Új első dámára az Élysée-palotában.
Az első megjegyzések nem a legbarátságosabbak. A politikai hangvételűek a föltűnően nagy nyilvánosság előtt megrendezett egymásra találás mögött azt gyanították, hogy Sarkozy egyszerűen el akarta feledtetni az előző heti szerencsétlen Kadhafi-látogatás kellemetlen visszhangját. Ügyetlen, különösen kétbalkezes húzás volt ezt az ezredest pompával, fölhajtással fogadni – írták – azután, hogy a bolgár ápolónők kiszabadítása mégis tekintélyt szerzett Párizsnak és alig fél esztendeje hivatalban lévő államfőjének. A belpolitikai viszontagságokat elemzők azt firtatták, hogy az első hónapok kezdeti népszerűsége után most jönnek majd a kormányzatra a nehéz napok: az állampolgároknak le kell nyelniük az elkerülhetetlen drágulásokat, az egészségügy és a nyugdíjrendszer reformjait, ami nemcsak Magyarországon keserves, francia földön is. Mi sem kellemesebb, mint egy szerencsétlen válás után feledtetni Céciliát, karon fogni Carlát, magazinok új címoldalaival álomba ringatni a közvéleményt.
Az első napok idillje után nem is ez volt az igazi gond. Bemutatni és elfogadtatni a hölgyet, aki külsőre nem csupán lenyűgöző, de népszerű szövegíró, zeneszerző, előadó is. Manökenmúltja (tíz évig kellette magát a pódiumon, 1987-től 1997-ig) immár a távolba vész, jóllehet a feledésből elővett reprezentatív fölvételek igazán irigységre ingerlik az álmodozó férfinépet. Carla egyszerű divatbemutató kislánynak indult, egyiknek a sok között, de hamarosan a csúcsra került, olyan világcégek márkája lett, mint a Lagerfeld, a Lacroix, a Saint-Laurent, a Dior és mások. Csak ugyanaz a hiúsági dilemma, mint Céciliánál, a lelépett hitvesnél volt: tíz centiméterrel magasabb Nicolas Sarkozynél, a gonoszabbak látnak tizenhármat is.
Franciaországban annak ma nincs jelentősége, hogy a hölgy származása szerint olasz, Torinóban látta meg a napvilágot. Hatéves volt, amikor a szülei Itáliából áttelepültek, akkor ez gyakori és megszokott volt. A jómódú itáliai családok megrettentek a Vörös Brigádok terrorakcióitól, túszokat hurcoltak el, borsos váltságdíjat kértek értük. Márpedig a papa dúsgazdag nagyiparos volt, még ha jobban szerette is, hogy művész mivoltáról beszéljenek inkább, a klasszikus muzsika komponistájáról, operák alkotójáról. Édesanyja zongoraművésznő, hangversenyeket ad, nővére színésznő, rendező, producer.
Bizonyára ez a környezet és a manökenmúlt is hozzájárult ahhoz, hogy Carlát korábbi férfiúi kalandjai a művészvilághoz kötötték. Társa volt Mick Jagger, a Rolling Stones énekese, a náci háborús bűnösöket üldöző ügyvéd, Arno Klarsfeld és Karl Lagerfeld – vannak rosszmájúak, akik „férfifalóként” emlékeznek meg róla. A Le Point hírmagazin fényképgarnitúrát tett közzé, és ebben Nicolas Sarkozy a hatodik csupán a jobb sarokban. Carla Bruni szenvedélyesen élt együtt Jean-Paul Enthoven íróval, aztán annak filozófus fiával, Raphaëllel költözött össze, tőle fia is született. A filozófusnak korábbi felesége Justine Lévy, a baloldali Bernard Henri-Lévy író leánya volt, aki három évvel ezelőtt „Semmi komoly” című könyvében nem éppen a legbarátságosabb hangnemben örökítette meg, hogyan csábította el tőle férjét a topmodell. Carla a regényben a Terminátor jelzőt kapta, sőt goromba utalások is vannak arra, hogy a csodaszépségen immár nincs semmi természetes: sem az arca, sem a keblei, sem az alakja, minden a kozmetikaipar terméke rajta.
Szó van a kommentárokban Carla Bruni politikai nézeteiről is. Nem titkolta soha, és nem rejti el ma sem, hogy a tavaszi elnökválasztáson ő Ségolene Royalra szavazott, mert „mindig baloldali meggyőződésű” volt. Amikor meg a franciákat megkérdezték, hogy egyetértenek-e az államfőnek és kormányának a tervével, hogy a bevándorlók állampolgárságának megítélésénél a családi származás bizonyítására alkalmazzanak DNS-tesztet, ő nyilvánosan a jobboldal fölfogása ellen vallott. Volt aztán, aki ebből azt a következtetést vonta le, ha netán komolyabban alakul az államfő és a művésznő kapcsolata, ez amolyan politikai „baloldali nyitásnak” is számíthat, miként a szocialista miniszterek a kabinet kulcsposztjain.
Azt hihetnénk, hogy a bulvárlapokba illő hír szenvtelenül hagyja a sznobokat, a csak komolyabb témák iránt érdeklődőket, de ezt éppen a Le Monde cáfolta meg. Egyik legtekintélyesebb szemleírója, Dominique Dhombres időnként kirándul a színesebb jegyzetek birodalmába is, hogy ironikus glosszáival helyükre tegyen furcsa eseményeket. Ez vezette A Walt Disney elvarázsolt világa című kis tárcájában is. A tévéhíradók beszámolói közé – írta – a hajléktalanok téli gondozása és a palesztin államnak adott nemzetközi segély mellé befurakodott a bájos Sarkozy-Carla-kaland. A hét jól kezdődött – így Dhombres -, mert a szép talján feledtethette a zsenáns líbiait. És idézte a Le Monde Pascal Rostain fotóst, aki „véletlenül” éppen ott termett Disneylandben, hogy komolyan kommentálja a hímenhírt. „Huszonhét telefonhívást kaptam – vallotta a derék riporter -, annyi maflaságot regélnek. Minden újságíró azt szajkózta, hogy az egészet megrendezték. Ismerem Carlát, jó barátom. Igazi, hiteles szerelmi kalandot él át az elnökkel. Ezt nem szervezték, egyszerűen nyíltan vállalják. Nem akarnak rejtőzködni, de nem is magamutogatók”. A Le Monde szemleírója megjegyzi, nagy kérdés, hogy Cécilia válási sztorija után új mutatványról van-e szó. Hol vannak már azok az idők, amikor Yvonne De Gaulle, a tábornok hitvese vendéglátó asztalához nem volt hajlandó leültetni elvált házaspárokat!
A színjátékot nem hallgathatja el az értesültségére legcsekélyebbet is adó európai sajtó sem. És egyáltalán nem tiszteletteljes hangon. A londoni The Independent arra inti olvasóit, elképedhetnek, mennyire öregszenek, ha látják a francia elnököt idilli kettesben Mick Jaggernek, a Rolling Stones egykori énekesének hajdani barátnőjével. A Frankfurter Rundschau azon élcelődött, hogy egy férfigyűjtő hölgy kollekciója fabatkát sem ér államfő nélkül, sürgősen ki kellett hát egészíteni a képtárat. A legvitriolosabb a svájci 24 Heures volt, amely vezércikke fölé azt a címet biggyesztette „Párizsi Disneyland a Napkirály változatában”. És a szövegben még pimaszabbul: „Sarkozy egyebet sem tesz, mint megerősíti a véleményt, hogy a mai Franciaország tulajdonképpen monarchikus köztársaság, amelyben az államfő a XXI. század XIV. Lajosa”.
És hogy le ne maradjon, a moszkvai Kremlhez közel állónak tekintett Izvesztyija azzal emlékezett meg az eseményről, hogy Sarkozy az egyetlen facér, pillanatnyilag nőtlen államférfi. Most a közönség megbotránkoztatása nélkül provokálhatja irigykedő elnök és kormányfő kollégáit, oldalán egy szép sztárral. Ami meg a facérságot illeti, Carla Bruni szülővárosának, Torinónak a lapja, a La Stampa azt állította, hogy nem szállongó pletyka, hanem igenis egészen komoly valóság, Sarkozy máris megkérte a művésznő kezét. Az értesülés állítólag hitelt érdemlő forrásból származik: személyesen Bruni mamától és a család legbelsőbb baráti köréből.
Várkonyi Tibor
