Forrás: Demokrata

Csintalan Sándor megveréséről és a megoldandó problémákról

Az elmúlt években értek fenyegetések, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, és nem is hozakodtam elő velük, mert nem szeretem a festett vérzéseket. Magyarul: rossznak tartom, ha valaki kap mondjuk egy fenyegető hangvételű levelet, majd rögtön rohan a sajtóhoz. A mostani megverésemet is csak azért tártam a nyilvánosság elé, mert azt gondolom, túlléptünk egy határon, és erről igenis beszélni kell – mondta a Demokratának múlt heti megveréséről Csintalan Sándor, a HírTv műsorvezetője.

– Mi történt december 11-én este?

– Végeztem a HírTv-ben, beugrottam a patikába, majd Óbudára mentem, ahol a volt feleségem lakik. Odaértem a házhoz – ami egyes pletykákkal ellentétben nem családi ház, hanem társasház -, távirányítóval kinyitottam az utcára nyíló, késleltetett záródású garázskaput és behajtottam. A kapu után lefelé kell menni, majd rögtön elfordulni kilencven fokkal, az utolsó hely a miénk, a fal mellett. Leparkoltam, kiszálltam az autóból, és tettem egy-két lépést a kocsi fara felé, amikor azt láttam, hogy fut felém négy átlagos testalkatú, jó kiállású fiatalember. A fejükön csuklya volt, csak a szemük látszott. Megdöbbentő volt és ijesztő, mint egy beteljesedett rémálom…

– Ilyen rémálmok gyötrik?

– Az utóbbi hetekben volt valamilyen rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy ilyesmi fog történni. Ez többeknek is mondtam mostanában.

– Tehát odaért önhöz a négy támadó. Ezután mi történt?

– Úgy kezdődött, hogy szó nélkül elkezdtek verni, főleg a fejemet ütötték vascsövekkel, annyi szerencsém volt, hogy volt rajtam egy vastag sapka, ami egy kicsit tompította az ütéseket. Ennek ellenére rögtön az elején kaptam egy akkorát, hogy összecsuklottam, beestem az autó és a fal közé. Ez utólag viszszagondolva szintén szerencse volt, mert így ezután csak egyszerre egy ember fért hozzám, nem négyen vertek négyfelől. Megpróbáltam felállni, nem sikerült, de jobb is így, mert ha valahogy kijövök onnan, akkor megint négyükkel álltam volna szemben, úgyhogy ebben segített a Jóisten. És volt még egy szerencsés momentum: a garázs viszonylag alacsony, ráadásul csövek is futnak ott, ahol az eset történt, úgyhogy többször előfordult, hogy amikor nagyot akartak ütni és a fejük fölül lendítették volna a vasrudat, akkor a csövet találták el.

– Nem hangzott el semmilyen fenyegetés?

– Az első másodpercekben nem, aztán valamelyikük elkiabálta magát, hogy f…szopó zsidóbérenc – ezt a jelzőt aztán még megkaptam egy párszor -, meg közölték, hogy vigyázzak magamra, tudjam, hogy mit csinálok. Nagyon reménytelen helyzet volt. Az jutott eszembe, hogy nem megyek ki élve a garázsból. Szégyen, nem szégyen, elkezdtem könyörögni az életemért. Nem hisztiztem, nem ordítottam, csak mondtam, hogy megölniük talán nem kéne, mert gyerekeim vannak, és hogy három hete volt szívműtétem, így lehet, hogy könnyebben meghalok, mint hinnék, és akkor őket sem csukják le. Ezután kicsit vissza is hőköltek, majd az egyikük rám kiabált, hogy „akkor adjál pénzt!” Benyúltam a kabátomba, kivettem a tárcámat, és odaadtam azt a 7-8 ezer forintot, ami benne volt. Kicsit féltem, hogy kevés lesz… Aztán elvették a tárcát, megnézték, hogy nincs-e benne több, majd eldobták. Felkapták a földre ejtett oldaltáskámat is, beletúrtak és azt is ledobták. Érdekes, hogy a táskában volt a parkolóórába szánt pénzem, körülbelül nyolcezer forint százasokban, meg ott volt egy borítékban 350 ezer forint is, ezeket nem vették el. Ezután szó nélkül elfutottak.

– Ön pedig ott maradt a földön?

– Feltápászkodtam valahogy, elkezdtem keresni a slusszkulcsomat, mert láttam, hogy az egyikük megtaposta, aztán felvette a földről. De nem találtam. Akkor még nem voltak különösebb fájdalmaim, nem is gondoltam, hogy komolyabb bajom lett, csak azt tudtam, hogy azért el kéne menni orvoshoz, és hogy így nem mehetek fel a volt feleségemhez, mert halálra rémül. Kibotorkáltam a ház elé, ahol jöttek-mentek az emberek, de senki nem szólt hozzám. Felhívtam Gajdics Ottót, a HírTv egyik vezetőjét, akivel beszélgettünk már arról az utóbbi hetekben, hogy úgy érzem, meg fognak támadni, és mondtam neki, hogy „ide kéne jönnöd és elkísérned az orvoshoz, mert elkaptak”.

– Miért őt hívta, miért nem a mentőket?

– Nem is tudom, ez olyan ösztönös volt. Nem beszéltük meg, hogy hoz magával kamerát is, de jó, hogy így tette, mert én is azt szerettem volna, ha erről az esetről értesül a közvélemény. Kezdettől fogva éreztem ugyanis, hogy politikai okokból támadtak meg, ezért nem csak rám tartozik az eset. És azért nem a mentőket hívtam, mert nem éreztem súlyosnak a sérüléseimet.

– Mikor tudatosult önben, hogy komolyabb a baj?

– Miután letettem a telefont, rá akartam gyújtani, de nem találtam a cigisdobozt. Közben valamilyen furcsa érzésem volt. Odanyúltam a sapkámhoz, olyan volt a fogása, mint egy tejeszacskónak. Levettem, kiloccsant a földre a vér, és folyt végig az arcomon is. Ekkor jöttem rá, hogy nem úsztam meg annyira simán, mint először hittem. Hirtelen nem jutott eszembe a mentők száma, úgyhogy a 112-es segélyhívót tárcsáztam, elmondtam, mi történt, ők küldtek mentőt és rendőrt. Nem sokkal később megérkezett Ottó az operatőr kollégával és egy riporterlánnyal, aztán hamarosan a mentők is megjöttek. Innentől kezdve a történet mindenki előtt ismert.

– Azt mondta, kezdettől fogva érezte, hogy politikai támadás történt. A Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadító Hadsereg nevű szervezet szombaton magára vállalta a verést, és a HírTvnek elküldött levélhez csatolták a kulcsa fényképét is. De mitől volt a politikai motivációban ennyire biztos?

– Egyes médiumok megpróbáltak úgy beállítani, hogy én egy gazdag ember vagyok, akinek kétes üzleti ügyei vannak. Volt, ahol azt írták, a saját villám mélygarázsában vertek meg, máshol az jelent meg, hogy Aston Martinom van, pedig ennek a drága kocsinak az árából hét-nyolc olyat lehetne venni, mint az enyém. Ebbe a képbe jól illett a rablótámadásos változat, hiszen ha sok pénzem van, akkor nyilván megéri kifosztani. Csakhogy ha ki akarnak rabolni, akkor nem csupán a tárcámban lévő pár ezer forintot viszik el. Kétes üzleti ügyeim sincsenek, sőt úgy általában üzleti ügyeim sem.

– Egy szélsőséges hírportál szerint a HírTv-ben is résztulajdonos…

– Ez is azok közé a hazugságok közé tartozik, amik megjelentek rólam. Érdekes, hogy hosszan és bonyolultan leírják, miképpen szereztem tulajdonrészt a televízióban, és mellékelték a cégiratokat is, amikből pedig, ha valaki figyelmesen elolvassa, kiderül, hogy semmilyen tulajdonrészem nincs a HírTv-ben sem nekem, sem a családomnak. A történetet az alapján találták ki, hogy a HírTv egyik tulajdonosa cégtárs volt egy olyan társaságban, amiben nekem is volt tulajdonrészem. De ettől még nem lett enyém a televízió.

– Visszatérve a kulcsára: a képen látszik, hogy olyan kulcstartója van, ami egy, a zsidó és muzulmán vallásban is használt talizmánt, Mirjam, más néven Fatima kezét ábrázolja.

– Ez így van, nem szégyellem, mint ahogy azt sem, hogy rajta van a kulcsomon a trianoni gyászra emlékeztető szimbólum is, ami, azt hiszem, így együtt elég egyedi. Csak éppen ez lemaradt a képről. De ha a trianoni szimbólum nem lenne ott, talán azért sem kell vascsövekkel elverni…

– Egyébként kapott fenyegetést az utóbbi időben?

– Ha valaki közéleti ember, akkor számolnia kell ilyesmivel. Az elmúlt években értek fenyegetések, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, és nem is hozakodtam elő velük, mert nem szeretem a festett vérzéseket. Magyarul: rossznak tartom, ha valaki kap mondjuk egy fenyegető hangvételű levelet, majd rögtön rohan a sajtóhoz. Azt viszont, miután most megvertek, elárulom: egy hónapja is megfenyegettek. Késő este felhívott valaki, mondott egy nevet, és hozzátette, ennek és ennek a lapnak az újságírója. Megkérdezte, tudunk-e beszélni. Miután mondtam, hogy igen, hirtelen stílust váltott, elmondott mindennek, és közölte, hogy el lesz vágva a torkom, a lányomat meg majd megb…ssza nyolc kancigány. Én keresetlen stílusban mondtam neki, hogy ne csak fenyegetőzzön, jöjjön oda, legyen bátor, vágja el a torkom, a családomat pedig hagyja ki a történetből. Erre közölte, hogy felvette a beszélgetésünket, majd elküldi a tévének. Mondtam, hogy semmi baj, én is rögzítettem a párbeszédet. Ezután zavarba jött, letette a telefont, majd egy óra múlva felhívott egy haverja, és kérte, hogy beszéljük meg, mert a barátja igazából nem is úgy gondolta…

– Nem félt, hogy egyszer komolyra fordul a történet?

– Mondom, az utóbbi hetekben, hónapokban volt egy ilyen rossz érzésem, hogy történni fog valami. De félni igazán nem féltem, pedig az édesapámat 2002-ben, a választások előtt hasonló körülmények között verték meg. Mindez abban az időben történt, amikor a MIÉP-es Oláh Jánost is fejbe verték. Becsöngettek édesapám Szent István körúti lakásába, majd mikor ajtót nyitott, négyen berontottak, behúzták a fürdőszobába, összeverték és otthagyták. Semmit sem vittek el, a lakás sértetlen maradt, és a tanúvallomások között volt olyan, ami arra utalt, hogy igazából engem kerestek. De ez már soha nem derül ki, mert a nyomozást lezárták. Ebből nem akartam ügyet csinálni, pedig több laptól is megkerestek. A mostani megverésemet is csak azért tártam a nyilvánosság elé, mert azt gondolom, túlléptünk egy határon, és erről igenis beszélni kell.

– Mit gondol, mivel vívta ki a szélsőjobboldal gyűlöletét?

– Szögezzük le, sohasem radikális jobboldalról vagy szélsőjobboldalról beszéltem a megveretésem után. A szememben ugyanis a radikális jobboldali jelző nem szitokszó: lehet valaki radikális úgy, hogy eközben tiszteletben tartja az alapvető demokratikus és emberi értékeket. Nekem azokkal a félnáci, rasszista csoportocskákkal van bajom, amelyek nem válogatnak a módszerekben, amelyeknek érdekes módon mindig megvannak a megfelelő eszközeik és akiknek a tettei – lásd a tévéostrom – nagyon jól jönnek a baloldalnak. Azért megjegyezném, hiába működtetnek olyan honlapot, ahol aljas módon állítanak hazugságokat mindenkiről, és ahol nincs olyan cikk, amiben ne zsidóznának le valakit a jobb- vagy a baloldalról, mégsem tesznek ellenük semmit. És hiába telt el egy és negyed év a tévéostrom óta, nem csukták le azokat, akik autókat gyújtottak fel, rendőröket vertek és betörtek a székházba. Mondanám, hogy furcsa, de aki nyitott szemmel jár, az tudja, vannak, akiknek jó, ha ezek az emberek szabadlábon garázdálkodhatnak. És hogy a véleményem teljes legyen: azokkal a baloldaliakkal is bajom van, akik nem a demokráciában, a párbeszédben hisznek, hanem az erőszakban.

– Attól sohasem tartott, miután annak idején eljött az MSZP-től, hogy abból a körből lesznek, akiknek ez nem tetszik és megtorolják?

– Amikor 1999-ben megtörtént a szakítás, akkor eltettem egy páncélszekrénybe néhány dokumentumot. Hogy mik ezek, arról bővebben nem beszélnék, maradjunk annyiban, hogy a vesztes politikai csatáim után maradtak nálam. Nem akartam és nem is akarok ezekkel zsarolni senkit, pusztán úgy éreztem, a családom védelmében jobb, ha ezeket biztonságos helyen megőrzöm. Azt szoktam mondani, ez az életbiztosításom.

– Szókimondása, véleménye miatt megverték. Ezentúl óvatosabb lesz?

– Nem. Megfontolt leszek, de még sarkosabban fogok fogalmazni. A történtek abban erősítettek meg, hogy a problémákról beszélni kell, mert maguktól nem oldódnak meg.

Bándy Péter

Comments are closed.