Héthatár
A feleségem ül a széken, zord arccal néz el mellettem, duzzogó hideg hangok jönnek ki belőle, a kutya viszont derűs szemmel követi minden mozdulatomat, farka söpri a konyhakövet. Valami olyasmi hangzott el az előbb, hogy „kocsonyát kéne főzni…”. Egy csöndes férfihang sóhaja volt ez, egy férfi álma kereste a szavakat, egy vágy nevezte meg tárgyát.
Itt ez a négy év végi nap, karácsony és szilveszter között, négy nap, amivel nincs mit kezdeni. Hiszen mindjárt jön az új esztendő, amikor úgyis minden másként lesz. Régen az ember átmásolta ilyenkor az új noteszbe a telefonszámokat, meg-megállva azoknál a neveknél, akiket jövőre már nem lehet fölhívni. Egy vastagabb regénybe sem érdemes már belekezdeni, ki tudja, mi lesz itt az új évben, „ezektől” bármi kitelik… A karácsonyi ajándékokat is tudomásul vette az ember, a karácsonyi ételek maradékainak java („inkluzíve”: a töltött káposzta), amibe esetleg még bele-belenéznénk délben, és talán este is, „le lett fagyasztva”. Nem elég a napok reménytelen üressége, az ember egyen szikkadt rántotthal-darabokat kíméletlenül barnuló majonézes krumplival? Meg valami „följavított” levest. A száradó bejgliben a tészta és a töltelék mind jobban távolodik egymástól, a résből a semmi üzen.
Kint meg az erkélyen a vékony hóréteg, ha elhelyezzük rajta a kocsonyás tálakat, szép kerek foltokat látnánk reggel, amikor kimegyünk egyikért-másikért, csöpp ecet, valami erős kence vagy morzsolmány rá, előtte – bár fegyelmezett férfi csak délután kezd inni – valami kis tömény.
A kutya mindent ért, és pontosan el tudja képzelni – hiszen mindenre emlékszik is -, hogy milyen íze van a gyönge kis porcos farokcsontoknak, hogy milyen kihívás a fogainak egy bokacsont, amely az imént még kétmázsányi húst cipelt, és hogy milyen ízekben gazdagok azok a „leeső” nyers cafatok, cuflik, ragacsok, fülből-orrból kipiszkált izék, amelyeket szigorúan tilos volna megkapnia. Igaz, büntetésben van, mert szétrágott egy vastagon kötött gyapjúmamuszt, Székelyföld üzenete, amit persze valószínűleg moldovai román bedolgozók fuvaroztak Szovátára, ahol a falu eleji kocsmában azt a savanyított paprikát adják a gretáron sült mellé, szinte fillérekért… mondtam volna pár évvel ezelőtt, de hát az EU ide is „bésírült”.
Ebből is látszik, hogy Közép-Európa keleti felének helyzete reménytelen, és akkor még egy szót sem szóltunk a felföldi pisztrángárakról, a magyarországit súroló sörszámlákról, a knédli szembetűnő minőségromlásáról, a tót kisfasiszták nyekergéséről, és hát Szlovéniában is mibe kerül egy adag polip, az osztrák gőzgombóc viszont hibátlan, mégiscsak Mozart hazája, és érdemes a hétvégi árleszállításkor sajtot venni, viszont koszolják a Rábát és az EU-komfortos földutakat betontömbökkel zárja el előled a labanc, te, te, balek magyar, „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába…”, míg ő Kőszeg főútján traktorozgat fesztelenül. (Persze árusítanak kocsonyahúst is, nesze neked „hungarikum”, előrecsomagolva, előremetélve, talán előrágva is, ott mindjárt a burgenlandi borok közelében, de ilyesmit magyar ember nem eszik és nem iszik. Konyhakész bárányt már inkább veszünk, már csak az árfekvés „végett” is, ahogy a Mónika-show szereplői használják az okhatározót.).
Alexa Károly, irodalomtörténész
