Forrás: ÉS

Visky András

A hatnapos háború

Negyedszázados jelentésírói ténykedése alatt „Oláh Barna” orgonista és független asztalosmester munkásságában szigorú tartótisztjei sohasem találtak semmi kivetnivalót.

Mélyről jött, okos férfiként tartották számon, aki minden pillanatban tisztában van saját érdekeivel, ezért nem lehet őt olyan feladattal megbízni, amit ne teljesítene csodálatra méltó mértéktartással. Szektás múltját soha egyetlen titkosrendőr sem rótta fel neki, és nem kellett őt különösképpen zsarolni sem, világos volt előtte megfigyelői szerepköre valamennyi részlete. Sokaknak persze szemet szúrt „Oláh Barna” gyors anyagi gyarapodása, poharazgatás közben irigyei fel is emlegették a falu áldozatkész szektás gyülekezete imaházra összegyűjtött pénzének rejtélyes eltűnését, de el kellett ismerniük, hogy a falu asztalosa ambiciózus, dolgos férfiú, ezen felül meg fáradságos napi munkája mellett a hitközség megbecsült kántorává is avanzsált, rendes havi fizetéssel. „Oláh Barna” képes volt az egész falut megríkatni bús orgonafutamaival, legyen az temetési, esketési vagy keresztelői szertartás, és ezért tulajdonképpen kivétel nélkül mindenki elismeréssel és hálával emlegette őt. A kántorkodásból származó jövedelme sokszorosan meghaladta a hitközség bérlapján feltüntetett szolid összeget, főként mikor a végtisztességet tevő gyülekezetben vagy a szilajságig vidám násznagyok között, nem feledve a keresztszülők büszke kvartettjét sem, gazdag városi, nemritkán külhoni rokon bukkant fel, aki a kíváncsi nép szeme láttára bőkezűen megjutalmazta az érzelmek legmélyére hatolni tudó, tehetséges orgonistát. Aki egyszer meghallotta „Oláh Barna” lassú tempójú pedáljátékát, nem is tudott másra gondolni, mint a minden ízében reménytelen világ nagyszerűségére, sőt csakhamar még arra sem, egyáltalán semmire, mert hatalmába kerítette a lélek legmélyéről feltörő zokogás, és sírt, sírt, mint a záporeső, függetlenül attól, hogy keresztelői, esküvői vagy temetési liturgia zajlott éppen, öntudatlan boldogsággal önmaga semmiségét siratta a titokterhes univerzumban, megadással fogadva el a rá szabott történelmi idő tartós sötétbe hullását. „Szemeimet nyitva tartod, / Aludni éjjel sem hagyod; / Erőmben úgy elfogyék, / Hogy egy szót sem szólhaték. / Gondolám a régi időt, / És forgatám szemem előtt / Az elmúlt esztendőket, / Hányám és vetém őket.” A nagy közös sírások után a hajnalig is eltartó keresztelési ünnepi ebéden, az egyre emelkedettebb hangulatban zajló halotti toron vagy az esküvői vigasságon számolatlanul fogyott a töltött káposzta és a bor, az egészben kisütött feszes combú tyúk és a tojáshegyektől aranyló, a megszólalásig tökéletes rádiótorta.

„Oláh Barnának” esze ágában sem volt titkos jelentésírói elköteleződése miatt rossz lelkiismerettel élni a világban, ám ezért merő túlzás volna cinizmussal vádolni őt. Csak a meztelen, mindentől és mindenkitől független igazság rettenetes bűvöletében élő moralisták tennék ezt, aligha kétséges. Ferencről írt jelentései meglepően pontosak, tárgyszerűek és visszafogottak, ennélfogva meg kiválóan hasznosíthatóak voltak, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a célszemély hamar arra az elhatározásra jutott, kántora előtt mindig nyílt kártyákkal fog játszani, ezt látta mindkét fél számára a legkönnyebben járható útnak. Titkos paktumuk „Oláh Barna” több mint negyedszázados, tetemes életművet kitevő jelentésírói működése nyomán ritka szakmai remek megalkotását tette lehetővé, amely, senki előtt sem lehet kétséges, rövidesen része lesz a tanítani érdemes titkosszolgálati esetek korpuszának. Jelentésírónkat nemegyszer az az érzés kerítette hatalmába, nem ő veti papírra a Ferenc ellenséges nézeteit leíró passzusokat, legalábbis nem ő egyedül, mintha bizony Ferenc is ott volna vele, szelíden befolyásolva a mondatok ívét, mindegyre sötétebbre színezve a leírásokat. Mintha négykezest játszanának, és a játszóasztalnál Ferenc foglalná el a baloldali helyet, a mélyebb hangzású billentyűket „Oláh Barna” előtt ismeretlen oknál fogva soha nem adva át neki. Ferenc láthatatlan jelenléte tulajdonképpen erővel töltötte el a kántort, csak elvétve kerítette hatalmába a kétely, amikor egészen váratlanul a tőle független életet élő, sőt tőle függetlenül érző és gondolkodó zsigereiből a politikai rendszer iránti sötét gyűlölet tört fel. Nagy mélység önmagának az ember, jutott eszébe ilyenkor „Oláh Barnának” Ferenc kedvenc mondása, amit egy Ágoston nevű, a kántor előtt ismeretlen, az egyik korai jelentésben a biztonság kedvéért megemlített, minden bizonnyal kiváló személytől idézett.

Egyszer, egyetlenegyszer merült fel „Oláh Barnában”, még ügynöki karrierje legelején, hogy, nem mérlegelve a következményeket, abbahagyja a besúgást, felmondólevelet ír a titkosrendőrségnek, szigorú hangon meghagyva nekik, hogy ne látogassák többet, sőt még disznóöléskor sem hajlandó fogadni őket, ha pedig mégis erre vetemednének, egyszerűen nem nyit ajtót előttük, nem tehet mást, hiszen nem a maga ura többé, a felismerés vakító villáma sújtott le rá, olyan erővel, amit még soha nem tapasztalt, jóllehet korábbi, már megtagadott, szektás életszakaszában hosszú éveket töltött B. Priszcilla próféta asszony közelében, lelkileg bizony igen megterhelő heti kinyilatkoztatás-eseményekben részesülve akkor is. De ami most történt vele, nem hasonlítható a korábbiakhoz, nem érzi túlzásnak azt állítani, hogy megnyílt felette az ég, és ő látva látta a mennyei seregeket, hallotta a tüneményes mennyei éneklést, amihez foghatót életében sohasem, és amit egy örökkévalóságon át hallani kíván, kerül, amibe kerül. Vadászfegyverét, amit Ratiu őrnagy atyai közbenjárására vásárolhatott, a számára nem kevésbé becses vadászengedéllyel, valamint az érintetlen töltényekkel együtt késlekedés nélkül visszaszolgáltatja a hatóságoknak. Ferenc, akit a hírek szerint sokan szentként tisztelnek, a templom szegényesen festett faszószékéről célba vette őt, és telibe találta, elejtették szavai pontosan kilőtt sörétjei, és ő most tehetetlenül vérzik, mint élete legfényesebb pillanatában, a szép híves patak partján leterített, szerelmes szarvas.

Hat napon át tartott „Oláh Barna” gyötrődése, a fennmaradt jelentések adatai szerint 1967. június 5. és 10. között. Vélhetően június 11-én vasárnap délutánra, esetleg kora estére maradék ereje is elszállt, a hatóságok iránti kötelességét még teljesíti ugyan, de mindjárt azután végképp összeomlik. A titkosrendőrség kocsiján viszik kezelésre, hétfőn hajnalban, és csak hetek múltán tér vissza, teljesen felépülve, jelentésírói hivatástudatában igencsak megerősödve.

1967. június 5-én „Oláh Barna” szokásos hétfői jelentését saját kézzel írja, egyedül, a pirosban pompázó, büszke háza elsőként elkészült emeleti tisztaszobájában. Kialvatlanul, karikás szemekkel mered a vakítóan fehér papírra, leír egy mondatot, de még a végére sem ér, olyan idegenül cseng, mint az érdesen zengő érc vagy a visítva pengő pogány cimbalom. Mintha egy számára teljesen ismeretlen nyelven fogalmazta volna. Románról magyarra vált, majd a végén, ha minden tiszta, az elkészült jelentést románra fordítja, gondolta, de így sem jutott messzire, a magyar nyelv is üresen kongott, mintha kihulltak volna a szavakból a jelentések, talán éppen az álmatlanul töltött éjszaka folyamán, ami alatt, bármit tett is, Ferenc hangját hallotta, és az ő szavait ismételgette, megállás nélkül. Amikor meg végre sikerült nyolc kósza sornyit papírra kényszerítenie, halálos rémület fogta el, mert ez állt előtte:

„Olah Barna” önkéntes ügynök tisztelettel jelentem: „Hogy” dicsérhetnénk az Úr Istent vígan, / Énekelvén ez idegen országban? // Ímé neked ezt nyilván felelem, / hogy hegedülésemet elfelejtem / Előbb, hogynem a Jeruzsálemet. / Míg e fogságban tartnak engemet, / Inkább ínyemhez ragadjon én nyelvem, / Ha Jeruzsálemre nem óhajt szívem!”

A 137. zsoltár szavai, hibátlanul, segítség…!

Hajnal felé Zsuzsa asszony, a páratlan termetű Zsuzsika, hálóingére ballonkabátot kapott, és orvoshoz indult, de „Oláh Barna” golyóstollával durván megfenyegette, és válogatatlan szavakkal visszaparancsolta az ágyba.

Rosszul, sőt vészterhesen kezdődött el a vasárnap délelőtti istentisztelet. A prófétai nagy ima édes ámene után „Oláh Barna” kántornak sehogyan sem sikerült álomba ringatnia magát. Ezen a napon Ferenc szavai olyan mélyről törtek fel, mintha nem is ő szólt volna a gyülekezethez. Sokan a jelenlévők közül még ma is készek megesküdni a legszentebbre, hogy Ferenc nyomtalanul eltűnt a szavak sűrű felhőiben, mindhiába meresztették a szemüket, emberi alakot nem láttak odafent, csak az iszonyatos, idegenségében is ismerős hangot hallották, és azt nézték álmélkodva, mert csodák csodája fedetlen arccal nézhették, ahogy a szavak föllobbanó tűzlángokként a szent férfiút elrejtő fehér gomolygást átjárják, széttépik és összegyűjtik, óriásira duzzasztják, és villámgyorsan körbeforgatják.

Látták a hangot.

A szent naptár szerint, mondta a hang, a teremtéstől számított 5727. évben járunk, a fény havában, Ijár hónapban, amelyet Zivnek is hívunk. Ebben a hónapban, négyszáznyolcvan évvel azután, hogy Izrael fiai kijöttek Egyiptomból, a szolgaságnak házából, Salamon király, Dávid és Betsabé fia, uralkodása negyedik évében az Úr – áldott legyen! – első temploma építésébe fogott a színarany Jeruzsálemben. Senki ember fia, sem azelőtt, sem azután nem épített hajlékot sem istennek, sem embernek ekkora csöndességben. Már készen kifaragott kövek várakoztak a szent áhítattal hozzájuk érő mesteremberekre, hogy megtalálják előre kijelölt helyüket, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott, a falak úgy növekedtek ki a földből, mint a teremtés napjaiban a gyümölcstermő fák első nemzedéke, mint a szülés és születés fájdalmát nem ismerő, a Szóból néma csodálkozással kiröppenő égi madarak és a Szó megnyílt méhéből kilépő mezei vadak; úgy növekedtek, mint a kinyilatkoztatás hangtalan hegye, a Sinai, amely a Veres tengeren sértetlenül átvonuló, megszabadított népet kémlelte a pusztaságban, arra várva, hogy lábánál tábort üssenek végre. Napok múlva, június 9-én, ha időközben nem jön el, akit várva várunk, átlépünk Szivánba, abba a hónapba, amikor százötven nap után megállt az esőzés, és bezárultak a mélység forrásai, mert a Világ Ura nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról az élőlényekről, amelyek vele voltak a bárkában, szelet bocsátott hát, és a víz egyre jobban visszahúzódott a földről; belépünk abba a hónapba, amelynek hatodik napján az Örökkévaló – áldott legyen! – az ég legbecsesebb ajándékát nyújtotta át az ő népének, a Tórát. Ám napjainkban, Ijár és Sziván hónap mezsgyéjén a homoksivatag és a magas sziklák Egyiptom felől a pusztulás hangjait hallják, háború indul az Ország ellen, hogy írmagja se maradjon az egykor kihívottaknak. Nem a manna hull alá, mint régen Ijár hónapban, amikor a sivatagos helyeken sasszárnyakon hordozta az Úr az övéit, hanem a számbavétel parancsa szól ismét, mint a Sinai pusztában egykor, a kijelentés sátrában, a második év második hónapjának elsején: „Vegyétek jegyzékbe fejenként Izrael fiainak egész közösségét, nemzetségenként és nagycsaládonként egytől egyig minden férfit, húszévestől fölfelé minden hadkötelest Izraelben.” Körülkerítették az Országot a végleges pusztítás elszánt seregei, egyetlen jelre várnak, hogy lerohanják a kihívottak és ismét összegyűjtöttek leszármazottait. Napok jönnek napok után, és megszólalásod tanúit, Világ Ura, elsöpri a sivatagi vihar, és velük együtt elsöpörnek téged is, Mindenható. Még a kövek is hangos nevetéssel fordulnak el tőled, egytől egyig megtagadják majd, hogy prófétafiakat támassz közülök magadnak. Én, Ferenc fia Ferenc, a legkisebb a te legkisebb prófétáid között, most lejövök a magas helyről, kilépek a szent hajlékból, és saját kezemmel szögezem be a bejárati ajtót, és nem nyitom meg soha többet, ha a szombat beálltáig nem mozdítod meg hatalmas jobbodat. Amit megmondtam, megmondtam. Ámen, ámen, ámen.

„Imájába foglalta a közel-keleti háborús viszonyokat.” Ennyi áll „Oláh Barna” június 5-i jelentésében. Hangyányi írásjelek kapaszkodnak rémülten tenyérnyi ákombákomokba, az óriás betűk az aprókra omlanak, mint rettegő állatok. A dátum helyén ez áll: 5727. Ijár hónap 26. napja. A templom beszögezéséről egyetlen szó sem esik, és arról sem, hogy Ferenc önkényesen elhagyta a liturgia befejező szakaszát.

A három szikár ámen után szertefoszlott a villámló felhő, a szent férfiú eltökélt léptekkel lejött a szószékről, kiterelte a népet a hajlékból, a bejárat előtt állva, határozott hangon felszólította a Világ Urát, hagyja el az épületet maga is, majd az előre elkészített szögekkel beszegezte a templom ajtaját, azután sarkon fordult, és köszönés nélkül, sietős léptekkel távozott.

A jelentést Cseke Alexandru főhadnagy értékeli, ellenjegyzi Todor Vasile százados. Todor irritált hangnemben utasítja Csekét, haladéktalanul állítsa rá „Oláh Barnára” a „Fráter” fedőnevű ügynököt, mert a jelentés írásképéből a vak is láthatja, csak előtte egyelőre érthetetlen okokból Cseke főhadnagy nem, így Todor, hogy ez a nyámnyila orgonista megbolondult, vagy, ami még rosszabb, Ferenc fia Ferenc legádázabb hívei közé állt. Nem ártana, folytatta Todor százados, ha Cseke megszívlelné felettese utasításait, és „Oláh Barna” küszöbön álló kezelésével kapcsolatosan már most intézkedne, mindkettőjük elemi érdeke ugyanis, de legfőképpen Cseke főhadnagyé, folytatódik a felettesi eligazítás, hogy Ratiu őrnagy pillanatokig se kételkedjék megszerzett szakmai tudásukban, nemkülönben odaadó éberségükben.

„Oláh Barna” hat napon át kóválygott a félig megépített házban, karjait sehogyan sem bírta a testéhez simítani, elálltak tőle, mint valami beteg szárnyak. Zsuzsikának csak nagy nehézségek árán sikerült megakadályoznia, hogy a munkagépek közelébe kerüljön. „Értsél meg engem, asszony, hajtogatta elhaló hangon az asztalosmester, itt az ideje, hogy legallyazzam magam, utána jöhet a cirkula meg az abrikt.”

Vészterhes napok követték egymást, akkora lassúsággal, mint amikor a Jordán vize kettévált, és a felülről lefelé folyó víz megállt, mint egy gát. A falu népe a rádióra tapadt, az állatok némán várakoztak a sötét istállókban, egész héten senkit nem lehetett a földeken látni. Ferencék háza, mintha óriás páfrány nőtte volna be, sötétségbe borult, a legcsekélyebb életjelt sem fedezte fel senki, sem a verandán, sem az udvaron.

A hatodik napon, amikor már a szombat kimenni készülődött, a jeruzsálemi idő szerint pontban 6 óra 30 perckor, vasárnap reggelig pompázó gyertyafény árasztotta el Ferencék otthonát. Másnap a falu népe, a legkisebbtől a legidősebbig, fölvonult a templomdombra, és izgalommal várta Ferenc megjelenését. Ő szokásához híven tíz óra előtt néhány perccel, fénylő arccal megindult fölfelé az ösvényen, megállt a szent hajlék bejáratával szemben, és a világ legtermészetesebb mozdulatával egyenként kihúzta a szögeket az ajtóból, majd némi bizonytalan, sőt ügyetlen toporgás után, amelynek egy halk, az öreg akácfák legtetejéről érkező hang vetett véget – „Csak utánad, Ferenc!” -, bevonult a templomba.

A szokatlan időpontban, június 11-én vasárnap írt jelentésében „Oláh Barna” ezt írja: „Isten meghallgatta Ferenc fia Ferenc könyörgését. Ámen, ámen, ámen”.

„Oláh Barna” még azon a napon, de legkésőbb másnap hajnalban eltűnt a faluból.

Ratiu őrnagy atyai tanácsára és közbenjárására jól megérdemelt kezelésre távozott egy óromániai fürdőhelyre, válaszolta Zsuzsika az érdeklődőknek. Hamarosan visszatér.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 51. szám

Comments are closed.