Forrás: Népszava

A titok alighanem Albert Speer lehunyt szempillái mögött rejtőzik… …avagy mennyiért lakna ön együtt Albert Speerrel – ráadásul úgy, hogy a „mennyiért” ön fizeti?

Hogy miről is van szó? Arról, hogy végre egy igazi kortárs sztárfestő érkezett Budapestre: a negyvenkilenc éves belga Luc Tuymans – akit a művészettörténész-szakma és a műkereskedelem egyaránt korunk egyik legjelentősebb festőművészeként tart számon (idézet a Műcsarnok honlapján olvasható szövegből) – eddig már sikerrel szerepelt a kasseli Ducumentán, kétszer is a Velencei Biennálén, kiállított többek között Londonban, a Tate Modernben és a White Cube Galériában, Münchenben, a Pinakothek der Modernében, New Yorkban, a David Zwirner Galériában, s munkái jelenleg Budapesttel párhuzamosan a londoni Hayward Galériának az utóbbi évtizedek festészetét bemutató, nagyszabású kiállításán is láthatók. Képeinek ára ma már inkább a milliós, mint a százezres nagyságrendben mozog (nem forintban, hanem dollárban), ám a múzeumok és a műgyűjtők így is sorban állnak értük.

Szóval: Luc Tuymans vitathatatlanul sztár a mai kortárs képzőművészetben – és most itt van, a Műcsarnok összes termeiben, február tizedikéig, hetvenhét festménnyel és tizennyolc, korai filmjeiből „kivett” fotójával, csak nekünk, először Kelet-Európában.

És akkor innentől jöhet a játék…

Egy kiállítás (esztéták előnyben) sokféle szempontból nézhető – én viszont most egy olyat ajánlanék mindenkinek a figyelmébe, aki elmegy a Műcsarnokba (márpedig érdemes!), amelyikkel tulajdonképpen mindig is élünk, amikor képzőművészeti alkotásokat nézünk, csak általában nemigen beszélünk róla: hogy ugyanis mi magunk, egyszerű képfogyasztók, kitennénk-e a saját szobánk falára az adott (mondjuk) festményt? Ha mondjuk nem tudnánk, hogy az alkotója amúgy sztár, és hogy amúgy mennyiért fogynak a munkái.

Ebből a szempontból a nálunk eddig széles körben aligha ismert Tuymans kiváló játszótárs, merthogy a Műcsarnokban látható képei előtt szinte mindegyikkel eljátszhatjuk, hogy… Hogy laknánk-e­ mondjuk együtt azzal a Titok című képpel, amelyiken (a művész – idézem a honlapról – „sejtelmes, visszafogott színvilágában”, magyarul feketén-szürkén) a náci rezsim főépítészének, Albert Speernek „elnagyolt” portréja van megfestve csukott szemmel? Vagy a német ZDF televíziócsatorna ugyancsak fekete-fehér foltokra „lebutított” monoszkópjával? Vagy a Tarkó című képpel, amelyen, ha maga a szerző – aki minden teremben magyarázó szövegeket is fűz minden egyes képéhez – nem mondaná, hogy azon egy kápót és a saját sírjukat ásó rabok árnyékát kell látnunk, magunktól leginkább csak különböző árnyalatú szürke foltokat észlelnénk? Vagy egy növény felnagyított, elmosódott, zöldesszürke foltjaival? A 3. számú kiállítási tárgy című festményen látható (?) párzó majmokkal? Az Intoleranciának a vörös különböző árnyalataival megfestett gyertyatartóival és gyertyáival? Az imádó ortodox papnak látszó sejtelmes férfialakjával? Az alkony nagy, a lemenő nap sugarai által megvilágított gyártelepével? Az egy képfelületre szépen, rendszerben elhelyezett nyolc darab – szerencsére nem túl realisztikus – szemgolyóval? Egy hatalmasra nagyított, különleges képkivágásban megfestett orral? Egy üres, steril fürdőszoba szürkébe boruló képével, amely akár boncterem is lehetne? Egy hatalmas, falevél alakú vászonra festett hétköznapi ülőgarnitúrával – amely a kísérőszöveg szerint Hitleré és Éva Brauné volt?

Még szerencse, hogy mindez tényleg csak játék: egyrészt mert a képek jó része múzeumi, illetve magángyűjteményekből érkezett (tehát nyilván nem eladók), másrészt meg mert Tuymans előzetesen mindig megnézi, hogy hová adja el a képeit, és csak oda, ahol megfelelő közeget talál a számukra; és nem biztos, hogy a mi otthonainkat is annak találná.

Ennek ellenére én – tekintsenek sznobnak – (szinte) bármelyik képét kitenném a falamra. Nyilván ettől (is) jó festő.

Martos Gábor

Comments are closed.