GYÖRGY PÉTER
A hely, ahol élünk
„In our Time” – in memoriam Örkény István
Egy-egy hely, társadalmi tér kulturális sűrűségének értelmezése megkerülhetetlen, ha le kívánjuk írni szellemét. Kulturális sűrűségen pedig az eltérő léptékű, más-más logikát követő, gyakran ellentmondásos lojalitásokat követelő élmények, művek, akciók, életformák tapasztalatrendszerének mintázatát érthetjük. Intenzív kulturális sűrűségről akkor beszélünk, ha az egységes hierarchiába nem illeszthető, eltérő normák és formák, hagyományok száma magas, ugyanígy: alacsony sűrűségről értelemszerűen akkor ejtünk szót, ha a rivális vagy kooperáló kánonok száma csekély. Ismert, hogy a nagyvárosok kulturális szövete jóval sűrűbb, termékeny konfliktusokkal, állandó feszültségekkel teli, míg a vidéknek tekinthető régiók, települések közelebb állhatnak a homogén kulturális közeg egyeduralmához, illetve alkalmasak annak mitizálására. Következésképp az intenzív kulturális sűrűség világa – amelyet én igen erős európai sajátosságnak tekintek – toleranciát követel és teremt, míg a csekély számú elemből álló mintázat, a gemeinschaft kulturális homogeneitása a szó szoros és átvitt értelmében sem ad teret az eltérésekhez való szabadságnak. Az is igaz persze, hogy a nagyvárosok is gyakran forrásai a globális médiatérben megjelenő kulturális, identitáspolitikai konfliktusoknak, de azt remélhetjük, hogy a nagyfokú kulturális sűrűség épp úgy alkalmas ezek kihordására, megoldására, mint ahogy létrejöttükben része van. Belátható, hogy a tolerancia akkor válik a mindennapi életformák gyakorlatává, akkor válhat az identitáspolitika részévé, ha az érintettek naponta tanulhatják meg, hogy hiánya gyorsan konfliktusokhoz vezet.
Az intenzív kulturális sűrűség városi gyakorlatát ismerők számára a tolerancia tehát a napi rutin része – London, Berlin lakosai naponta tanulják, hogy az esszencializmus és konstruktivizmus vitája nem pusztán elméleti kérdés, hanem valóságuk milyensége alapul rajta. Akik ilyen kulturális és társadalmi terekben élnek, pontosan tudhatják, hogy Huntington rémes tézise a civilizációk összeütközéséről azért használhatatlan, mert a kulturális és territoriális identitások elkülöníthetőségét feltételezi. „Mi” azonban pont ott élünk, ahol „Ti”, és egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy a hely autentikus szellemének kizárólagos képviselőjeként léphessünk fel. Azok az emberek, akik a társadalmi kohézió hiányát, az anómiát, s a szolidaritás elvesztésének következményeit látva a kulturális koherencia mikéntjének, rekonstruálhatóságának kérdését vetik fel: meglehet jóindulatúak, de nagyon elsietik a választ. Azaz, a kortárs társadalom uralkodó normája ma már nem annyit jelent, hogy van egy, közösen vallott kánon, amelyhez alkalmazkodnia kell mindazoknak, akik „később” vagy „máshonnan” jöttek. A helyzet az, hogy jelenleg egyetlen kulturális és társadalmi csoport sincs abban a helyzetben, hogy a saját kultúráját mint az adott tér hegemóniáját ráerőszakolja bárkire. A „történelmi egyházaknak” például ezért nincsen joguk semmiféle pozitív diszkriminációra. Az „új” gyülekezetek hívei ugyanis épp úgy hívők, s közösségük épp oly önként vállaltan elfogadandó, mint az előző: a kulturális archeológia, a kulturális rétegtan ugyanis majd utánunk következik – de a mindenkori jelen lakói számára ez lényegtelen. Mindannyian számos ilyen kérdést ismerünk s élünk át: ki-ki pontosan tudja, milyen az ő konfliktusa. Érdemes-e etnicizálni egy vendéglő választását, mondván, az „magyar” vagy „román” hely? Ki dönti el, hogy valamely percepció értékesebb, fontosabb-e a másiknál? A látogató, aki nem érti a „hely szellemét”, valójában nyugodtan használhatja a teret – a maga módján. Biztosak vagyunk abban, hogy a használat, a kulturális gyakorlatok preformált normarendszere magától értetődő? Az ikonográfia, tehát a kulturális tudás használata egy-egy műalkotás értelmezésekor lehet fontos stratégia, de nem egy adott tér használatakor. A tolerancia próbája akkor kezdődik el, amikor a számunkra idegen, szokatlan kulturális gyakorlatokat, eljárások autenticitását nem vonjuk eleve kétségbe. Budapest egy békésnek tűnő mellékutcájában élek, ahol – látszatra – a konfliktusok száma alacsony lehetne. Mégis naponta látom, hogy e konfliktusok milyen bonyolult játékszabályai között élek. Az eltérő használati formák közül értelemszerűen mindazokat nehezményezem, amelyek eltérnek az én logikámtól, életformámtól, időrendemtől. Ebből azonban nem következik, hogy az én nézőpontom autentikusabb lenne – bárki másénál.
A kulturális homogeneitás a gemeinschaft hívei számára oly kívánatosnak tűnő álma legtöbbször a zárt etnikai és vallási enklávékban tűnik fel: de ki ne ismerné fel ezek konfliktusteremtő forrását? Azokban a városokban, ahol a kulturális sűrűség igen nagy, ott gyakran akkor ér véget a tolerancia, illetve kezdődik el annak próbája, amikor a zárt vallási/etnikai enklávékkal kell kialakítanunk valamilyen kooperációt. A hibrid, laikus kultúrák versus vallási közösségek vitája ezért tér vissza mindig a szólásszabadság érvének elfogadása vagy épp tagadása mentén. A korlátozhatatlan szólásszabadság ugyanis nyilván olyan, a felvilágosodással összefüggő kulturális norma, amely mindig akkor sértő egy-egy közösség számára, ha a számukra köteles tisztelet formáit hagyja figyelmen kívül. A kortárs iszlámmal kapcsolatos viták, konfliktusok jól mutatják, hogy mennyi mindennel kell megküzdenünk egyszerre. Az egyik oldalon – a magam részéről – hajlanék arra, hogy nem hívőként, kívülállóként vagy épp kortárs tanúként figyelembe vegyem a kulturális büszkeség, tapintat érveit. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy kétségbe vonhatnánk azoknak a kritikai álláspontját, akiknek épp a vallási bigottságon támadt kedvük gúnyolódni. Ugyanakkor azt is érdemes látnunk, hogy szó sincs „az” iszlámról, azaz ennek a vallásnak a számtalan etnikai, nyelvi, kulturális különbség mentén tagolt hívét egyetlen, homogén közegként, „ellenségként” látni, rémületes félreértés és butaság. A helyzet az, hogy meg kell tanulnunk a lehetetlennek nem tűnő, de tagadhatatlanul bonyolult megoldásokkal élni: amelyek mögött nem lesz feltétlen egységes, konzisztens rendszer, ellenben az a felismerés munkál, hogy minden egyes elmélet historikus és territoriális egyszerre – s bizony, adandó alkalommal ennek az ellenkezőjét is vallanunk kell. A fenti körben, számos ellentmondást tartalmazó megállapítás között eligazodnunk pusztán a logikai normákkal: kétséges, amint azt sem javaslom, hogy a lokális kultúra totalizálását követve „a hely szellemét” tekintsük kritizálhatatlannak, egyedülállóan érvényesnek. Látnunk kell, hogy a kortárs kulturális szövet, amelyben élünk, s amelynek globális/európai dimenziójába bekapcsolódnunk az egyetlen esélyünk, olyan ellentmondásokkal van tele, amelyek hol a következtetés rendjének, hol az érzületnek, a személyes tapasztalatnak mondanak ellent.
Nem szeretném, ha csak olyan példákat használnék ebben a szövegben, amelyek – mint például az iszlám – elsősorban inkább hallomásból ismertek számunkra. Mindettől függetlenül azonban úgy vélem, hogy – amint például ennek a vallásnak a kapcsán kirobbanó konfliktusokról szóló híradások nyomán is kiderült – a mai magyar média és politikai elit, jobb- és baloldali törésvonalaitól részben függetlenül, más-más okoknál fogva, de egyaránt ne lenne egységes a kortárs társadalmi és kulturális terekben való eligazodás-képtelenségben. Megkockáztatom. Ma már ezt tartom a politikai válságnál mélyebb problémának.
Ám mielőtt rátérnék írásom zárótételére, hadd hozzak egy olyan személyes példát, amelytől azt remélem, világossá teszi, hogy milyen bonyolultak ezek a határátjárások, együttállások, a lojalitások összefüggései. Például hol s miként beszéljek én az antiszemitizmusról? Milyen tanult normát kövessenek a szavaim? Hogy húzzam meg a nyilvános és magánlétem határait? Ha például, mint az többször teszem, élesen és radikálisan kikérem magamnak ifjabb Hegedűs Lóránt ténykedését, akkor hogyan beszéljek? Tartozik-e valakire, aki nem ismer engem személyesen, hogy – úgymond – érintett vagyok? Azaz, megeshet, hogy számos felmenőm galíciai. Vajon szükséges-e a nyilvánosság előtt használt érveimben erre utalnom? Még pontosabban: miért vélem a magam számára is meglepő módon, hogy elegem van abból, hogy a személyességem nélkül érveljek – amely érvek egyébként, reményeim szerint, önmagukban helytállóak. A kérdés az: egy konferencián például a büfében legyek-e zsidó származású, vagy a szövegemben is, ha már például, mint a minap történt, épp Sarah Kofmanról, majd George Perecről beszéltem? Miért került elő a strukturalizmus szövegorientáltsága helyett a biografikus érv? Miként történik, hogy az ember belső identitáspolitikája változóban van? Nyilván, mindez összefüggésben áll a kortárs társadalom és kultúra szerkezetváltozásával, az én identitásom nem lehet más, mint ennek a szerződésnek, állandóan változó viszonyrendszernek a része. Pártolom tehát, hogy a rasszisták azt mondjanak, amit akarnak, de vajon mindez azt jelenti-e, hogy helyeslem a holokauszt tagadásának kimondhatóságát? Tényleg nem tudom.
Abban vagyok biztos, hogy mindez arra mutat, hogy „az ember” antropológiája, egy ilyen mondat jelentés nélküli marad, üresen kong. Az antropológiai állandók utóbb éppúgy történetinek, kontextuálisnak bizonyultak, mint minden más, ami a szellem és a társadalom világára tartozik. Manapság épp annak vagyunk a tanúi, hogy ez az antropológiai önkép változóban van. A vita, amelynek egyes pontjait felvillanthattam, pontosan erről szól. Az út a megértéshez a kortárs kultúra gyakorlatának megismerésén keresztül vezetne, miközben azt látjuk, hogy a mai magyar politikai rendszer egyre távolabb áll ettől a tanulástól. (Akármilyen kínos, lévén érintett vagyok benne: lásd például a velencei biennálén győztes munka kritikai értelmezését – a félreértés és meg nem értés példáit.)
A sűrű kulturális szövetekben való nehéz és bonyolult lét – a közös jövőnk. Magyarország ma az ellenkező irányba tart. Képtelen, avítt és agresszív monokulturális mániái a Kádár-rendszer legsötétebb és utolsó örökségéhez tartoznak, amelyből éppúgy részesedik a jobboldal, mint a baloldal. Az előbbi a gemeinschaft, a nemzetállam reménytelen álmát álmodja tovább. Némely kortárs jobboldali kultúraleírások mintha az MSZMP xenofóbiáját idéznék. A baloldal pedig elvesztette a modernitásban való jártasságát, s szemben a nosztalgiahívő jobboldallal, semmiben sem hisz, így aztán egyetlen szót sem ért abból a kultúrából, amit a kortárs társadalmak válságai hoznak felénk.
Itt tartunk.
A hely, ahol élünk: valóban kisodródóban van a kortárs társadalmak egyidejűség-élményéből, a párbeszéd egyik alapvető feltételéből, a közös jelen idő tapasztalatából.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 51. szám
