Forrás: ÉS

Balázs Attila

Kinek észak, kinek dél

vagy a világ kicsiben

(regénydarab 8)

Vladimir Dedijer alezredes, akit némi rosszmájúsággal egyesek Tito udvari életrajzírójának neveznek, sok egyéb könyvön dolgozott még a szarajevói merénylet kérdésétől a jasenovaci haláltábor témájáig, mégis Tito marsallunk életrajzának kikerekítésében és csiszolgatásában, tatarozgatásában játszott szerepéről maradt meg legjobban az emlékezetben. Nem is azért, hogy oly sokat beszélt volna például Balázs Pál temerini gabonakereskedőről, akit a partizánok végül joggal vagy jogtalanul, de „megpusztítottak teljes vagyonától”. Dedijerre – akit a világhírű jugoszláv elnök egy másik volt kollégájával, egy ideig legjobb munkatársával és bizalmasával, Milovan Djilasszal ítéltek el a múlt század ötvenes éveiben, s aki az emberellenes bűntetteket kivizsgáló Russel-bíróság elnöke lett Amerikába való távozása után -, rá a délvidéki megtorlással foglalkozó Matuska Márton is nyomatékkal hivatkozik. Történt ugyanis egyszer, hogy Vlado Dedijert, aki minden „sara” ellenére vígan közlekedhetett széles e világban mint jugoszláv akadémikus, ugyanakkor amerikai professzor, egy alkalommal meghívták előadást tartani messzi Teheránba. Dedijer az eseményt követően útba ejtette Belgrádot, ahol az elvtársak nemtetszésüknek adtak hangot: hogyan látogathatott rosszhírű Iránba, amelynek teljhatalmú ura, Komeini ajatollah csak abban az évben mintegy tizenötezer ellenfelét tettet el láb alól. És csak néztek Vladóra, forgatták a szemüket, pillogtak. Ahogy kell, ilyen jó kis anekdotába illőn. Erre Vladójuk mély lélegzetet vett, megvakarta fejét, majd ennyit mondott:

– Így igaz, kedves barátaim, ám egy alkalommal Tito elvtárssal, meg Rankoviæ elvtárssal puszta szórakozásból összeszámoltuk, lélekszámban körülbelül mekkora lehetett a mi bosszúnk gyümölcse anno. Olyan százötvenezerig jutottunk. Eszerint szegény Komeinivel szemben nekünk tíz év fórunk van.

Szörnyülködés moraja, valaki önkéntelenül keresztet vet, M. M. pedig hozzáfűzi, hogy Tito történésze ezt természetesen az egész országra értette, a százötvenezret sehol hozzáférhető mód nem részletezte. Sehol olyan végösszeg nem maradt utána, amely ha nem is arra a félmilliónyi jugoszláviai magyarra, legalább az összes vajdasági kivégzettre vonatkozna. Egyébként a magyar áldozatok számáról eléggé sokféle adat terjedt el lassacskán a köztudatban, csakhogy kevés olyan van, amelynek alapján legalább valószínűsíthető lenne. Itt megemlíti az egykori tartományi népvédelmi nagyfőnök saccát, aki szerint a második világháborús megtorlásban olyan húszezer magyart öltek meg. Mert, finoman szólva, valahogy biztosítani kellett a térség jugoszláv jellegét. Megint mások negyven-ötvenezerről beszéltek és beszélnek nagyvonalúan, azonban senki sincs, ugye, aki nekünk, Balázsoknak szépen megmondaná – mondom ezt meg én -, hogy pl. Balázs Pál fürge lábú, kopaszka, nagy orrú, álmában is a pénzecskéjét számlálgató, a sztereotípiák szemszögéből amúgy könnyen „zsidógyanús”, lehetséges pusztulását időben megszimatoló kis temerini gabonakereskedő nélkül, kérem szépen, az pontosan mennyi. Vagy a fehér ludakat oly nagy biztonsággal tömő, Istenben rendíthetetlenül bízó, a történelem otromba talányai előtt mégis eltanácstalanodó, óriáscsecsű sváb nagyanya, meg az ugyancsak gyorsan futó, németes keresztnevű, de magyar ajkú öcsike nélkül. Mert Ottóka is bekapcsolta vala a maga „motrocskáit”.

Mennyi ment el így? És mennyi amúgy? A végtelenbe? Nincs kielégítő válasz. M. M. olyan félszáz milliónyi halottat mond a második világháború végösszegének. Már most akkor ebben benne vannak ezek a magyar emberek is? Meg a kapituláció után életüket veszített németek is?

Kapituláció: 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint huszonhárom óra egy perckor, tudjuk, midőn a német főparancsnokság kiadta a parancsot minden aktív katonai művelet beszüntetésére, attól a pillanattól kezdve Németország hivatalosan is elveszítette a háborút. Ugyanezen év nyarán, tudjuk ezt is, a győztes nagyhatalmak Potsdamban nyilatkozatot fogadtak el, mely kimondta, ügyelni kell arra, hogy Németország soha többé ne fenyegethesse a világbékét. A fasizmust végképp fel kell számolni, és a háborús bűnösöket meg kell büntetni. Ugyaninnen felszólították a japán kormányt a fegyverletételre, a felhívást azonban Tokió dőrén elutasította (a választ ismerjük). Az amerikai megszálló hatóságok ez év őszén kiadták Magyarországnak a háborús főbűnösök első csoportját, köztük Bárdossy Lászlót, Imrédy Bélát, Szálasi Ferencet, Jaross Andort és másokat, hogy a magyar népbíróságok ítélkezhessenek felettük, aminek eredménye az lesz majd, hogy sokukat kivégzik. Elsősorban a háborús kormányok miniszterelnökeit. Jugoszlávia ebben az évben szabadul fel teljesen.

Madárhangon zengő május 15-én, amit aztán sokáig a GYŐZELEM NAPJAként ünnepelnek az egész ország lakói: a macedóniai hűs Vardár folyótól a szlovén Triglav hófedte hármas csúcsáig. A később megjelent tankönyvekben rendre az olvasható, hogy Jugoszlávia népe ezen a napon emlékszik a munkásság legnagyobb ellensége, a fasizmus feletti győzelemre, s a felszabadult, boldog nép országszerte így köszönti Tito elvtársat:

Tito elvtárs, minden szavad igaz:

Az igazság erősebb, mint a gaz!

Ahogy ennek előtte meg így szólt a dal:

Tito elvtárs kardját élesíti,

Hitler fejét porba hemperíti.

A versikéket, rigmusokat ifj. Balázs Pál ültette át ékesen és lelkesen a mi szép magyar nyelvünkbe, miután letöltötte a magáét a passzarovici sitten, ahol volt ideje újragondolni a maga ugyancsak kicsi, sérülékeny és rebbenékeny, nem is mindig virágmezős és rózsakertes életét.

Aki másnak kitalálta, kóstolhatja maga is. Értjük itt arra, ha nem is a teljes megsemmisítés legelvetemültebb céljából, de németek vagy német származásúak tömege próbálhatta ki, milyen összezsúfolt marhavagonokon tipródni-zúzódni, ugyanis a Potsdam utáni években Lengyelországból és Csehszlovákiából milliószámra űzték ki a „főbűnös népet”. (Mégis más, ha táncórán lépnek a lábadra, mondta mellesleg egy vagont és lágert túlélő, tréfálkozni imádó ismerős Jehova tanúi közül, a másik oldalon.) Magyarországról és Jugoszláviából említettnél sokkal szerényebb mennyiségben vittek el németeket, azonban itt se részesítették őket emberségesebb bánásmódban. Rúgták őket haza, ha ez így lenne, hogy haza, de nem így van. Mindenesetre a negyvenhatos párizsi békekonferencián a jugoszláv delegáció kb. félszázezer magyar kitelepítését is megajánlotta egy kalap alatt, érdemleges döntés azonban nem született. A még ott lévő „svábság” maradt begyűjtötten az ún. munkatáborokban, ahol ugyan hullottak a foglyok tempósan, főleg a népes, rossz higiéniájú helyeket visongva imádó járványokban, mégse elég gyorsan, hogy ezzel megoldódjon a kérdés. Ennélfogva aztán a jugoszláv hatóságok úgy döntöttek, ha már így van, félrenéznek. Engedélyezik, azaz maguk ösztönzik a szökést, ami aztán Magyarországon okozott „dugulást”, de valahogy csak megoldódott a probléma. Például úgy, hogy sokan nem is mentek tovább, mert idővel a kitelepítés is megfáradt, ahogy minden e világon megfáradni tud. Leszámítva a gyűlöletet.

Mondhatnánk fellengzősen: ha malom lapátját lehetne forgatni ezzel a tartós érzéssel, az a malom mindig őrölne.

Nagymami, szül. Pfau Jolán maradt Szegeden, a vasfüggöny északi oldalán. Egyébként ő már rég jó katolikus magyar volt, s nem fenyegethette erről komolyabb veszély, már csak amarról, mi gyerekek pedig soha egy szót se hallottunk ugyanezen súlyos függöny déli, tehát másik oldalán olyasmiről, hogy annak a sok fasiszta vérengzésnek volt ám szörnyű megtorlása, és hogy sokan szívesen látták volna vagonokban a „svábok” mellett az egész délvidéki átkozott „gömbös” fajzatot. És hogy erre főképp azért nem került sor, mert ezt a pitiáner észak-balkáni kérdést egyszerűen lepöccintették a napirendről izmosabb nyugaton.

Legalábbis úgy tűnik innét. Oké.

– Most pedig beszéljünk még picit Milovan Djilasról. Meg a pisztrángról.

Ahogy Vladimir Dedijer, úgy Milovan Djilas is sok eredeti háborús fényképen látható együtt Titóval, ám előrefelé az időben mindketten egyre feltűnőbb módon kezdenek hiányozni a fotókról, míg végül el nem enyésznek teljesen. Mintegy kiretusálódnak a régiekből is (Sztálin környékéről tűntek így el a kegyvesztettek, de itt minden hasonlóság véletlenszerű, nemde?). A montenegrói Djilas, aki egykor a délszláv szocialista egység buzgó, egyáltalában a kommunizmus hithű, pardont nem ismerő emberének számított, ugyanakkor szigorúan a legfelső, legszűkebb hatalmi körhöz tartozott, már az ötvenes években meghasonlott ettől, kezdett elhajlani a Tito húzta egyenestől, eltérni a szigorúan kijelölt iránytól. (Lekanyarodott a Tito marsall sugárútról.) Úgy látta, a jugoszláv önigazgatás, amelynek maga is egyik korai modellezője volt, nem a demokrácia felé döcörészik, hanem épp ellenkező irányban halad, méghozzá tempósan. Értsd: nem az osztályok, a mindenféle különbözőségek kívánt eltűnése történik, hanem létrejött egy új, kiváltságos osztály, amely minden másik, egyáltalában mindenki fölé kerekedik, és hogy ez az új osztály felettébb léha, haszonleső, korrupt, nem utolsósorban kegyetlen, holott a kegyetlenségek ideje lejárt. Milovan Djilas, akit olyan embernek ismertek, hogy ami a szívén, az a száján, így került át az ellenség oldalára. Tetézte a bajt, hogy – lévén környezetének egyik legolvasottabb embere, aki különös előszeretettel kalandozott a színes, talányos szépirodalomban is – mindezt ékesen leírta, hovatovább megjelentette. Itt futott zátonyra a dolog. Vladimir Dedijer, akit azzal vádoltak, hogy segített sajtó alá rendezni Djilas érthetetlen indulat fűtötte szövegeit, csak feltételeset kapott, maga a szerző is első lépésben, de mivel nem hagyott fel romboló tevékenységével – például demonstratíve elfordult a párttól, ugyanakkor tovább gyártotta ellenséges, rágalmazó mondatait -, szép gyorsan érlelődött ellene a második lépés is.

Milovan Djilas, Josip Broz egykori harcostársa példátlan eretnekségéért a magyarországi ötvenhatos forradalom évében került árnyékos helyre. A magyar forradaloméban, amelyet hangos lelkesedéssel üdvözölt. Jugoszlávia-ellenes tevékenységéért, uszításért és egyebekért, sors iróniája, épp a Sremska Mitrovica-i börtönbe jutott, ahol kommunistaként még a második világháború előtt raboskodott. Úgy hírlett róla, akkor és ott, régebben, egy zsák vécépapírra lefordította Milton Elveszett paradicsomát, meg pár regényt, következésképp nem lehetett számára idegen az újonnan előállt helyzet. Odabenn többé-kevésbé komótosan, ismert környezetben folytathatta munkáját.

(…)

Ötvennyolcban szabadult, de a párthoz többé nem volt hajlandó visszakanyarodni. Írta a maga dolgait változatlan, s amikor úgy gondolta, megeresztett külföldi lapokban egy-egy élesebb, esetenként vitriolos interjút. Másodszorra tizenhárom évet sóztak rá. Benn aztán papírra vetette a Sztálinnal kapcsolatos emlékeit, megírta Crna Gora történetét, ahogy mást is. Büntetésének csak egy részét töltötte le. Szabadulásával Milovan újra elvette ©tefica nevű volt feleségét, majd az Egyesült Államokba távozott, ahol a Princeton nem kis tiszteletben álló tanára lett.

Hogy sose tért volna vissza Jugoszláviába? Nem igaz. Akárcsak Dedijer, úgy Djilas is – a történtek ellenére – jött és ment. Hatvannyolcban támogatta a lázadó honi diákokat, ismét pergőtűz alá vette a Jugoszláv Kommunista Pártot, ám többé nem kötöttek rabláncot a bokájára. Ő maga mindig is belgrádi lakosnak tekintette magát, s bár sokat szenvedett Titótól, úri mód sosem mocskolódott, inkább elegánsan átsiklott egykori meghitt közelségük delikát témája felett, akárhányszor valaki tapintatlan feszegette. Milovan Djilas professzor, barátok között Djido a kilencvenes évek derekán – Titót túlélve, fél szemére immár vakon (Dedijerrel szemben, aki élete végére mindkét szemének világát elveszítette) – hunyt el saját otthonában a Palmotiæeva 8. alatt. Végrendelkezése szerint pravoszláv pap kísérte utolsó útjára az összes ceremóniával, ami példátlan, legalábbis ritka dolog egy valaha meggyőződéses komisszár esetében. Az ének felszállt magasan az égre, ahol a Nap hol elbújt a felhők mögé, hol meg előbújt mögülük, végezvén a maga (napi) dolgát, jelét sem adva megrendülésének, és a taxik se álltak meg, percre sem, ahogy az Broz esetében még sokáig szokásosnak számított elnökünk halálát követően.

De hogy a pisztráng hogy” jön ide? Hát úgy, hogy imádja a legyet. Ha jó falatnak néz ki, ügyes kéz fonta, s ugyanolyan ügyes kéz mozgatja, a műlegyet is gond nélkül bekapja.

Nyilván a vadregényes Montenegró sebes folyású vizein töltött gyermekkori éveinek hála volt oly jártas Milovan Djilas a pisztrángozásban, hogy szerény krónikásukat – kinek esetében amúgy meglehetősen céltalan életecske mellé rendelte az írás képességét támaszul az Úr, más nem nagyon juthatott fenséges eszébe – játszi könnyedséggel lepipálta. Olyan kifinomult érzékkel, akkora beleéléssel fickándoztatta a maga aprócska műcsaliját a víz felszínén, miként az a balek rovar fickánd, amely végzetesen elszámította magát, amikor meglátta a saját tükörképét odalent, és csodálkozó zúgással szédült alá. (Kibukott angyal Milton Paradicsomából.) A vízből aztán megpróbál újra és újra felrepülni a szerencsétlen aprócska barma – itt még van némi remény! -, nedvesen azonban nem tud rendesen szárnyra kapni, csak forog helyben, lapátol, piheg és fuldoklik, illetve rövidülő, egyre kisebb ívű, arasznyi, majd annál is nyomorúságosabb távokat tesz meg, végül már csak félig-meddig a levegőben, súrolva a vizet, míg erejének fogytán lassan fel nem adja. Általában nem túl messze az elsődleges becsapódás színhelyétől, a ragadozó pedig lentről figyeli a halálnak e számára nagy izgalmat, egyben életet jelentő táncát, és amikor elérkezettnek látja a pillanatot, torpedóként lövi ki magát: Milovan Djilas horgára.

A könyörtelenül elsuhant idő legutóbbi nyolcvanas éveiben, hely szerint Szlovéniában, a Triglav havas csúcsaitól nem messze játszódott le többször is a pisztrángok e megakasztása és partra emelése Djido bá” részéről. Az apraja mehetett vissza, ám a nagyobbikak a szákban kötöttek ki, végül a serpenyőben. A ház, ahol utóbbi akció történt, ma is ott áll a főleg az első világháborúban szapora lövésektől és sűrű halálhörgéstől visszhangzó Bovecen, csak már mások laknak benne. Többek között már nem a legutóbbi földindulás közben Stuttgartba áttelepült míves vajdasági költő, Ács Károly, és egy (vagy több, merről nézzük) új országhatár is került elébe. Némi újabb lövés és hörgés után. A folyó meg nem más, mint az Isonzó, amelyet felesleges külön bemutatni, és amely – bár kisebb sokkal a Dunánál – unos-untig ismeri az emberi történelem ismétlődő nagy jeleneteit, a történelmi happening leginkább lehangoló kelléktárát, de azért lát szebb napokat is. Nem utolsósorban, akik nélkül ez a találkozás nem jöhetett volna létre, a Belgrádban élő montenegrói jó barát, Djilas unokaöccse, Stojan Ceroviæ és édes-kedves felesége, Ács Károly nagyon szép szőke, germán típusú lánya: Tünde – meg kell őket is említeni okvetlen. Hármunknak itt összesen annyi a felesége, ahány csúcsa a Triglavnak, az Isonzónak meg annyi a pisztrángja, ahány hajszál mindannyiunk fején. Tényleg volt belőlük sok a boldog időkben. Bor csordultig a kupában. Szó a szánkban. Mi még? Cigifüst a serpenyőben. Nem: a levegőben. (Fantasztikus, mit is akartam?)

Djilas akkor és ott fejtette ki, Bovecen, hogy a németek internálása a második világháború után a saját (relatív) biztonságukat szolgálta, egyébként ki tudja, még mekkora árat kellett volna fizetniük. Nagyobbat, mint emígy. Mert vér vért követel az ősi mentalitás szerint. Hallgatott egy sort, majd célzott arra, hogy bosszúból ezen a tájon – a tengermellékkel együtt – nagyon sok atrocitás történt a győztes partizánok részéről, hogy rengeteg csontváz lapulhat a különféle karsztos képződményekben, barlangokban és hasadékokban, meg se tudná mondani.

– Lehet, hogy föld alatti hideg vermekben, vagy ott, ahol nagy a só koncentrációja – vélte -, ott esetleg még akár bíróságilag is értékelhető nyomokra lehetne bukkanni.

Meglehetősen szenvtelenül magyarázta ezt, majd vállat vont:

– De nem hiszem, hogy erre valaha is sor fog kerülni.

Mai kutatások szerint Bleiburgnál és végig a maribori út mentén harmincezernél, Kocsevszki Rognál pedig tízezernél több horvát és szlovén nemzetiségű katonát és civilt, fasiszta kollaboránst vagy csak annak nézett személyt lőttek le a győztesek. Az olaszok sokáig hallgattak, újabban azonban előrukkoltak: ők harmincezerre teszik veszteségeiket a véres megtorlásban. Körbenézvén volt Jugoszlávia területén, kikerekedne lassacskán a Vladimir Dedijer emlegette, első hallásra talán valószerűtlennek tűnő összeg. Azaz: a szám kifejezést itt szerencsésebbnek érzem.

Djidó bá” este mindig seregszemlét tartott a műlegyei felett, ha nem is volt épp túl nagy ez a hadsereg. Ilyen-olyan hiány csaknem mindennap keletkezett, igyekezett hát kipótolni. Szívesen bíbelődött a felszereléssel, közben beszélt úgy, hogy csak nagyon ritkán pillantott az emberre. Időnként azonban – egy-egy kulcskérdésnél – felegyenesedett, s összevont szemöldökkel a férfiak valamelyikének szemébe nézett. Csak úgy tűnődve, vajon mit gondol az illető, mielőtt egyáltalán megszólalna. Szerette ezt csinálni. Kitalálni előre. És nem volt ebben már semmiféle katonás keménység, vallatásféle, csupán egy a kelleténél is többet látott, megbölcsült öregember barátságos, mégis felettébb kíváncsi tekintete.

Tőlem egyszer hirtelen ezt kérdezte:

– A vajdasági magyar fiatalok, ugye, mégis jobban szeretnék, ha az ott Magyarország lenne.

– Honnan szedi? Néha berúgnak a kocsmában, ahol irredenta nótákat énekelnek – vágtam rá gyorsan -, de józanul ennek nincs különösebb jelentősége. Nem jellemző.

– Mi nem jellemző?

– Hogy jelentősége lenne.

Sokáig fürkészte az arcom, aztán elmosolyodott. Ma sem tudom, mit gondolt. Újra a legyeit pöcögtette, hallgatott.

Elmenőben csak ennyit vetett oda:

– A vagonok mégis… ma már tudom, nem jelentenek megoldást semmire.

Milovan Djilasszal még csak egyszer találkoztam az életben, így a Találkozásaim Djilasszal c. kötet aligha rúghatna több száz oldalra. Belgrádi otthonában látogattam meg mint az Újvidéki Televízió riportere, kilencvenben, és nagyon sok kérdést tettem fel neki. Ezt az egyet elfelejtettem:

– Pontosan mégis mire gondolt akkor és ott, Bovecen, azokban a boldog nyolcvanasokban?

(Persze, azt se kérdeztem meg, hogy lesz-e megint háború. Fene vigye.)

Erős csak az,

mi jó s igaz.

Színtiszta igazság, hogy a partizánok – leszámítva fegyvertelen emberek brutális lemészárlását, amely miként a razziázók esetében megindokolhatatlan és végeredményben gyáva cselekedetnek számított, úgy itt is – rendkívül bátran harcoltak. (Tömegmészárlásról esett most szó „csupán”, nem a szervezett haláltáborokról, amelyek az erkölcs és humánum végső, intézményesített csődjét jelentik.) Német ellenfelüknél is elszántabban küzdöttek, s ha az ellen emelt egy fokot a maga fanatizmusán, partizánjaink emeltek kettőt. Vagy szükség szerint akár hatot, ha épp annyival kevesebben voltak. A felkelés már negyvenegy júniusában kitört – amikor is a szerbiai Bela Crkván ®ikica Jovanoviæ-©panac, később néphőssé lett, Spanyolországot megjárt harcos, kommunista agitátor az ottani vásáron lelőtt két csendőrt -, majd olyan lendületet vett, hogy kemény harcok árán, de viszonylag rövid idő alatt Szerbia egész nyugati része felszabadult, U¾ice városkával a központban, ahová Tito nyomban áthelyezte székhelyét Belgrádból. Néhány nappal később Crna Gorában is harcok robbantak ki, ahol az olaszok nem tudtak sokáig ellenállni Djido bá” és társai elsöprő rohamainak. Ezt követően felkelés ütött ki sorra Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, végül Macedóniában is. Horvátországban a kommunisták összegyűjtötték azokat a szerbeket, akik az usztasák elől menekültek, a partizánokhoz irányították őket, és akkor dörögtek a fegyverek leendő Jugoszlávia szinte összes területén.

A háborúban sok-sok jeles író is puskát fogott, de Krle¾a bá” nem, aki utálta a csatazajt, ezért aztán Djido bá”, akivel meg alig lehetett bírni, mondják, nagyon haragudott rá. Életét csak Tito bá” barátságának köszönhette, mindenesetre sokáig jégen volt tartva Krle¾a bá” azután, hogy a népfelszabadító háború, egyben forradalom győzött. Ám ha Krle¾a nem akarta megénekelni a dicső tetteket, megénekelte más. Például épp a gyermekek körében bátor, víg kedélyű irodalmi hőseivel nagy sikert arató, öreg korára majd öngyilkosságot elkövető Branko Æopiæ (ifj. Balázs Pál ford. pedig résen volt aztán, amint kellett):

Lám,

Sumadiában megmozdultak

a láncra vert kezek,

és újra hallom

a harci kiáltást:

„Tito és a Párt vezet!”

Idézett háború utáni – kamaszodni készülő, vagy már kamaszodó diákoknak szánt – tankönyvben az olvasható, hogy a tíz-tizennégy éves fiúk és leányok is igen nehéz feladatokat vállaltak magukra a háborúban: élelmet, lőszert és leveleket vittek a harctérre harcosainknak. A pionírok nagyon ügyesen végezték feladataikat. Ha egyet elfogott közülük az ellenség, és ha az ellenséges parancsnok rá akarta kényszeríteni a gyermeket, hogy árulja el, melyik csapatból való, hogy hívják a parancsnokukat, hányan vannak a partizánok, és kik a partizánok barátai, a gyermek minderre csak ezt válaszolta:

– Semmit se árulok el! Agyonlőhettek, de bajtársaim majd megbosszulnak!

A partizánok még aznap újabb támadást intéztek, leverték az ellenséget, és kiszabadították a hős fiút. – Mármost ez azért sem egészen jó így, mert a békebeli diákokkal azt a szörnyű történetet is megismertették – lírában, prózában egyaránt -, amely a megszálló hadsereg egyik legborzasztóbb cselekedetéről szól, amikor is a szerbiai Kragujevacon tanáraikkal együtt százával hurcoltak el iskolásokat a kivégzőhelyre, és senki nem jött, hogy őket megmentse. (Az is igaz, a partizánok megbosszulták ezt is, amennyiben ilyesmi például ebben az irtózatos esetben, meg egyáltalában: lehetséges.)

Talán azért, hogy közelebb legyenek a történelemhez, a hatvanas évek általános iskolásait nem egyszer vitték föl a péterváradi várba történelemórára, ahol viszonylag kevés szó esett a hajdanán ostromlétráin felfelé kapaszkodó, szüntelen ágyúzó törökökről, Habsburgokról, semmi a Duna jegén előtte rég véres csatát vívó jazigokról; megjegyzem, arról sem, hogy a magyar szabadságharcban Kiss Pál onnan tette földdel egyenlővé a várost. Ahogy amikor átnéztünk a túlpartra, nem a lék előtt hosszú sorokban didergő embereket láttuk arrafelé, amerre egykor Andersen elhajózott, hanem a békebeli strandot és a sétányt, és amarrébb a Horgász-szigeten nem tartózkodtak erőszakkal odaterelt, félelmükben egymáshoz bújó férfiak. De nem esett szó valamiért azokról az agyongyötört menetelőkről se, akiknek cinikusan szólva vagon sem jutott, és akik negyvennégy őszén a saját lábukon tántorogtak be a városba a tarkólövést élesben gyakorló őreiktől kísérten, közöttük Radnóti Miklós költővel, hogy rövid ideig a bombázásoktól romos tiszti kaszinóban és a selyemgyárban szállásolják el őket, a puszta földön, mivel előzőleg már csaknem mindent elvettek tőlük, amit lehetett. A „paktáló és destruáló elemek” e sárga csillagos képviselőitől. Azokról a Borból elindult munkaszolgálatosokról beszélek, zsidókról, nazarénusokról, Jehova tanúiról és másokról, eredetileg mintegy háromezer főről, akik közül Újvidékig mintegy ötszáz ember veszett el ebben az erőltetett menetben, s még hosszú út várt rájuk.

Ha fenn a várban, ha lenn az iskolában, magyar diák olyan nagyon sokat nem hallhatott igazságos Mátyás király komoly és mókás dolgairól, meg aligha találkozhatott a Délvidék kifejezéssel. Legtöbb szó Tito marsall-elvtársról és hős partizánjairól esett. Közülük is azokról, akik életüket adták a hazáért, és akik halálukkal néphősökké váltak, hogy utcákat, tereket, gyárakat és iskolákat nevezzenek el róluk: (a) Vajdaságban, azaz Vojvodinában, illetve országszerte.

Az ellenfél összesen hét elsöprő, „hét elsöprően gonosz” offenzívát indított óriási technikai és létszámbeli fölénnyel a jugoszláv felszabadító had ellen, megpróbálta magát a vezért is kézre keríteni, azonban se Titót, se seregét (banditáit) nem sikerült megsemmisíteni. Tudjuk, ezzel itt akkora erőket kötöttek le a partizánok, amekkorával még megközelítőleg se számolt a német vezetés. Nyilván azért lett katonás parancsba foglalva a civil lakosság feletti kegyetlenkedés, hogy valamiféleképp elrettentsék a népet az egyre tapasztaltabb, egyre izmosabb és fogasabb, harapósabb alakulatokká formálódó gerillák támogatásától, utánpótlásától, ám ez sem sikerült. A legádázabb küzdelmek a balkáni hegyek lankáin és meredélyein, nehezen megközelíthető magaslatain folytak. Sziklás terepeken és sűrű vadonokban, gyakorta ember számára alig járható utakon; sziklaperemeken, ahová még a szirti kecske is csak nagy kényszerből merészkedik, miközben reszket a fara félelmében. A sík terep sokkal kevésbé kedvezett e harcmodornak, ennek ellenére a szerémségi partizánok szintén kivették a maguk részét a dologból: számtalan diverzáns akciót indítottak, sőt egész falvakat szabadítottak fel, ételt-italt juttattak el onnan a kietlen bosnyák vagy montenegrói hegyekbe. Közülük egyik kimagasló figuraként maradt meg az emlékezetben: Bo¹ko Palkovljeviæ-Pinki.

Nincs birtokunkban olyan adat, hogy a péterváradi erődítmény fontos szerepet játszott volna ebben a háborúban. Se nem védte már senki, se nem ostromolta, és Crni Mitar haramiavezér vagy Vokura sámán barlangmaradványa se játszhatott fontosabb szerepet, az alagút a vár és a város között pedig – oh, fájdalom! -, lehet, hogy nem is létezett soha. Palkovljeviæ elvtárs, becenevén Pinki, a későbbi Heroj Pinki, azaz Hős Pinki is inkább a Fru¹ka gora erdejében és barlangjaiban bujkált, ahová egykor a vár rabigába hajtott építői oly hőn vágyakoztak, de oly kevesüknek sikerült eljutni. A magyarok bevonulásakor foglyul ejtett Pinki – egyesek szerint amerikai képregényből származik e becenév – maga is szökevényként a Sremska Mitrovica-i börtönből kitört kommunisták fogadásán és megszervezésén ügyködött alföldünk egyik legmagasabb pontján. Jóban volt a Mala Remeta, azaz a kisremetei apácákkal – világnézet ide vagy oda, fő az általános, de mély emberség -, így kisebb-nagyobb dolgokban a nővérek szívesen segítették az álmaiért életével és vérével áldozni kész fiatalembert. Egyszer átmenetileg megbújt pincéjükben, ahol egy hosszú szakállú múmiára zuhant a sötétben. Később a főnővér mondani kezdte, hogy az nem más, mint Jaroslav testvér, aki valamikor a nagyon régi időkben itt húzódott meg, azonban nem érkezett végigmesélni, mert Bo¹ko gyereknek ott nem volt tovább sokáig maradása, a főnővér pedig túl hosszan, részletekbe menően szeretett előadni mindent, mint akié a világ összes ideje, ráadásul kissé sikítozva beszélt. Bo¹ko Palkovljeviæ-Pinki arról vált híressé, hogy saját maga eszkábálta pokolgéppel siklatott ki egy Szerémségen átdohogó vonatot, azt követően hidakra igyekezett specializálni magát. Szerémség első, egyben legjobb partizánfutára volt ugyanakkor, úgymond főállásban. Negyvenkettő telén esett el, midőn már majdnem elérte a kisremetei kolostort abban a szikrázó, térdig érő hóban. Németek lőtték le, akik előtte felpujgatott ebeket eresztettek rá. Még azelőtt Bo¹ko Palkovljeviæ megette a nála lévő levelet.

A háború után Újvidéken közlekedési iskolát neveztek el róla, ahogy Sonja Marinkoviæ néphősnőről meg általános iskolát. Sonjáról, akit még negyvenegyben kaptak el a felkelés lelkes szervezése közben, borzalmasan megkínoztak, majd kivégeztek. Sonja Marinkoviæ úgy halt meg, ahogy az a partizánetikett szerint illik: nem akart hátat fordítani, bátran szembenézett a fegyvercsövekkel, s ezt kiáltotta, miközben kihúzta magát:

– Lőjetek csak, ez egy kommunista kebel!

Kemény dolog. Voltak hősök, s lettek néphősök még nagyon sokan, akikről hosszú történeteket lehetne mesélni, mert végül minden népnek, amely számottevően részt vett a jugoszláv népfelszabadító háborúban, meglettek a maga néphősei. Senki se maradt ki – se albán, se magyar; muszlim vagy keresztyén vagy más -, és majdnem mindegyikükről elkereszteltek valamit. Sokuknak szobrot állítottak kisebb-nagyobb köztereken. Volt, akiből harisnyagyár lett, valakiből meg kondomgyár vagy műtrágyagyár az idők tréfás haladtával (nagyon enyhe irodalmi túlzás!), közben tovább éltek, variálódtak a kialakult legendák. Jórészt a filmiparnak köszönhetően megszilárdultak a sztereotípiák, és akárcsak a westernfilmek esetében: folytatódhatott a jók és a rosszak végtelen története. – Így tartott ez a legutóbbi háború kitöréséig, amely alapjában rengette meg a kialakult, szilárd értékrendet, úgyhogy ma meglehetős tanácstalanság uralkodik a téren, mi legyen a régi előadás hőseivel, kelléktárával.

Érdemes belepillantani a horvát írónő, Dubravka Ugre¹iæ ötlete nyomán a neten kilencvenkilencben elindult Jugoszláv mitológiai lexikonba, amelynek működése elvben a Wikipédiáéhoz hasonló lenne, s arra hivatott, hogy mindent összegyűjtsön, ami értelemszerűen hozzájárhulat annak megmutatásához – a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig -, mire épült az a bizonyos YU-lét, mi mindenből állt, s netalán azt is, mi tartotta össze. Ennek egy érdekes fejezete, ha úgy vesszük: felvonása a néphősökről szóló rész. Kiváltképp érdekes és tanulságos a negyvenegyben a felkelést kirobbantó ®ikica Jovanoviæ-©panac szócikkéhez való hozzászólások drámai alakulása.

Kezdődik a normál bevezetővel, hogy született itt és itt, ekkor és ekkor. Alig huszonvalahány, amikor úgy dönt, Andalúziába megy a spanyol munkások fasizmus elleni harcát megsegíteni. Anyjának, miközben bocsánatát kéri, azt írja, nem maradhatott süket az emberiség segélykiáltásaira. A szöveg aztán egy link, egy kis kapocska segítségével máshol folytatódik, míg itt megnyílik a ®ikica életéhez és művéhez való szabad hozzászólások felülete. Bizonyos Milan kezdi, bizonyos Ante válaszol, aztán ketten dialogizálnak, a többiek röpke közbeszólók.

@ MILAN: Édestestvére Dragoljub Tito börtönében a Goli otokon sínylődött, amiről megrázó művet hagyott hátra az Élő emberek múzeuma címmel. Olvassátok el! A szerző megmaradt hű kommunistának és forradalmárnak, sose adta be derekát Tito verőlegényeinek és seggnyalóinak.

@ ANTE: Barátom, Milan! Tudom, hogy az idegeidre megyek, de te úgy vágódsz befelé, mint a gatya a valagba. ©panac elvtárs Valjevóban akkor lőtte le részegen az egyik zsandárt, amikor azok már megadták magukat, és levetkőztetve ott álldogáltak. A puskagolyó egyből végzett a csendőrrel. Márpedig erre egyáltalán nem volt szükség.

@ PARTIZÁNGYŰLÖLŐ: Közönséges gyilkos, aki a Szerb Királyság utolsó, nép akaratából uralmon levő kormányának csendőrét megöli. Ez lenne a felkelésre szólítás, ugyan már!

@ MILAN: Ne haragudj, Ante, most tényleg butaságokat mondasz. ®ikica Bela Crkván önvédelemből lőtt zsandárt. Pisztollyal, nem pedig puskával. Két pisztolyt hordott az övében, ahogy a spanyol háború komisszárjainak volt szokásuk. Antifasiszta beszédet tartott épp, amikor a fogdmegek lődözni kezdtek rá. Valamit a haláláról: Tito sugallatára ölték meg negyvenkettőben, a Valjevo feletti hegyekben, amikor a legfelsőbb parancsnokság árulására a valjevói partizánosztag elszakadt a többiektől, hogy sokszoros túlerővel találja magát szemben. ®ikica fektében tűz alá vette a csetnikeket, amikor Tito valamelyik zsoldosa fejbe lőtte.

@ ANTE: Te vagy az igazi csetnik, Milan! Te mintha valahogy állandóan az igazságot mondanád, közben folyvást mindannyiunk szeretett Titója ellen ágálsz! Tudod valójában mi az igazság? Márpedig az, hogy összesítésben a vörösök győztek, ha egy-egy eset homályos is. Viszont tényként marad meg, hogy ti, csetnikek, elveszítettétek az összes háborút, a kilencvenkettőtől folyót is! Mert Nagy-Szerbia ötlete nem vált valóra, és nem is fog soha. Most ehetitek a szart, és távol legyen tőlem, hogy sajnáljalak benneteket!

@ MILAN: Figyusz, debilkém, komcsi vagyok én is, büszkén viselem. Egyformán bögyömben vannak az usztasák, a csetnikek és a titoisták. Tito fasiszta volt, mert az a rezsim, amely koncentrációs táborokat hoz létre, fasiszta rezsim. Valószínűleg hallottál a Goli otokról, de fáj a faszod, mi? Nektek, vak titoistáknak mindegy, hogy Tito rendőrsége mellesleg űzőbe vette, letartóztatta és halomra gyilkolta a népfelszabadító háborúnk, dicső forradalmunk rakás legkimagaslóbb figuráját. Mindegy nektek, hogy az Udba lefogta és a Goli otokra küldte a spanyol köztársaság derék hőseit. Oda, ahová az októberi forradalom, vagy a sztálingrádi csata harcosait is elzárta. Ahol az usztasa és a német lágerek túlélői folytathatták senyvedésüket. Nektek nyolc, mert egyáltalán nem vagytok kommunisták, fáj a fületek, nektek csak az a lényeg, hogy Tito diktatúrája alatt nagyapáitok és szüleitek, azok a privilegizált titkosrendőrök vagy besúgók, ezek az udbás belügyi spiclik jól megszedték magukat, amiből ma is éltek. Szégyenkezem szégyenetek miatt. Halál Tito fasisztáira! Éljen a kommunizmus!

@ TORCIDA (dalmát futballrajongó): Szídd hülyére magad fasszal, Milan, te muszka idióta! Baszom a büdös bolsikat, szerb csetnikeket, a fattyú horvátokat, meg azt a kibaszott „spanyolod” is!

@ MILAN: A fasisztáktól meg kell szabadulni, még fiatalok. Csak a halott fasiszta jó fasiszta. Különösen azok a retardált bőrfejűek. Tipord szét a bőrfejűt, míg taknyos!

@ POPEYE: Skacok, kicsit túl lazára vettétek, nem?

Az Újvidékről kivonuló németek 1944. október 22-én robbantották fel a vasúti hidat, amelyet maguk építettek föl azt követően, hogy negyvenegyben a jugoszláv hadsereg lerombolta, és a híd helyrehozásához egészen a Don mentéről cipeltek ide óriási vasdarabokat. Másnap komolyabb harc nélkül – ha nem számítjuk azt, amikor a partizánok a Futaki út fái mögül halomra lőttek tucatnyi menekülő nyilast – felszabadult a város, de nem a munkaszolgálatosok. Az előtte útnak indított halálmenet Cservenkán, majd Mohácson, Győrön, Abdán és Mosonmagyaróváron át német táborokba vezetett. Abdánál ölték meg Radnótit, az epedve hazavágyót. Der springt noch auf! Aligha lehet elsiklani afölött szótlan, hogy a Bácskából és Baranyából származó szerencsétlen foglyok közül legtöbben épp a Vajdaságban veszítették életüket, holott annyira örültek, amikor Borból jövet a határra értek, hogy boldogságukban a magyar Himnuszt kezdték énekelni, ám a dalt puskatussal rögtön beléjük döngölték. Voltak olyanok, akiknek Újvidéken sikerült megszökniük és eljutniuk a főkórházig, ahol akkor már partizán orvosok v. orvospartizánok dolgoztak zömmel, s azok ellátták őket. Van, aki határozottan emlékszik, orvosa állította, hogy a vajdasági magyarságnak nem lesz bántódása a megszállók razziázása és egyebek miatt. Hogy aztán nem úgy alakult, más kérdés.

A túlélő vajdasági zsidóság kulcsfigurája, Schossberger Pál még Borban sikeresen elbújt. Ő lett később Bor városparancsnoka, s részt vett a rögtönítélő bíróságok munkájában is. Pavle ©osberger elé két kiváltképp véreskezű, elkapott keretlegény állt a vegyes legénységből, de ő inkább átadta őket az oroszoknak. Nagy örömük nem lett belőle, mindkettejüket Pesten kivégezték.

A péterváradi köztemetőben, amely a katonai előtt terül el, rögtön a bejáratnál egy nem túl hivalkodó tábla emlékezteti az arra tévedt halandót mindazokra a péterváradi, újvidéki, karlócai, mitrovicai, mandjelosi, eszéki stb., sőt zágrábi hazafiakra, akiket az usztasák végeztek ki Vukovárnál negyvenegyben, de nem itt temették el őket. Emica Vi¹al kisnyugdíjas mesefánk egykor műlovar, majd rajztanár férje-ura szerint ezek a hősök nem itt pihennek, tényleg, ám ha jobban utánajárnánk, ott egészen hátul valahol a gazos alatt megtalálhatnánk a Futaki úton halomra lőtt nyilasokat egy jeltelen sírban. Ahogy van ott még valaki, akinek nem emeltek kőszobrot. Kis fakeresztje lehetett, rég elenyészett. Na, ki? Ő pontosan tudja: II. József kalapos királyunk cserkesz szeretőinek, titokban tartott kurváinak egyike, méghozzá a kisebbik, aki előbb halt meg, és akit Bécs szent földje nem akart befogadni. A kis csaj kiesett az emberek emlékezetéből, mint – szerinte – az a hülye kis apród az óriáskerékből (?), a történelemébe meg nem került be sohase. Pedig hős volt a maga módján ő is. Milyen bátran és milyen sokáig kellett dacolnia az udvar és környéke összes álszent tökfejével! Mondja, minden évben visz egy csokor virágot a jugoszláv hazafiak emléktáblájához, ahogy vitt már Djilaséra is Belgrádban. De visz egy szálat ennek a kis nőcinek az emlékére is. És kapaszkodjak meg, a nyilasokéra is. Miért? Állati egyszerű: mert rendes istenfélő ember megbocsát az ellene vétkezőknek. Hát nem? Isten csak így tudja megszabadítani a világot az összes gonosztól. Másképp esélytelen. Nem?

Emica, a galamblelkű feleség tekintetét keresem, megtalálom. Nyíltan néz a szemembe, s bólint: így van.

– Isten másképp nem tud felszabadítani bennünket, mindnyájunkat.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 51. szám