Népszabadság * Kácsor Zsolt * 2007. december 24.
Marseille az öreg kikötő a 70-es években Sándor alig tizennyolc évesen, 1956 decemberében disszidált Franciaországba, mert kalandra vágyott. Meg is kapta. A szép kikötővárosban, Rochefort-ban több száz magyar menekülttel együtt beterelték egy kaszárnyába, és nem mondták meg neki, hogy mi vár rá a következő ötven évben. Ha meg is mondták, nem értette, mert még egy szót sem beszélt franciául.
Az első napokban leginkább unatkozott. Olyannyira, hogy inkább beállt egy lakatosműhelybe segédmunkásnak, semmint a kaszárnyában lődörögjön egész nap, mint a többiek. Korán rájött, hogy jobb lesz, ha óvakodik honfitársaitól. A nagyobb csoportba verődött magyarok az egyik hétvégén lesben álltak a kikötőben, és megverték egy szovjet kereskedelmi hajó néhány matrózát. Később azt vallották, hogy bosszúból tették, a magyar forradalom leverése miatt. A csendőrség a verekedés után bezáratta a kaszárnya kapuit, és az épületet külön engedéllyel kizárólag Sándor hagyhatta el, hiszen ő dolgozott. Ő egyedül. Reggel hatkor kelt, ezért még a reggelit is hamarabb kapta meg, mint mások.
– Gyanús, nagyon gyanús – suttogták a magyarok, majd egyik este vagy tucatnyian körbefogták és megverték. Később azt vallották, hogy bosszúból tették, mert dühösek voltak a magyar forradalom leverése miatt. Úgyhogy 1956 decemberében Sándor inkább egyedül töltötte a karácsonyt egy lábos mellett. Éppen nem volt fűtés, és ő annyira fázott, hogy jobb megoldás híján tiszta szeszt öntött egy lábosba, meggyújtotta, és a kékes lángoknál melengette meg elgémberedett ujjait.
Az egykori kalandvágyó fiatalember hamarosan eltűnt.
Ma már Alexandre-nak hívják, francia nyugdíjas lett belőle, és alig tud magyarul.
Évtizedek óta Marseille-ben lakik, legkedvesebb időtöltése, hogy elhajt a tengerpartra, a kocsi csomagtartójából elővesz egy kempingszéket, leül, és órákig nézi a tengert. Az autómagnóból olyankor kedvenc előadója, Elvis Presley énekel.
– Love me tender, love me true, all my dreams fulfilled – dudorászta Elvis Presley 1959-ben Frankfurtban, az amerikai katonai bázison, ahol Alexandre egy francia brigád polgári beosztású tagjaként dolgozott néhány hónapig. Egy nap azt a feladatot kapták, hogy pakolják le egy teherautó rakományát. Alexandre akkor látta életében először és utoljára Elvist. A katonának állt sztár a rakodók mellett álldogált, de nem szállt be segíteni. Vagy fél óráig nézelődött, visszavigyorgott az őt bámuló franciákra, aztán elballagott.
Alexandre a hatvanas években az általa legszebb francia városnak tartott Bordeaux-ban lakott, és minden munkát elvállalt, ami adódott. Mosott kocsit, árult paplant, dolgozott étteremben szakács mellett, verte az üllőt, s ezalatt úgy megtanult franciául, hogy egy orvos egyszer azt mondta neki:
– Soha nem láttam külföldit, aki így megtanulta volna a nagy Jean-Baptiste Poquelin nyelvét, mint ön!
Alexandre sajnos nem tudta, hogy vajon ki lehet az a nagy Jean-Baptiste Poquelin, ezért utánanézett.
– Hiszen ez Moliere! – kiáltott föl.
S miközben ennek utánanézett, beleszerelmesedett a francia irodalomba. Főképp a tizenkilencedik század nagy klasszikusait szereti, műveik ma díszkötésben sorakoznak az otthonában.
1970-re elege lett Franciaországból. Ma sem tudja, hogy miért. Egyik nap arra ébredt, hogy tovább akar állni.
– Elég volt ebből – vágta oda annak a harminckét éves francia férfinak, aki visszanézett rá a borotválkozótükörből.
Elhatározta, hogy kivándorol Izraelbe. Ma sem tudja, hogy miért. Az az ország izgalmasnak tűnt, és neki akkoriban izgalomra volt szüksége. Hiszen kalandra vágyott. Bordeaux-ból elutazott Marseille-be, és megvette a hajójegyet. De a hajó csak másnap indult, ezért az öreg kikötőben kivett egy szobát egy olcsó szállodában. A recepciónál állt, a foglalást intézte, amikor lépéseket hallotta lépcső felől. Az emeletről egy nő jött lefelé, egy harminc év körüli nő, akivel egymásra néztek, és azután nem tudták levenni egymásról a szemüket harminchárom évig.
– Love me tender, love me true, all my dreams fulfilled – dudorászta Alexandre, és úgy érezte, mintha áramütés futott volna a szívén keresztül.
A nőt Yvonne-nak hívták, elvált asszony volt két gyerekkel.
És övé volt a szálloda.
Alexandre három hónappal később feleségül vette, és egyenesbe jött az élete. A szállodában dolgozott ezután, ahol munka mindig akadt, hiszen több mint negyven szobájuk volt. Szezonban száz fölött volt a vendégek száma. Egyik télen összeomlott az öreg vízvezetékrendszer, és a házaspár kisebb vagyont fizetett ki a vízvezeték-szerelő mestereknek. Később a fűtést kellett megjavítani, majd a villanyhálózatot. Ráment egy fél éves nyereség.
– Elég volt ebből – mondta Alexandre, és attól kezdve soha nem hívott szerelőt, hanem kitanulta a mesterségeket ő maga. Olyan keze volt hozzá, hogy később megbízásokkal kezdték ellátni a környéken.
Alexandre jól keresett, a szálloda is kiválóan üzemelt, úgyhogy a profitot festmények és antik bútorok vásárlásába fektették. Amikor nem fértek a sok holmitól a lakásban, Alexandre nyitott egy antikvitás üzletet, azután nyitott egy trafikot, ami már régi vágya volt. Éjjel-nappal dolgozott. Ma sem tudja, hogy miért. Gyermekei ugyanis nem születtek, bár Yvonne kétszer is terhes volt, de nem tudta kihordani magzatát.
Alexandre már elmúlt negyvenéves, amikor egy tavaszi napon eszébe jutott Magyarország.
Nem tudott aludni heteken át. Álmatlanul forgolódott az ágyban, a régi egri utcára gondolt, és azon igyekezett, hogy felidézze a lakókat, az egykori szomszédokat. És egyszerre csak mindenkire emlékezett.
– A kereszteződés után Takácsék laknak, utána Szabó mama, emitt az öreg Rácz, mellettünk meg a Pista – dünnyögte az évtizedek óta ki nem ejtett magyar neveket, és olyan rosszul lett, hogy Yvonne orvost akart hozzá hívni.
Másnap Alexandre elment a henteshez, fájó szívvel vett másfél kiló tokaszalonnát, megfőzte, és elkészítette abált szalonnának. Amikor megvolt vele, az asztalra tette, és nézte sokáig – neki úgy tűnt, mintha egy darabka Magyarország heverne ott. A különleges csemegére meghívta egy barátját, egy disszidens magyar péket, aki elsírta magát, amikor az abált szalonnát meglátta.
– Harminc éve nem ettünk abált szalonnát! – kiáltották ezután, majd nekiestek, tíz perc alatt befalták a darabka Magyarországot. Természetesen rögvest rosszul lettek.
– Életemben nem ettem ilyen jót – mondta Alexandre megkönnyebbülve, amikor fölemelte fejét a mosdóból.
Nem bírta ki, hogy ne próbáljon hazamenni. Elutazott Párizsba, megvette a repülőjegyet, és fölült a budapesti gépre. Indulás előtt két csendőr lépett oda hozzá, és felszólították, hogy hagyja el a gépet. Egy tiszthez vezették, aki közölte vele:
– Ön politikai menekült, ön Franciaország védelme alatt áll, és Franciaország megóvja attól, hogy egy kommunista országban bántódás érje.
Alexandre belebetegedett, hogy második hazája megóvta őt az első hazájától.
A nyolcvanas években Yvonne-nal úgy döntöttek, hogy eleget dolgoztak ők már az életükben. Eladták a szállodát, az antikvitásüzletet, a trafikot, a pénzből ingatlanokat vettek, ami megmaradt, azt meg berakták a bankba. A gondos és előrelátó Yvonne még egy közjegyzőhöz is elcipelte férjét, hogy különböző szerződéseket írjanak alá a vagyonmegosztásról.
– Minden felesbe megy – súgta neki az asszony, és Alexandre nem olvasta el a papírokat, hanem aláírt mindent.
Nem sejtette, hogy ezzel kisemmizte saját magát.
Miután Yvonne 2003 decemberében agydaganatban elhunyt, jelentkeztek az első házasságából való gyermekei, és az Alexandre által aláírt papírokat lobogtatva elvittek a lakásból mindent: a festményeket, az ezüstneműt, a tizennyolcadik századi bútorokat, és a bankból az összes betétet. De kiderült, hogy a lakás is az övék: Alexandre annak idején aláírta, hogy felesége halála után az ingatlanok a gyermekekhez kerülnek. Ami neki jut: az csak a halálig tartó haszonélvezeti jog.
Aznap, amikor mindene odalett, az öreg francia nyugdíjas elhajtott a tengerpartra, a kocsi csomagtartójából elővett egy kempingszéket, leült, és órákig nézte a tengert.
– Love me tender, love me true, all my dreams fulfilled – énekelte Elvis a kocsi magnójából, és a hangja megint olyan szép volt, olyan megnyugtató.
Mint ötven évvel ezelőtt.
