2007. karácsony
Igazi-e az, hogy aki elfogadja Jézus „történetiségét”, az egyben elfogadja Jézus „istenségét” is? Ami azt jelenti, hogy elhiszi Jézus állítását, mely szerint ő a mindenható és teremtő Atyának a fia. Mert – ugye -, aki elhiszi, hogy Jézus emberként, létező, szóló és meghaló emberként létezett, de nem hiszi el az önmagát meghatározó bizonyságtételt, mely szerint ő egylényegű a mennyei Atyával, az jobbik esetben csak egy profetikus, népostorozó zsidó ifjú valamikori létét hiszi el, rosszabb esetben egy sokat mondó, fellengzős, bűvészkedő, ki tudja, milyen rejtett célok érdekében felbukkanó alakot lát maga előtt a történelem homályos messzeségében. Még tovább menve: az ember „hiszi-e” vagy „tudja” Jézust? Esetlegesség vagy bizonyosság – minden itt dől el. Talán vagy igen.
Ha a hitről faggatnak, és hajlandó is vagyok válaszolni, csak azt tudom mondani, hogy a hitnek egyetlen „reális” támpontját vagyok képes és hajlandó elfogadni: Jézus létét. Azt, hogy lett és volt, és hogy minden szava egy irányba mutat, azaz minden kijelentése igaz, tehát az is, hogy őt az Atya küldte egy bizonyos céllal a földi világba, hogy dolgát elvégezvén, visszarendeltessék a maga helyére, az Atya jobbján. S miközben ezen a lehetetlen „témán” gondolkodom, folyamatosan azt érzem, hogy szavakat keresek, öntudatlanul is tudva, hogy ha szavakat tudok idecsődíteni az emberi beszéd végtelen kínálatából, akkor a gondolat is tisztul. És nemcsak a gondolat, hanem az érzés is. Hiszen a szavakon múlik minden. Ahova megszületik a szó, ott létezni is kezd a világ. Meghatározódik, alakot ölt, további szavakra kényszeríthető.
A Keresztyén Biblia Lexikonban fellapoztam a „karácsony” szót. Ilyen szócikk ebben a mintaszerűen gazdag református műben nincs. Van „Kappadócia”, „Kappóret”, „Kapu”, „Kapuőrség”, „Kar”, „Kár” és „Karaván”, azután „Karám”, „Karbunkulus”, „Kard” és „Kárhozat”. A „karácsony” címszót keresőt mégsem hagyja tévelyegni a könyv, hanem elküldi egy másik címszóhoz: „lásd Testtélétel”. Ezt a szót természetesen piros hullámos vonallal aláhúzza a számítógép helyesírási ellenőrző programja, mivel szerinte ilyen szó nem létezik.
És itt megfordul a szó és a lét viszonya bennem: nem feltétlenül a szó szüli a tényt, hanem olykor a hit és a grammatikai bizalom is: ha tudom és hiszem, hogy valami szóvá válhatik, akkor minden hangzó jelsor érvényes magában a létezésben is. Mert ezzel azt vallom, hogy Jézus állítása önmagáról: igaz. Hogy a Jézus szó maga a legtisztább teofánia: Isten érzékelhető – azaz megjelenő, tehát látható, hallható és megszólítható – valósága. Ám ezzel mégsem elégedhetik meg az, aki most, az adventi elcsöndesedés idején, „a maga megpróbálására”, ahogy az Úrvacsorára készülődés fogadalomtételekor elhangzik, szeretné bejárni az utat újra a szó és a lét között, azaz a beszéd és az egzisztencia között. Hiszen az adventi várakozás feloldó pillanata, Jézus megszületésének évről évre bekövetkező csodája a létkezdet és a szó időbeli viszonyára is éppúgy rákérdez, mint a másik nagy dilemmára, hogy amikor szóról beszélünk, valamiféle emberi megnyilvánulást értünk-e rajta, vagy az Igét. Az Igét, Isten szavát.
Azaz mit is kezdjünk karácsony pillanatában János apostolnak kihívóan talányos evangéliumkezdetével: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az ige… Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága…” Majd miután beiktatja önmagát a szövegbe – hogy a narráció jellegével (ki beszél?) mindenki tisztában legyen -, önmagát, mint aki a „világosságról” bizonyságot tesz, kimondja a végső azonosítást: „Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett…” Az Ige – ahogy János egyik kollégája, Máté oly elbájoló együgyűséggel fogalmaz, az a szó, amely „Isten szájából jön ki”. És itt minden azonosítás igazi azonosulás: az élet és a világosság, Isten és Jézus egyetlen szó terét uralja. Ez a szó a logosz: amelyben együtt áll az Ige és a kozmikus létteljesség. Egyben áll az emberi beszéd, Isten szava és Jézus tanítása, egyben a szó és a testtélétel, az atyai szó és a testté, földi anyaggá vált Megváltó.
Egyben a karácsony és az üdvtörténet.
Tolulnak a szavak, burjánoznak a mondatok, a magyar beszéd mögött talán az aráminak és a görögnek is ott kellene lennie, hogy Isten szavát lefordíthassuk a magunk nyelvére, hogy megközelíthessük Őt mint a Logoszt, és ezáltal Jézust engedjük szóhoz jutni. De talán az anyanyelvre sincs igazán szükség, ha az Ige titkáról gondolkodunk. Tél van, az igehirdetés és az imádság szavait szitálja az alkonyatban a hóesés. Az adventi alkonyat példát ad az életünknek: a sötétség igenis „befogadja” a „fénylő világosságot”. Hogy János apostol keserű szavait derűssé fogalmazzuk.
Alexa Károly
