Forrás: Magyar Hírlap

2007. karácsony

A magyar katolikus egyház vezetője, Erdő Péter bíboros határozott ember. Gyémántkemény mondatokban fogalmaz, szavai pontosak, élénken gesztikulál, szeme végig hallgatóján, ide-oda cikázó tekintete szinte parancsolja a figyelmet. Erős, sugárzó személyiségében ott van a kétezer éves kereszténység tudása, az erre alapozott magabiztos szerénység. Karácsonyi gondolatai talán azokat is megérintik, akiknek nincs kapcsolatuk az egyházzal.

(Fotó: Hegedüs Róbert)

– Bíboros úr, milyennek írná le gyerekkora karácsonyait?

– Nagyon szépnek és hangulatosnak, elsősorban azért, mert együtt ünnepelt a család. Nálunk a karácsonynak – sőt már az adventi készületnek is – volt egy szokásos rendje a családban. Nem tudom, hogy ez honnan eredt, mert az ikertestvéremmel mi voltunk az első gyerekek, a legidősebbek, úgyhogy nyilván valahonnan a szüleink gyerekkorából származtak ennek a házi liturgiának az elemei. A karácsonyfa díszítésével kezdődött, még délután, ebben azok a gyerekek vehettek részt, akik már voltak elsőáldozók. A többiek elmentek sétálni addig a nagyszülőkkel valahova, és amikor megérkeztek, már a csengettyűt várták csak. A gyertyagyújtás pillanatában már ott láttuk a fa alatt az ajándékokat, égtek a gyertyák a karácsonyfán, és ott volt mindig a fa alatt a jászol. Tehát a karácsonyestének otthon a kis Jézus jászla volt a középpontjában. Először ez csak egyszerű kis fehér gipszjászol volt a Jézuskával, más években valamivel szebb, aztán örököltünk egy festett cserépbetlehemet is. Gyertyagyújtáskor énekeltünk, legelsőként a Mennyből az angyalt, utána más karácsonyi énekeket, édesapám elég jól tudott énekelni, mi nem mindannyian. De hát jöttek a rokonok is, a nagyszüleim is ott voltak, aztán néha a keresztapám, tehát igazi családi ünnepség volt. Az éneklés után meg kellett gyújtani egy kis villanylámpát az addig csak gyertyával világított szobában, mert utána következett az a pont, amikor a legidősebb fiú, aki, ameddig csak otthon voltam, mindig én voltam, felolvasta Szent Lukács evangéliumából Jézus születésének történetét. Egészen odáig, amikor a pásztorok is megérkeznek Jézus jászolához. Ezután újra imádság következett, miatyánkot, üdvözlégyet mondtunk térdelve, majd pedig édesapám – és mindig ő, és csak ő, nem tudom, honnan volt a régi szokás – imádkozott a családért. Köszönetet mondott az előző évért, és kérte a kis Jézus segítségét a következő évre is. Aztán megint énekeltünk, utána gyújtották meg a csillagszórókat, és aztán gyúltak föl a villanylámpák is, és akkor vehettük birtokba az ajándékot. Amikor aztán édesapám meghalt, édesanyám vette át ennek az imádságnak a mondását – és akkor már én sem voltam otthon -, majd pedig édesanyám halála után, már a korábbi családi közösség persze nem létezett, de ha valakikkel még együtt ünnepeltünk, akkor onnantól kezdve én imádkoztam a többiek nevében is.

– A fenyő alatt nyilván ajándékok is voltak.

– Igen. Az ajándékok kibontása mindig nagy izgalmat jelentett. Előfordult az is, hogy levelet írtunk a Jézuskának, és akkor azt a szüleink közvetítették. A levélben leírhattuk, hogy mit szeretnénk ajándékba, aztán vagy azt kaptuk, vagy nem azt kaptuk. Mindenesetre mindig volt az ajándékok között valamilyen könyv. Eleinte képes könyv, később aztán regények vagy más érdekes könyvek. Ezután következett a karácsonyi vacsora. A vacsora nálunk nem volt olyan szigorúan meghatározott, mint talán vidéken, de azért bizonyos hagyományos elemek föltűntek, tehát néha előfordult a mákos tészta, majdnem minden évben rántott pontyszelet azért volt karácsonykor az asztalon. Utána mi, gyerekek nem mentünk el az éjféli misére, a szülők és a nagyszülők elmentek oda, később, amikor nagyobbak lettünk, elmentünk mi is. Vagy megosztottuk, a család egyik része elment, a másik otthon maradt. Néha az otthon maradókra várt az a megtisztelő feladat, hogy elmosogatták az edényeket az egész család vacsorája után. Úgyhogy ők is megtették a jó cselekedetüket aznap estére. Mindezek nagyon szép élmények voltak, és a fenyőillatban elaludni, másnap reggel is még egyszer arra ébredni, hogy nahát, itt vannak az ajándékok. A szentestével nem ért véget a karácsony, a karácsonyi időben mindennap délután, estefelé újra meggyújtottuk a gyertyákat. És akkor megint énekeltünk karácsonyi énekeket, és mondókák is voltak. Eszembe jut még, hogy a karácsonyfánk alatt állatfigurák is voltak a jászolon és a szokásos betlehemi szereplőkön kívül, amelyeket a hatvanas években nem lehetett a magyar üzletekben kapni, de árultak állatokat, oroszlánt, tigrist, párducot. Ezekből kaptunk mi egyet-egyet, mindegyik testvér másmilyent. Az én állatom volt az oroszlán, ma is megvan, természetesen, és mindig odateszem a karácsonyfa alá, bár kopott, itt-ott már meg van repedve a festett gipsz.

– A keresztényeknek minden a karácsonnyal kezdődik, és minden a karácsonnyal fejeződik be. Jézus születése miért változtatta meg a világ rendjét?

– Teológiailag úgy fogalmaznám, hogy azért, mert az Isten emberré lett. Tehát oly mértékben szolidaritást vállalt az emberiséggel, hogy a szegénységet, a hajléktalanságot, a gyerekségnek a kiszolgáltatottságát, a későbbiekben az ínséget és a fizikai szenvedést, sőt a halált is, mégpedig a megszégyenítő halált magára vállalta. Amikor Isten ennyire szerette az embert, akkor ez nekünk nagyon jó hír, mert ez azt jelenti, hogy van valaki, aki miránk is gondot visel, minden baj és viszontagság ellenére.

– És ha az erkölcs felől közelítünk?

– Jézus olyan ember volt, aki megmutatta nekünk, hogy milyen az Isten. Hogy hogyan kell egy embernek Isten szándéka szerint élni. Magyarán: van előttünk egy példakép, akit nekünk utánozni kell a magunk életében, a magunk helyzetében. Azt nyilván mindenki tudja, hogy ő nem olyan iskolába járt, meg nem olyan közlekedési eszközöket vett igénybe, mint amilyeneket mi használunk, de hát azért az alapvető emberi helyzetekben nagyon látszik az, hogy milyen nagylelkű volt, hogy mennyire megérintette az, amikor más ember a bajaival hozzá fordult, vagy egyszerűen kérdezni akart tőle valamit. Tehát azt hiszem, hogy a más ember felé szeretettel forduló magatartás példája mindenképpen nekünk is, de talán még a nem hívő embernek is, aki elolvassa a Bibliát.

– Miért tűnik nehezebbnek most Isten törvénye szerint élni, mint a korábbi időkben?

– Nem vagyok benne biztos, hogy nehezebb, mint korábban, azt hiszem, minden korszaknak megvannak a maga nehézségei. Elég sokat foglalkoztam a középkorral. A középkori jogtörténettel meg egy kicsit a mindennapi élettel. Hívőnek lenni, kereszténynek lenni egyáltalán nem volt könnyű, és főleg nem volt könnyű a szerint is élni, tehát amit mondjuk az erkölcstörténet hirdet, az nem azt jelenti, hogy minden korban az uralkodó értékszemlélet szerint éltünk, egyáltalán nem. Mindig is volt nagy különbség a között, amit az emberek általában helyesnek tartottak, és a között, amit csináltak.

– A keresztény értékek talán legfőbb hordozója a család. Helyes ez az állítás?

– Feltétlenül. Én ezt nagyon is mély értelmű kijelentésnek tartom, azt mondhatnám, hogy a család érték az emberiségnek. Nem is csak Európa, nem is csak a kereszténység, hanem az emberiség számára. Az emberek legtermészetesebb környezete a növekedésre, a fölserdülésre a család. Mert ott látják a szeretet viselkedési mintáit. Ott tanulják meg, hogy mi az, megosztani valamit másokkal. Felelősséget vállalni másokért. Főleg, ha a családban több gyerek is van, akkor egészen sok tapasztalattal gazdagodik az ember, mire megnő. Azt hiszem, hogy a család ilyen szempontból nagyon fontos érték. De fontos azért is, mert a család az ezeken a mintákon kívüli tudattartalmaknak a továbbadásával vagy viselkedési szabályoknak, eszményeknek a továbbadásával is nevel. Sőt azt mondanám, hogy a nevelésnek az elsődleges jogosultja a család. És az állam meg a város vagy a társadalom részben a családok megbízásából járul hozzá a nevelés és az oktatás feladatához. A család nem kizárólagosan keresztény érték csupán, bár mi meg vagyunk arról győződve, hogy a házasság szentsége vagy a keresztény hitünk különös értékeket is visz a család életébe, de a család természetes közösség. Tehát az apa, az anya, a gyerekek együttese alkotja. A család hatalmas lehetőség és felelősség az egész emberiségnek. A legutóbbi évtizedek katolikus teológiája azt mondja, hogy a család számunkra az emberiség és az egyház modellje. Tehát a családegyházról a legújabb katolikus teológia sokat beszél, és ugyanakkor mindnyájan beszélünk az emberiség nagy családjáról. Vajon miért? Azért, mert az egyház meg az emberiség is elvont fogalom, egyszerre nem tapasztaljuk az emberiséget, amit tapasztalunk, az a család. És olyan tagjai leszünk az emberiségnek – kivéve a tiszteletre méltó egyéniségeket, akik minden személyes tapasztalatuk ellenére is tudnak kiválóbbak lenni, mert ez se lehetetlen -, de azért többnyire olyan tagjai leszünk az emberiségnek, amilyenképpen a családot megismertük. Nagyon fontos, hogy jó családi környezetben nevelkedjen az ember, mert később a társadalmi viselkedésére is nagy hatással van.

– Milyen életmintákat kellene követniük ma a gyerekeknek és a szülőknek?

– A családra is, de az egyénnek az életére is ma újfajta terhek nehezednek, miközben fölszabadultunk sok régi félelemtől, meg szükségtől. Ma Magyarországon az emberek többsége jól tud lakni. Szinte mindig jól tud lakni. Ez nem volt mindig így. Manapság Magyarországon az emberek többségének még az emelkedő energiaárak ellenére sem kell télen fagyoskodnia, mert van meleg szobája, ahova behúzódhat. Az emberek többségének van ruhája. Ezek a dolgok régen nem egészen voltak így, és aki olvasta akár Móra Ferencnél vagy másoknál, az pontosan tudja, hogy micsoda nagy nyomorban éltünk. És mennyire szorított minket az éhínség, vagy fáztunk telente. Ezekhez mérve ma jól megy a sorunk. Viszont vannak más tényezők, amelyekben meg eléggé nyomorúságos az életünk. Például a zajártalom. Például a levegő tisztasága. Valamikor az volt a baj, hogy a leggyorsabban lóháton lehetett eljutni valahova, ma viszont azt látjuk, hogy gyors autóink vannak, csak éppen nem tudunk menni a csúcsforgalomban. Új és új terhek vannak az emberen, és hát a stressz, amelyről annyit beszélünk. Óriási dolog, hogy telefonálhatunk, hogy mindenkinek lehet a zsebében egy hordozható telefon. Még nem is olyan régen, húsz évvel ezelőtt is nagy győzelem volt, amikor az ember lakásába beszerelték a vezetékes telefont. Ehhez képest ma túl sok a telefon, a barátaimnál azt látom, hogy két-három telefont hordanak maguknál. Sokkal könnyebb lett a kommunikáció, és emiatt sokkal több lett a probléma. Tehát nőtt a ránk nehezedő stressz. Szóval ilyen világban élünk. Nem is tudom, hogy mi volt az eredeti kérdés.

– Hogy milyen mintákat kell követni.

– Tehát a mintákra nézve pedig azt tudom mondani, hogy a tapasztalatokat, amelyek a régi körülmények között halmozódtak föl, át kell formálni, meg kell látni, hogy mi az üzenetük az új helyzetben. Lehet, hogy az, aki régen a szomszédaival vagy a rokonaival együtt ette meg a vacsoráját, és megosztotta velük az ételét, annak most esetleg arra kell vigyáznia, hogy a zajongásával ne zavarja őket. A „tekintettel lenni egymásra” mint viselkedési minta ugyanúgy fontos, csak esetleg másfajta helyzetek adódnak. A gyermeknevelésben a stressz, a rengeteg program és a zaklatottság nagyon akadályozza a szülőket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy most talán szívtelenebbek volnának az emberek, vagy kevésbé szeretnék a gyerekeket meg a családot, nem hiszem, hogy ez így volna, de borzasztó terhek nehezednek rájuk a zaklatott élet, a munka, az utazás, az ügyeiknek a szervezése miatt. Ezek szörnyű nehézzé tesznek nagyon természetes emberi dolgokat, amire pedig szükségünk van. Tehát arra kellene törekedni, hogy megkönnyítsük egymásnak az életet ilyen tekintetben is. Mondok egy példát. Milyen szép lenne, hogyha azok az édesanyák, akiknek több kicsi gyerekük van, mindnyájan olyan lehetőséghez jutnának, hogy otthonról is valamilyen kereső munkát végezhessenek azonkívül, amit otthon a gyerekeik körül úgyis el kell látniuk. Nem pedig arra kényszerülnének, hogy vagy ne vállalják a gyereket, vagy pedig szívük ellenére is inkább a bölcsődére bízzák nagyon kicsi korától, mert nekik már szaladniuk kell a munkahelyük után. Tehát ezek is nehéz problémák, és itt is látszik, hogy a társadalom szervezésében mindig új és új feladatok jelennek meg. Hát ejnye csak, mi is a probléma? A munkahely meg az utazás, ugye? Azért van a csúcsforgalom is. Na de közben az elektronika fejlődése lehetővé tette azt, hogy nagyon sokan végezhetnék a munkájukat otthonról is, talán többen, mint ahányan ma ezt megteszik. Tehát kevesebb mozgással, kevesebb utazással, kevesebb energiaráfordítással is elláthatnák ugyanazokat a feladatokat.

– A magyar katolikusok miként tudnak ellenállni a globalizáció kísértéseinek? Ellen kell-e állni egyáltalán?

– A globalizáció nagyon általános kifejezés, a katolikus egyház és a kereszténység univerzális. Nem azt mondjuk, hogy globális, azt mondjuk, hogy univerzális, mert mi úgy hisszük és úgy valljuk, hogy Jézus Krisztusnak az üzenete minden embernek szól. Tehát ilyen értelemben nem teszünk különbséget. És ez egyben azt is jelenti, hogy minden ember felé szeretettel kell fordulnunk, a globális hivatás az egyházban régóta tudatos és elfogadott dolog. És az idealista misszionáriusok, akik valóban a hit továbbadásáért indultak útra, pontosan ebben a gondolatvilágban éltek, hogy nekik van egy örömhírük, és ezt a föld legtávolabbi pontjára is el kell vinni. Ugyanakkor a mai globalizációs jelenségek közt van sok olyan, ami bizony terheli az embereket, vagy azzal fenyeget, hogy a felelőtlenségünk miatt másoknak is kárt okozunk, olyanoknak is, akiket nem ismerünk. Az egyik országban olyan erőműveket létesítenek, amelyek a másikban szennyezik a levegőt vagy a vizet és így tovább. Tehát összefügg most már minden, az emberiség olyan technikai eszközök birtokába került, amelyek lehetővé teszik, hogy nagyon rövid alatt eljusson az információ, eljussanak a javak és eljussanak a káros hatások is a föld egyik pontjáról a másikra. Ez a gyors kommunikáció egyben lehetővé teszi azt is, hogy például a nagyon leegyszerűsített szolgáltatások futótűzként terjedjenek. Hát nyilván a McDonald”s étterem valamit nyújt, mert azért mennek oda az emberek, olyat ad, amire szükségük van, gyorsan, természetesen ez nem éri el azt a minőséget, amit egy jó háztartás tud. Lehet ilyen kísértése is az úgynevezett globalizációnak, hogy a színvonalból engedünk a csereszabatosság kedvéért, az egyformaság kedvéért, a gyorsaság kedvéért is. Ez megint az élet hajszoltságának az egyik velejárója, hogy sokan azért járnak, nemcsak a McDonald”sba, más ilyen gyorséttermekbe is, mert ott gyorsan ehetnek. Hogy ez most biológiailag jó-e nekünk, hogy gyorsan kell ennünk, azt én nem tudom. Talán nem olyan nagyon jó, de hát az embereknek nincs idejük, ezt választják. Ugyanakkor azt hiszem, hogy keresztény szempontból akár az étkezésnél, akár egy sor más tevékenységben, kulturális tevékenységekben, emberbaráti tevékenységekben is, nem adhatjuk föl a minőséget. Vannak ugye a gyári levestészták, azok között is van egészen jó. Na de azért amit kézzel, frissen gyúrnak, az mégiscsak más ízű. Ugyanígy van ez az emberbaráti vagy akár a szociális-egészségügyi szolgáltatásokban is, hogy egy nagy szervezetben normáknak megfelelően lehet a beteget vagy az ügyfelet ellátni. De ennél több is lehetséges, személyes szeretettel fordulni a másik ember felé, s ez nem kell hogy a szakszerűség rovására menjen. Azt gondolom tehát, hogy a minőség iránti igény, az emberi és tárgyi minőség iránti igény nagyon is közel áll a kereszténységhez, és ez az igényesség, mondjuk úgy, hogy a rossz értelemben vett globalizációval szemben nagyobb felelősségérzetet kíván. De megismétlem azt, hogy univerzális vallás vagyunk, tehát nem az elzárkózás értelmében kritizáljuk mi a globalizációt, hanem az igénytelenség vagy a felelőtlenség jelenségeit szeretnénk meghaladni.

– Jövőre a Biblia éve lesz. Mit tudnak a hívő emberek, és mit nem akarnak tudni az istentagadók?

– Nem biztos, hogy az istentagadók nem akarják tudni. Lehet, hogy nem tudják elfogadni. De a Biblia mindenképpen a könyvek könyve, a könyvnyomtatás feltalálása óta a legtöbbször és legtöbb példányban kinyomtatott mű. A Biblia számos könyvből áll, pontosabban az Ó- és Újszövetség írásaiból, amelynek a mennyiségi többségét az Ószövetség alkotja; tudjuk, hogy hosszú időnek a során alakult ki, hordoz magában rengeteg emberi tapasztalatot és bölcsességet, hordozza magában a Közel-Kelet és a Római Birodalom kulturális emlékeit, szóval nagyon sok olyan ismeretet, amelyre az igazi kultúra általában épül. A keresztény embernek a Biblia az Isten szava. Hitünk szerint a Szentlélek ihlette a szerzőket, akik ezeket a könyveket írták. Ez nem azt jelenti, hogy nincs bennük régi világképeknek olyan eleme, amely a mai természettudományos világképtől eltérne, nem jelenti azt sem feltétlenül, hogy a történelmi krónika szempontjából mindig pontosak, azt azonban jelenti, hogy a teológiai mondanivalót mi hitelesnek és Istentől eredőnek valljuk. Tehát a Bibliának nagy és a hétköznapi élet szintjét is meghaladó, mélyebb igazsága van, és ebben a tekintetben mi a Bibliát egységes egésznek tekintjük. Nem lehet válogatni a könyvek közül, egy katolikus nem mondhatja, hogy ezt a könyvet szentnek tartom, ezt a könyvet nem tartom szentnek abból, amit a bibliai kánon tartalmaz. Gondoljuk csak meg, hogy mit is jelentett a keresztényeknek az, hogy szent könyv. Nagyon egyszerű. Amit a zsidóságnak. Szent Péter apostol második levelében azt olvassuk, hogy Pálnak a leveleit is olvassák, és bizony sokan félre is magyarázzák, akárcsak a többi írást. Az írások az Ószövetségi Szentírás könyvei voltak. A legelső problémák a keresztények között a Szentírással kapcsolatban úgy vetődtek föl, hogy mely iratokat szabad felolvasni a közös istentiszteleten a gyülekezetben. És természetesen mindig is olvasták az Ószövetség könyveit. Kellett is, hogy olvassák, mert anélkül nem értették volna, különösen a pogányokból megtértek, nem értették volna, hogy mit jelent az, hogy Messiás. Mit jelent az, hogy Jézus a Krisztus? Mit jelent az, hogy benne teljesedtek a jövendölések és az ígéretek? Tehát a személyének a jelentőségét, a vallási értékét nem is lehetett volna másképp megmagyarázni. Ebből a világból, az Ószövetséget ismerő és olvasó közösségnek a világából kiindulva kell megérteni azt, ahogyan a zsinagógában felolvasták a tórát és a prófétákat, hasonlóképpen a keresztény istentiszteleten is, az ószövetségi szakaszokon kívül kezdtek fölolvasni olyan könyveket, amelyek a Krisztusról szóló örömhírt tartalmazzák. De nem akárhogyan, hanem úgy, ahogyan a közösség tudatában és emlékezetében is élt. Magyarán szólva, az evangéliumok és az Újszövetségben található egyéb iratok megfeleltek a közösség élő hitének. Keletkeztek természetesen később apokrif iratok is, amelyek azonban nem feleltek meg a közösség hitének, és amelyeknek ma is nagyon feltűnő, a kánoni szentírási könyvektől eltérő jegyei vannak. Az egyik ilyen, hogy az apokrif evangéliumok általában nem beszélik el Jézus egész élettörténetét, nyilvános működését, szenvedését, halálát, föltámadását. Hanem egy-egy elemét emelik ki, vagy Jézusnak csak a mondásait, de azokból is csak bizonyos filozofikus mondásokat, általában rejtett, titkos tanításoknak az igényével. Nem kell azon csodálkoznunk, hogy miért éppen azok a könyvek vannak benne a kánonilag elfogadott listában, amelyek benne vannak, hiszen összehasonlítva őket a többiekkel, eltérnek tartalmi és formai jegyeikben is. Mindenesetre a Szentírást az egyház saját közössége könyvének értelmezte, mint amit a Szentlélek ajándékozott az egyháznak, de már előtte is, a Teremtő ajándékozott a választott népnek. Tehát a szent könyveknek a tisztelete volt az a hitbéli alapállás, amely a keresztények között az újszövetségi könyvek sorának az elfogadását eredményezte. Éppen ezért a Szentírás forrása azoknak az ismereteknek, amelyek révén az Úristen külön is közölni akarja az emberiséggel üdvözítő, szabadító tervét és parancsait. A Bibliában Jézus személyét pedig azért tartjuk központinak, mert benne nemcsak sugalmazott üzenetek által, nemcsak a próféták szavaiban van ott, hanem egy élő ember teljes életének a gazdagságában nyilvánítja ki önmagát az Isten.

Hát ezért olyan nagy ünnep nekünk a karácsony, mert ekkor érezzük legközelebb magunkhoz, sőt éppen a megtestesülés miatt érezzük legközelebb magunkhoz az Istent. Így tudjuk átélni legjobban a többi emberrel való közösségünket is.

Dippold Pál